Kedves Naplóm, ma megint a laptop előtt rohaszt a sors,
és a délutáni óráimra már bekészítettem egy jóóó vastag kardigánt is, mert ettől az onlány oktatástól átkozottul fázom.
Közben meg odakint meglepetés-szerűen bebarkult a ház előtti mogyoróbokor,
az ablakomból meg ilyen vicces egeket látni:
Nem állítom, hogy mindez jót tenne a seggenülős munkamorálomnak.
Ebben a félévben nem tanítok szerdán, úgyhogy előreláthatólag ez lesz a háztartásvezető napom, amikor mosógépet etetek és felületeket suvickolok, de ezen a héten, amikor folyvást ott rohadok majd a gép előtt, egyúttal ez lesz a ki-a-házból napom is.
Jó, na, a bótig megyek, de akkor is.
Sajnálkozva ugyan, de nem jósolok hosszú jövőt a lila kötényruhának a szekrényemben. Nyakban meg vállban csúnyán eláll, minden irányból bő, és mivel béleletlen, idegesítő módon hozzáragad a harisnyámhoz. Nem azért hordok ruhákat, hogy állandóan húzkodjam őket, grr.
Ha már úgyis ide vagyok bekasztlizva a következő két hétre, bokámon egy Teams nevű láncos vasgolyóval, irgalmatlan rendet raktam a Bűnök Barlangjában. Tudom, hogy ez elvileg nem kéne nagy kunszt legyen, de én most igencsak büszke vagyok erre a produkcióra, és mivel ismerem az entrópia nevű állatot, addig mutatom meg nektek a gatyába rázott szobámat, amíg az nem rázza ki enmagát ebből a gatyából.
Ha van esetleg bármi kérdésetek, ne fogjátok vissza magatokat, egyelőre még ébren vagyok. 😀
A képet még nyolckor lőttem, mielőtt belevetettem volna magam az onlány oktatásba,
azóta pedig csak most merültem fel belőle egy pisiszünetnél hosszabb időre, ááááá. És négyig tanítok máma, áááÁÁÁááá.
Mindeközben pedig zárótevékenység-húzást is tartok a végzősöknek, és én ugyan nem vagyok egy virtigli luddita, de itt csapjon belém a ménkű, ha azt is digitális változatban csinálom meg. Úgyhogy íme, így néz ki az én véletlenszám-generátorom:
Az idei év folyamán eddigelé ezt a meglehetőst sovány eresztést tudtam produkálni (nincs is ebben semmi csoda, nemigen jártam ki, pláne turkálni nem), szóval tessék egy igazi vegyesfelvágott a “nem jellemző, hogy egy ilyet hazahoznék”-tól a “gyere szépen a mamához, valószínűleg nélküle a szemétdombon kötnél ki”-ig. Az egyetlen tuti közülük a kiskabát. Asszem.
Így együtt nézve mindennek olyan kis hóka színe is van, de hát így jártunk, no.
Jáháháj, de irgalmatlan lusta vagyok én máma, pedig még mindig fel van fordulva a lakás. Ezzel együtt is egyre nagyobb késztetésem van arra, hogy beheverjek a káosz közepébe, aztán átszundikáljam a napot.
Ez egy sör neve, de tényleg. Ilyet is vettem a piacon délutánra, amikor majd ellejtek lángossütő csajbuliba. Élni tudni kell, no.
(Azt csak afféle őtözködősbloggeri zárójelben jegyzem meg, hogy mindig viccesnek találtam, mennyire tartja magát a közhitben, hogy a szürke unalmas, miközben olyan cuccok is vannak a világban, mint ez a kiskabát, amit a legutóbbi esztergomi “kirándulásomon” turkáltam.)
A fodrászhoz menetel örömhírére a hajam önhatalmúlag felrobbantotta magát, és még csak nem is mondhatom, hogy nem értem meg, mert az onlány oktatás örömhírére én meg a Bűnök Barlangját robbantottam fel az emeleti folyosóval egyetemben (nem mindegy, mi látszik a hátam mögött, ugye).
