Ennek a címeres dísztöknek sikerült felkajabálnia álmomból éjféltájt, mert azon dühöngött, hogy nincs hová bedugnia az éjjelilámpáját, hová lett a hosszabbító, és így nem lehet visszaköltözni a hálószobába, pedig én azt mondtam, hogy most már igen. Állítólag csak a magas levegőégnek dühöngött, és nem állt szándékában felébreszteni. Állítólag.
Na mármost ha engem éjfél körül felébresztenek, legalább két óra kell, hogy visszaaludjak, az évnek ebben a szakában pedig így is, úgy is felébredek legkésőbb ötkor, és attól kezdve nekem reggel van. Tízkor feküdtem. Ki lehet számolni, mennyit aludtam ma éjjel.
A tegnapi vacsorát már csak a tradíciók miatt is az Adria Caféban abszolváltuk. Sz.e. (szopornyica előtt) ilyentájt mindig kiültünk a teraszukra bodzavirágok illatában költeni el szerény kis kétszemélyes menünket, és úgy gondoltuk, ez a hagyomány megőrzendő.
Úgyhogy megettük és megittuk ezt mind.
Képzeljetek még mellé egy kicsikis kéttenyérnyi pljeskavicát, az egy pöttyel később jött ki az asztalra. És, óó, nézzétek, mennyire nyár van, mik röpködnek be a florinis, a gigantes és a sertésszűz közé:
Persze mire hazamásztunk, a szőrös terroristák a teljes indignálódottság állapotába kerültek,
mert nem elég, hogy már végtelennek látszó ideje csak növelem a kuplerájt, kizárom őket szobákból, büdös dolgokat kenek a falakra, és összevissza tologatok mindent, még van pofám elmászkálni is. Fujj.
Ha tudnátok, mucik. Ma például hét méter tépőzárat próbálok beszerezni, és ha teljesen elmegy az eszem, egy lityi olyan színű festéket is, hogy NCS S 2005-R90B.
Előbb viszont leszek szíves helyére vuzigálni a bútorokat, mert ez most már igazán skandalum, különben is hova lett a mi messze néző szép könyöklőnk, tessék azonnal orvosolni.
Gondoltam, vajmi kevés érdeklődést keltenének most azok a többé-kevésbé lehordott hacukák, amelyekben hajnali háromtól kezdődően
összeszereltem egy Kallax polcot
megetettem a szőrösöket (kétszer)
megetettem a kovászt
sütöttem egy veknit
megint elvuzigáltam helyéről a fél emeleti folyosót
megmostam a hajam
felforgattam a festőhengeres fiókomat (ja, van nekem olyan, mér, nektek nincs?)
beszéltem anyámmal, aki tegnap megkapta a második oltását
lecsiszoltam a glettgipszet
visszajeleztem a háziorvosnak, hogy rendben van, 17-én elmegyek a második rasztazenekarért
lealapoztam a falat
tovább vuzigáltam a folyosó bútorait
maszkolószalagokat applikáltam mindenfele
lekentem pipeződre további tíz négyzetmétert
terveket készítettem bolyhos fonalak és egy kiszuperált ágytakaró hasznosítására.
Asszem ennyi volt, de lehet, hogy valamit kifelejtettem. Mindenesetre úgy gondoltam, inkább a jobbik pofámat mutatom be nektek mára, azt, akit a Repülő Kutató vacsorázni visz unter den bodzák. Ugyan mostanra kedvem sincs sok hozzá, meg valamiért étvágyam se, de tavaly februárban voltunk utoljára vacsorázni együtt kettesben a világbabele, szóval megpróbáltam emberré pofozni magam.
Ó, az én korai szöszmötéim, amikor éppenhogy megjelenik a napfény,
(azt a nyomorult cserép koriandert muszáj lesz kidobni szegénykémet), már túl a macskaetetésen,
(ez már az a fázis, amikor mindkettő a másik tángyérkájában van, félúton cserélni szoktak, nem vicc), meg a bűvészkedés a teraszon a Pax dobozaival,
(riszájkli mindörökké), szóval egy újabb olyan nap, amikor ismételten megpróbálom szétverni meg összerakni a világot, vagy legalábbis egy kis szeletét neki.
