Ma elragadóan komplex kis vasárnap várható, délután kettőtől családi abajgással a grillsütő körül. Mint anyósom mondá a hét közepén, vasárnapra jövendölnek zuhárét, úgyhogy vasárnapra kell grillpartit szervezni, ez a minimum. Mindenesetre én felöltöztem az alkalomhoz és időjáráshoz, ámde korántsem évszakhoz illően, “brr, hideg van, és mi papagájok fázósak vagyunk” jeligére.

Esőkabát és gumicsizma bekészítve. Hívjuk ezt jobb híján előrelátásnak.

A grillparti amúgy valójában pizzaparti lesz, anyósom ugyanis vett egy pizzakövet a grillsütőbe, és azt fel kell avatni öszves unokája közreműködésével, gyermeknapi buli gyanánt. Ez nyilván azt is jelenti, hogy erős logisztikai kihívások elé nézünk, milyen feltét és milyen kombinációban, hány darabban, milyen sorrendben, sötöbö, sötöbö. Még olyan is van köztük, aki a hawaii pizzát szereti, képzelhetitek.

Én ehhez az akcióhoz pizzatésztával fogok hozzájárulni, amit tegnap óta kelesztek hidegen, és mostanra már így fest:

Van benne egy kiló liszt. Ha ez nem lesz elég, hát nem tudom, mit csinálunk. (Azzal a problémával pláne nem óhajtok foglalkozni, hogy mi van akkor, ha bocskorszíj lesz belőle délután kettőig. Aki képes olyan atrocitásra, hogy ananászt tegyen a pizzájára, valószínűleg így is megeszi. Ha nem, felültetjük a biciklijére, és elküldjük bóti pizzatésztáért. Gyermeknapra gyermekmunka.)

Mindehhez délután négy és este nyolc között valamikor megérkezik az IKEA teherautója 275 centi szekrénnyel. Hová az ángyom csepszébe teszem, kérdezhetitek. Óóó, nyugi, meglátjátok ti majd aztatat. Egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy most lesz az én átalakítási dilinyóim kezdete óta az első olyan alkalom, amikor kifelé is megy majd némi fűrészáru, nem csak befelé. Itt ez a diliház úgy fest perpill, mint azok a kínai képkirakós játékok a nyolcvanas évekből, amelyekben egy kereten belül kellett toligálni kiskockákat körbe-körbe, és egy ideig úgy festett, mintha soha a büdös életben nem tudná kirakni az ember a képet, aztán egyszer csak hirtelen a helyére került minden. Na itt is így van, bútorokat tologatok innen oda és onnan ide, időnként összerakok meg szétszedek meg lefestek meg felcsavarozok valamit, aztán a végén, mintegy egy hatalmas böffenéssel, a helyére fog kerülni minden. És akkor hátradűlök, felrakom a lábacskámat valamire, aztán csodálom a munkámat.

Ez a pillanat persze még odébb van, de nem elérhetetlen távolban, fékevesztett toligálásaimat viszont nyilván nehezíti, hogy, minden látszat ellenére, nekem munkaügyi tennivalóim is vannak. (Az, hogy nem beszélek valamiről, nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Én kéremszépen minden más mellett szakdolgozatokat bírálok quantum satis, és vizsgaanyagokat állítgatok össze.) Mindemellett a vendégszobát muszáj volt legalább átmenetileg használhatóba rántani, mert holnap jön a húgom, és azt a szobát már több mint egy éve ebek harmincadjára hagytam, raktár lett belőle meg lomtár, semmi más. Nos, tegnap este megtörtént ez az átmeneti-használhatóba rántás,

és emelje fel a kezét, aki meglepődött azon, hogy a bides kis mókusnyuszik azonnal birtokba vették. (Felhívom a figyelmet a bútortetriszben való profizmusomra, mellyel sikerült egy dög nagy Aspelund komódot besuvasztani az asztal meg az ágy közé, csak úgy. Egy távlati – de nem túl távlati – ponton egyébként alaposan fontolóra veszem a komód és az asztal lefestését azonos színre, mert most nagyon üvöltenek egymásra, jelenleg viszont örülünk annak is, hogy végre legalább nincs mindkettőnek a tetején egy méter magas kazalnyi akármi. Eddig az volt.)

Na, ugorgyunk neki a mai napnak, mert jelenleg még a fürdőszobám is úgy fest, mint amin átrontott egy hurrikán, ez pedig tarthatatlan. Tényleg.