Na, azóta valamelyik makka mindig bent ténfereg vagy óbégat vagy alszik a káosz közepén, hajnalban például testületileg megjelent mindkettő. A kép arról az öt percről van, amikor éppen nem próbáltak belemászni egy random dobozba, nem kajabáltak reggeliért, és átmenetileg szünetelt a Fapapucs Futam.
A Repülő Kutató úgy gondolta, három oltás és egy omikron után ideje a jövőre gondolni, úgyhogy elkezdte megtervezni aztat. A jövő nála egyelőre úgy fest, hogy Bern, London, Kolozsvár, Pozsony, Jéna, Regensburg, a többit elfelejtettem.
Hasonló paraméterek birtokában (három oltás plusz omikron) én is elkezdtem tervezni a jövőt. Péntek du. fodrászhoz megyek.
Árnyalatnyi különbség, csakugyan.
Amikor ott ültünk a pozitív gyorstesztjeink fölött, a fejemen kábé harmincöt gondolat vágtázott át egyidejűleg, és ezek közül az egyik az volt, hogy “na, akkor most már tényleg ideje megcsinálni a Nagy Szopornyica Projektet”. Mondanom se kell, már úgy másfél éve volt bennem egy homályos terv arra, miként lehetne “megünnepelni” ezt a monstre méretű hülyeséget és marhaságot, ami a fejünkre esett, de most már ideje volt élesíteni is.
Mint arról itt hűségesen beszámoltam, így indult,
aztán csak folytatódott,
és folytatódott,
aztán abbahagytam a közvetítést, de ravasz és tapasztalt olvasóim már sejthették, hogy a végén itt fogunk kikötni:
Bár persze az is nyilvánvaló volt, hogy itt nem állunk meg, desőt.
Na, ezt ki mondta eredetileg?
Már egy ideje a fejemben volt, hogy ez olyan, hogy pólóra kéne nyomtatni vagy párnára hímezni.
Egyelőre a párnánál maradtunk.
A mai napomat eddig korrektúrával szoptam végig, ami jellemzően “az embernek kél káromkodni kedve” program, ugyanis ilyenkor mindig újra és újra rádöbbenek, hogy
a) mennyi írástudatlan és grafomán tudományhozkalimpáló ember van a világon,
b) mennyire kevés nekem a türelmem hozzájuk.
Úgyhogy most kimegyek a házból fejemet szellőztetni, piszkosul ráfér. A könyvtárt is meg kell látogatnom, hajh.
Bezzeg Csipa Gyuri, annak semmi dóga a világon.
Végre kimehetnék a házból, de hát még a kutyámat se nagyon küldeném ki, ha lenne kutyám. Éppen ezért inkább nem nézek a tetőablakra, ahol vigasztalanul folyik lefelé a víz.
Az ágyon jobb a látvány.
Tegnap estére jutottunk el a nyűgös nyivácskolás (egyik) csúcspontjára, és ennek az a legfőbb oka, hogy van internet, mert ha nem vóna, nem lenne fogalmunk arról sem, hogy ma a piacon lesz rukola a kedvenc zöldségesünknél és kecskekefir a kedvenc kecskésünknél, mi meg közben itthon ülünk lakásfogságban, fene ami megeszi.* És még a nap is ilyen szépen süt, grr.
Nemes bánatomban vacsorára a pho maradékából rittyentettem a Repülő Kutatónak egy dupla adag hamisított Tom Yum levest a kerítésszaggató fajtából, és ettől ugyan minden jóravaló keleti szakács elsírná magát, de panang currypasztát és gochujangot is tettem bele quantum satis, hadd csípjen. A RK is elsírta magát, de se nem bánatában, se nem a meghatottságtól, hanem azért, mert az izé tényleg csípett. Azt persze nem tudjuk, hogy a nyűgösség vagy a hamis Tom Yum-e az oka, de ma reggelre a RK azt a helyzetjelentést adta, hogy a torokfájása javulóban van, szóval a célt ugyan még nem értük el, de közelítünk feléje.