Van egy jelenet a Shrekben, amikor hirtelen minden mesefigura betolong szegény ogréhoz, ő meg felháborodottan közli, hogy “Ez itt az ÉN mocsaram!” Nos, Poci mocsara minden bizonnyal a hálószoba,
és teljesen felháborító, hogy száműztük belőle, de visszaszerzi, ha a fene fenét eszik is. Hát, Muci, ez napokon belül meglesz, mert most már elkezdtük összerakni a gardróbokat. (Ami a képen van, azt én kalapáltam össze egyedül. Azóta még került melléje egy, amin a Repülő Kutatóval közösen dolgoztunk, és mindent összevéve azt mondhatom, hogy a kétszemélyes gardróbszerelés sokkal gyorsabb, de persze sokkal hangosabb is.)
Mindeközben valamikor, amikor nem néztem oda (például mert éppen a plafonra kentem fel a Mentolos Zuzmót), megérkezett a nyár is, de olyan igazi durrbele módon. Helló, paplanruhák.
Gondoltam, még hajnalosan megörökítem magam, amíg legalább hozzávetőleg tiszta vagyok, kulturált, és van még annyi hely a fényzőgép szokásos hatósugarában, ahol elférek.
Az ég azért jobban festett nálam, de hát ez így szokott lenni.
Ma amúgy kicsellóztam a szőrösökkel, még azelőtt megébredtem, mielőtt beindulhatott volna a Fapapucs Futam, és némi jutifalat árán öt ötvenig kihúztuk reggelikövetelés nélkül. Remek.
Nyilván nem tartunk még a végén, de ezt azért muszáj volt megmutatnom: amikor Magos Mustár, Mandarinos Gumicukor és Mentolos Zuzmó összefutnak 1963 nyarán egy vidéki művház budijában.
Kennnyed oda, Józsi, jóleszaz!
Az egészben az az extrán gyönyörű, hogy mind a háromnak folyton változik a színe a fényviszonyok függvényében, de hogy ezek nem Dália, Bogáncs és Őszi Avar akkor se, ha fejreállnak vagy én állok fejre – na az állandó.
A Repülő Kutató ilyenkor szokta azt mondani, hogy rabolónő üzemmódban vagyok. Ezért:
Az hagyján, hogy erős vagyok, mint atom, és egy igazi űrlény, de amúgy jelenleg tényleg az van, hogy “a térde meg a válla is legyen leverve, csak egy horzsolás, de látsszon, hogy fáj”.
Akkor ennek örömére ma szépen szétkapjuk a gardróbot, mint foxi a lábtörlőt.
A szokásostól eltérően ezúttal valóban jogos bünti a lábamon az a kettő darab plezúr, amit akkor szereztem be, amikor leszálltam a HÉVről, és akkorát tanyáltam, mint egy ház. Nem is nyivogok miatta egy szót sem, ez így volt korrekt, minek iszik, aki józan is maradhatna. (Bár ezúttal teljesen jogos volt az is, hogy berúgtunk a kutatócsoporttal egyetemben. A tradíció kötelez, és így egy kicsit olyan volt, mintha a Professore is velünk lenne még.)
A Repülő Kutató, akinek szintén van némi fogalma a gyászmunkák alkoholikus vonzatairól, roppant kedvesen leápolta betadinnal a bibijeimet, és még ma reggel is irtó cukker volt velem, például kaptam bröncsre lágytojást.
A mai, talán sejtitek, igen lassú és molyolós és kontemplatív nap lesz. A macskák mindenesetre jól érzik a rezgéseket, a második reggeli után ők is elhevertek tűnődni az élet dolgain.
Jó, na, valójában alszanak. Lehet, én is azt fogom tenni.
A sorozatban érkező csapások hatása lehet, de kezdem már roppant sztoicizmussal viselni, amikor újra és újra használhatatlanná metélem magam. Tegnap a kenyérvágó késsel sikerült bevágnom a mutatóujjam első két ujjpercét, hosszában, csontig, ráadásul felül. Ezúttal nem volt itthon senki a macskákat kivéve, de nekem mégse jutott eszembe ordítani, valószínűleg mert túl keményen kellett azon dolgoznom, hogy ne ájuljak el.
(A macskákra persze épp annyira számíthattam, mint… á, úgyis tudjátok. Borsószem királykisasszonytól például épp ennyi reakció telt ki, amikor már befáslizva felvánszorogtam lerogyni.)
