Tegnap délután 14:32-kor letettem a pemzlit, körülnéztem a csatatéren, megittam egy negyedik kávét, majd felpucoltam a festékfoltokat, elmostam a vödörkémet a festéklehúzó ráccsal, összeszedtem a papírtörlőket, maszkolószalagot, mikroszálas kendőt, kevergetőfát, ollót meg portörlő pamacsot, aztán kinyitottam az ajtót a Paradisumu száműzöttjeinek, akik rittig bejöttek.

Nem volt abban semmi meglepő, hogy bejöttek, gyakorlatilag mindvégig ott ólálkodtak az ajtó előtt. Időnként persze aludtak egyet valahol, de nemigen tudtam úgy kijönni a hálószobából, hogy ne álljon ott nyakát nyújtogatva valamelyik Kíváncsi Fáncsi. Pocit egyszer konkrétan lábbal kellett visszakanalaznom a küszöbről, mert újra akarta játszani nekem Zrínyi kirohanását, épp csak befelé. Hja kérem, amikor itt az állatok ahhoz szoktak hozzá, hogy minden nyitva van! Máskor bezzeg felé se néznek a szobának estig. Na hát ezúttal bejöttek, körbetrappoltak, aztán rám meredt mind a kettő, hogy most meg mi lesz, mire volt jó ez a felhajtás.

Jótól kérdezitek, hej, még én se vagyok teljesen biztos. Mindenesetre a fal végül így nézett ki késő délután,

így meg ma reggel:

úgyhogy ki fog ez alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, csak idő kell hozzá.

Meg persze kikergetni Fáncsiékat, mert az alábbi képen két macskát rejtettünk el. Megint.