Én már nem is taknyolok egyáltalán, aminek szintén erős nyűgösségfokozó hatása van, mert amikor az ember lenni jól, de mégsem hagyhatni el a körletet, az marhára idegesítő. Ráadásul mindez tényleg csak azért van, mert olyan rendes gyerekek vagyunk (és megtehetjük, hogy azok legyünk), ugyanis még a hivatalos szopornyica-statisztikában sem vagyunk benne a gyorstesztjeinkkel, tehát technikailag lődöröghatnénk összevissza kedvünk szerint, és például elmehetnénk rukoláért meg kecskekefirért is. Ehelyett meg mi lesz, na mi, a RK tovább építi nemzetközi hírnevét**, nekem meg ott a rendezgetés a Bűnök Barlangjában, a mőkölés a Mystery Projecten,
meg újabb kulináris gyönyörök a “jobb híján” kategóriából. Mivel ismételten rám döglött pár banán, tegnap ez volt a reggelim,
ma pedig thai halpogácsákat fogok sütni.***
Szóval továbbra is elvagyunk, de azért most már szívesebben lennék el valahol másutt, pláne hogy a tavaszi félévem első két hetét úgyis a Teams előtti kotlással fogom tölteni, és ezt már előre rühellem.
Nna, megyek hajat mosni. Az ember adjon magára, neszpá.
* Pedig mi ezeket még akkor is beszereztük, amikor 2020 idióta tavaszán zárva volt a piac, és a facebookon kellett összevadászni a környékbeli őstermelőket, aztán mindenféle parkolókban venni át a szajrét. A RK konkrétan azzal mutatkozott be ebben az időben piaci kontaktjainknak, hogy “a színes ruhás vörös hajú nő férje vagyok”, és ők rögtön tudták. Ha volt valaha valami haszna annak, hogy én vagyok én a pipiros boglyától a papagájsegg színű áutfitjeimig, ez volt az.
** Ezen a héten volt már minden, tanulmányírástól kéziratjavításon át értekezletig és konferenciarészvételig. Nekem is van valami bötűalapú szopás a palettán, amit “nyelvi lektorálásnak” híjnak pusztán csak az elegancia kedvéért (korrektúra az, bmeg!), de ma nem vagyok hajlandó foglalkozni vele.
*** Megpróbáljuk kienni a fagyasztóból mindazokat a dolgokat, amik helyett máskor veszünk inkább valami frisset. Az a két halfilé például már nagyon megérett arra, hogy kikerüljön onnan.
Ma már annyira rendbejöttem, hogy nem érzem igényét annak, fényképpel is bizonygassam, mennyire jól vagyok. Logikus, nem?
Úgyhogy képzeljetek csak el nyugodtan öreg nyafogóruhában a káosz közepén, amint próbálom több-kevesebb sikerrel gatyába rázni a Bűnök Barlangját, a Mystery Project pedig szépen haladgál.
Ma éppen Balázs napja van, ő meg a felső légúti kutykuruttyok védőszentje*, szóval gyakorlatilag hozzá kell fohászkodni azért is, hogy úgy menjen át az emberen az omikron, mint fos a libán. Egyúttal a diákokhoz is van némi köze, ilyenkor tartják a Balázs-járást, és én még most is egész jól el tudom énekelni aztat, hogy
“Emlékezzél, házigazda, ma van Balázs napja,
Dobd el búdat az ágy alá, mondjad: heje-huja!
Lám minékünk van jó kedvünk, semmivel mi nem törődünk,
Tanítónk regulájától éppen ma nem félünk.”
Apró részletkérdés, hogy már több mint két évtizede a barikád másik felin vagyok, regula et al., valamint e pillanatban olyan dallamos hangom lehet, mint egy ír szetternek. Énekelni, na azt pláne nem fogok, hogy kipróbáljam, mindennek van határa.
Megvanni továbbra is megvagyunk, abban nincs hiba, bár a fejem helyett inkább a ruhámat tessék nézni, az szép tarkabarka,
a vizsgáztatás és más kellemetességek tovább folytatódnak**, tegnap este remek pho-t ettünk a fagyasztóból plusz wontonokat dettó a fagyasztóból,
a Mystery Project Szopornyica Idejére tovább folytatódik,
a tüneteink listájára pedig csak az került fel tegnap óta, hogy egyre nyűgösebbek vagyunk.