Ilyen seb amúgy már volt rajtam egy, pont ugyanazon az ujjamon. Az annak a nyoma volt, amikor Krisztike nevű babámnak próbáltam egy kartondobozból készíteni ágyat, és úgy gondoltam, elég nagy és elég ügyes vagyok ahhoz, hogy ne kérjek segítséget az elfoglalt felnőttektől, ehelyett magam nyiszáljam le a doboztetőt egy késsel. Akkor éppen csalhatatlan érzékkel egy solingeni zsebkést választottam e célra, a házban a legélesebbet, és négy ujjam vágtam vele végig. Nagy buli volt. Az üvöltésre befutott anyám meg apám is, az egyik a fürdőből, ahol a mosógépet táplálta éppen, a másik a konyhából mosogatás közbenről, az akkor még icipici húgom meg úgyszintén ordítani kezdett egy további szobában. Azt talán mondanom se kell, hogy utána a fürdőt is fel kellett mosni (kifolyt a mosógép), na meg a konyhát is (kifolyt a mosogató).
A fejlődés annyiban tapasztalható (ha egyáltalán), hogy ezúttal nem keletkeztek plusz árvizek, és én megúsztam egy ujjal négy helyett. Az is igaz viszont, hogy akkor négyéves voltam és Terveim is voltak, úgymint BABAÁGY! Ezzel szemben ezúttal csak egy szendvicset szerettem volna enni. Mindent összevéve sajnos kénytelen vagyok oda konkludálni, hogy sokat romlottam negyvenegy-két év alatt, mehh.
Nem mintha ezúttal ne lennének Terveim, de még mindig ott ülnek a teraszon becsomagolva,
és ugyan már elkészítettem egy remek folyamatábrát arról, hogyan rántom véglegesen gatyába a hálószobát szombat-vasárnap-hétfő alatt (plafonfestés, gardróbszerelés, kiskutyafüle), de annak most reszeltek.
Amíg elmásztam a legközelebbi boltba csirkemellért, hirtelen beütött a június, de nem baj, ennek a pulcsinak úgyis lassan elmúlik a szezonja, és idén még (asszem) egyszer sem volt rajtam.
Vízmizériánk átmeneti megnyugvást talált – bővebben tényleg csak annyit tudok mondani róla, hogy vajmi vajvalami vajmegyen vajvalahova, mert a családom férfitagjai* buheráltak valamit a tömítéssel, de lövésem sincs, mit. Mindenesetre ha a vízvezeték-szerelőre lettünk volna utalva, tényleg nem jutunk sehova, az ugyanis egy és három közöttre ígérte magát, de végül csak este negyed hétkor telefonozott. (Hát ezek miatt glettelem én magam a falakat, több-ez-is-mint-a-semmi alapon. Ekkorka melóra valószínűleg leghamarabb 2023-ra találnék bárkit, ha egyáltalán.)
Mindeközben a húgom tegnap este tízkor megérkezett, ma már be is rohant a székesfőfaluba találkozókra, délután visszarohan, pakol, mint Bogdán az üres boltban, majd hazafut. Itt ugyan volt világjárvány meg minden, de azért ez stabilan tartja magát, mármint hogy a húgom néha átront rajtunk, mint fos a libán, majd tovafut.
Én ezzel szemben nem megyek sehová (mekkora meglepi, mi?), cserébe viszont további vizsgaanyagokat meg szakdolgozatokat gyomrozok, és ha minden jól megy, holnapra le is tudom mindet. Kedvem hozzá nyilván semennyi, de a kötelességtudat megvan, abban semmi hiba.
* Mínusz Maci. Ő is részt vett volna az akcióban, de kicsukták. Skandalum.
Afféle finom közepesen posvány éjszakám volt, a zanyatermészet épp a keresztcsontomat akarta leszedni tompa fűrésszel (lehet, hogy éppen az a reszelő volt, amivel a múltkor két és fél órát szoptam), úgyhogy az éjjeli fetrengés következtében nyolc húszkor még ott szundikáltam a futonon, rajtam egy lepkemintás gyerekpaplan meg egy fehércirmos Poci. Ez volt az a pillanat, amikor megjelent a Bűnök Barlangja ajtajában a Repülő Kutató, futócucc volt rajta és dúlt arckifejezés, és még mielőtt megébredtem volna, azt akarta megtudni tőlem, mióta van a mosókonyha sarkában a kis kék csíkos szőnyeg, mert most durrant el a nyomásszabályozó szelep, amit apósom már hetek óta mókolgat, az egész házban nincs víz, kivéve a mosókonyhát, a cuccaink mentése közben széttört a kezében a szárító, és minden úszik a vízben, a kék csíkos szőnyegen meg van valami blöe, amit lehet, hogy a macskák raktak rá, de mikor és melyik.
Szerintem a folytatást nem akarjátok megismerni. Elképzelni se. Mindenesetre volt benne egy olyan jelenet, amikor én elilult fejjel visítom javaslataimat, hogy hová dugja a kék csíkos szőnyeget, amit nyilvánvalóan régóta nem használt senki, és amúgy is négy darab van belőle a házban.
Másfél év után először ma jön hozzánk alvóvendég. Innen szép nyerni, hogy az Úr rogyassza rá a magos egeket erre a vircsaftra.
U.i.: mégse hagyhatlak csupán jeremiádjaim listájával, úgyhogy tessék, valami igazi nézegetni való. Hálistennek nincs benne semmi, ami kék csíkos.
Ma elragadóan komplex kis vasárnap várható, délután kettőtől családi abajgással a grillsütő körül. Mint anyósom mondá a hét közepén, vasárnapra jövendölnek zuhárét, úgyhogy vasárnapra kell grillpartit szervezni, ez a minimum. Mindenesetre én felöltöztem az alkalomhoz és időjáráshoz, ámde korántsem évszakhoz illően, “brr, hideg van, és mi papagájok fázósak vagyunk” jeligére.
Esőkabát és gumicsizma bekészítve. Hívjuk ezt jobb híján előrelátásnak.
A grillparti amúgy valójában pizzaparti lesz, anyósom ugyanis vett egy pizzakövet a grillsütőbe, és azt fel kell avatni öszves unokája közreműködésével, gyermeknapi buli gyanánt. Ez nyilván azt is jelenti, hogy erős logisztikai kihívások elé nézünk, milyen feltét és milyen kombinációban, hány darabban, milyen sorrendben, sötöbö, sötöbö. Még olyan is van köztük, aki a hawaii pizzát szereti, képzelhetitek.
Én ehhez az akcióhoz pizzatésztával fogok hozzájárulni, amit tegnap óta kelesztek hidegen, és mostanra már így fest:
Van benne egy kiló liszt. Ha ez nem lesz elég, hát nem tudom, mit csinálunk. (Azzal a problémával pláne nem óhajtok foglalkozni, hogy mi van akkor, ha bocskorszíj lesz belőle délután kettőig. Aki képes olyan atrocitásra, hogy ananászt tegyen a pizzájára, valószínűleg így is megeszi. Ha nem, felültetjük a biciklijére, és elküldjük bóti pizzatésztáért. Gyermeknapra gyermekmunka.)
Mindehhez délután négy és este nyolc között valamikor megérkezik az IKEA teherautója 275 centi szekrénnyel. Hová az ángyom csepszébe teszem, kérdezhetitek. Óóó, nyugi, meglátjátok ti majd aztatat. Egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy most lesz az én átalakítási dilinyóim kezdete óta az első olyan alkalom, amikor kifelé is megy majd némi fűrészáru, nem csak befelé. Itt ez a diliház úgy fest perpill, mint azok a kínai képkirakós játékok a nyolcvanas évekből, amelyekben egy kereten belül kellett toligálni kiskockákat körbe-körbe, és egy ideig úgy festett, mintha soha a büdös életben nem tudná kirakni az ember a képet, aztán egyszer csak hirtelen a helyére került minden. Na itt is így van, bútorokat tologatok innen oda és onnan ide, időnként összerakok meg szétszedek meg lefestek meg felcsavarozok valamit, aztán a végén, mintegy egy hatalmas böffenéssel, a helyére fog kerülni minden. És akkor hátradűlök, felrakom a lábacskámat valamire, aztán csodálom a munkámat.
Ez a pillanat persze még odébb van, de nem elérhetetlen távolban, fékevesztett toligálásaimat viszont nyilván nehezíti, hogy, minden látszat ellenére, nekem munkaügyi tennivalóim is vannak. (Az, hogy nem beszélek valamiről, nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Én kéremszépen minden más mellett szakdolgozatokat bírálok quantum satis, és vizsgaanyagokat állítgatok össze.) Mindemellett a vendégszobát muszáj volt legalább átmenetileg használhatóba rántani, mert holnap jön a húgom, és azt a szobát már több mint egy éve ebek harmincadjára hagytam, raktár lett belőle meg lomtár, semmi más. Nos, tegnap este megtörtént ez az átmeneti-használhatóba rántás,
és emelje fel a kezét, aki meglepődött azon, hogy a bides kis mókusnyuszik azonnal birtokba vették. (Felhívom a figyelmet a bútortetriszben való profizmusomra, mellyel sikerült egy dög nagy Aspelund komódot besuvasztani az asztal meg az ágy közé, csak úgy. Egy távlati – de nem túl távlati – ponton egyébként alaposan fontolóra veszem a komód és az asztal lefestését azonos színre, mert most nagyon üvöltenek egymásra, jelenleg viszont örülünk annak is, hogy végre legalább nincs mindkettőnek a tetején egy méter magas kazalnyi akármi. Eddig az volt.)
Na, ugorgyunk neki a mai napnak, mert jelenleg még a fürdőszobám is úgy fest, mint amin átrontott egy hurrikán, ez pedig tarthatatlan. Tényleg.
A szoba új fényviszonyaihoz még hozzá kell szoknunk, és valamit még machinálhatok összevissza, de egyelőre ez van. Eh, legalább kevésbé fogok úgy festeni, mint aki teliholdas éjjeleken kint röpköd a levegőégben, és random járókelők vérét szívja. És most beszéljünk ruhákról.
Néhány héttel ezelőtt, már fene se tudja, pontosan mikor, beadtam a derekam, és egy nagy sóhajjal rendeltem egy webáruházból hat darab capri cicanacit.* Most már az időjárás is megfelelő-forma lett hozzájuk, úgyhogy a jövőben valószínűleg az ildomosnál is több alkalommal láttok majd a középkorú nők és középcsoportos ovisok kedvenc kombinációjában, úgymint tunika cicanacival.
Na persze leginkább a középcsoportos ovis kinézet lesz a gyakori, QED.
* Bótba nem nagyon jutok el, még annyira se, mint korábban, a rendes hossz meg nekem mindig túl hosszú. A gyártók konzekvensen zsiráfban gondolkodnak cicanaci-ügyben, vagy legalábbis nem olyan kurtalábú példányokban, mint én. Általában muszáj visszahajtanom az aljukat (nem a gyártókét!), néha kétszer is.
Tegnap délután 14:32-kor letettem a pemzlit, körülnéztem a csatatéren, megittam egy negyedik kávét, majd felpucoltam a festékfoltokat, elmostam a vödörkémet a festéklehúzó ráccsal, összeszedtem a papírtörlőket, maszkolószalagot, mikroszálas kendőt, kevergetőfát, ollót meg portörlő pamacsot, aztán kinyitottam az ajtót a Paradisumu száműzöttjeinek, akik rittig bejöttek.
Nem volt abban semmi meglepő, hogy bejöttek, gyakorlatilag mindvégig ott ólálkodtak az ajtó előtt. Időnként persze aludtak egyet valahol, de nemigen tudtam úgy kijönni a hálószobából, hogy ne álljon ott nyakát nyújtogatva valamelyik Kíváncsi Fáncsi. Pocit egyszer konkrétan lábbal kellett visszakanalaznom a küszöbről, mert újra akarta játszani nekem Zrínyi kirohanását, épp csak befelé. Hja kérem, amikor itt az állatok ahhoz szoktak hozzá, hogy minden nyitva van! Máskor bezzeg felé se néznek a szobának estig. Na hát ezúttal bejöttek, körbetrappoltak, aztán rám meredt mind a kettő, hogy most meg mi lesz, mire volt jó ez a felhajtás.
Jótól kérdezitek, hej, még én se vagyok teljesen biztos. Mindenesetre a fal végül így nézett ki késő délután,
így meg ma reggel:
úgyhogy ki fog ez alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, csak idő kell hozzá.
Meg persze kikergetni Fáncsiékat, mert az alábbi képen két macskát rejtettünk el. Megint.
Minden nap más - mindennap más 