Persze ennél rosszabb sose legyen.
* Mármint nem a felső légúti kutykuruttyokat védelmezi, hanem az embereket azoktól. Értitek, na.
** Most az előbb tanultam meg ügyfélkapuilag hitelesített elektronikus aláírást gyártani egyéni tanrend-kérelemre. A világ egy hülye hely.
Ma van annak napja, amikor a memme vagy kijön a barlangból, vagy nem, vagy meglátja az árnyékát, vagy nem. Pluszban még olyan nap is van csupán a móka kedvéért, amikor a dátum csupa kettesből áll.
Ennek a különleges világnapnak meg kell adni a módját, aszondok.
Mint látható állapotom/állapotunk gyöngy (most éppen), a RK-nak fáj a torka, én meg taknyolok, de amúgy gyöngy. Tegnap én vizsgáztattam, kenyeret sütöttem, tantárgyleírást gyártottam, diákokkal leveleztem, valamint kiredváztam a fürdőszobámat (szőnyegmosással egyetemben), a RK pedig megírt egy négyezer szavas tanulmányt, majd sütött vacsorára hamburgert sült krumplival, szóval egyelőre tényleg jól vagyunk, kösziszépen.
Ma további vizsgáztatások és egyéb nyavalyás papírmunkák várhatók, emellett pedig tegnap belekezdtem egy ilyen izébe,
és ha minden jól megy, mire elhagyhatjuk a körletet, kész is lesz. Akkor végre azt is meglátjátok, mi ez.
Közben meg ott fenn a hegyen a város végiben valószínűleg látják az árnyékukat a memmék,
az meg persze abszolúte jellemző, hogy nekem meg a RK-nak is hirtelen késztetése lett erdőbe menni, de nem megyünk sehová, mert mi rendes gyerekek vagyunk, és hálistennek még ezt is meg tudjuk engedni magunknak.
Kezdjük a mai bejegyzést valami cukival,
mert utána csak nemcukival tudom folytatni:
Hogy a RK-t idézzem: “Asszem, vége a Jóleső Januárnak, mi?” Ő ma reggel arra ébredt, hogy kicsit kapar a torka, úgyhogy feldugott az orrába egy pálcikát, én meg gondoltam, szolidarítok tesztileg, bár semmi tünetem nincs.
Reméljük, ez így is marad.
(Kajánk van, a macskáknak is, az e heti vizsgáim elektronikusak, a RK is el tudja végezni a dolgai nélkülözhetetlen részét online, szóval egyelőre lakásfogság meg drukk.)
Éppen teljes szimbóleikus díszben* munkaalkalmassági vizsgálatra megyek,
amiben különösen az a szép, hogy pont ma kaptam egy dékáni körlevelet, aminek számomra az volt a veleje, hogy “rakjál rendet a Bűnök Barlangjában, leányom, mert február végéig úgyis ott fogsz benne kuksolni”.
Isn’t it ironic, don’t you think.
* Kockás szoknya azért van például rajtam, mert végképp kihaltak a szekrényemből a kockás ingek, és valamiképpen mégiscsak szolidarítani akarok a pedagógus-sztrájkkal. Zöld meg… de hát tudjátok. Az a remény színe meg a libafosé.
Január utolsó napja igen látványos hajnali eget produkált,
mintegy annak megünneplésére, hogy hurrá, ezt a hónapot is túléltük.
Remélem, adtam néhány ötletet arra, hogyan érezhetnénk magunkat jobban akkor, amikor az év egyik legnyavalyásabb hónapjával küszködünk – bár az érdeklődés némiképp lanyhult a vége felé, nem bánom, hogy megcsináltam.
Folytatás?… Nos, én innentől visszaállok a rettenetesbe (jön a tancsitancsi, előtte pedig a tancsitancsira készülés meg az összes többi), de Zsuzsi felvetette, hogy esetleg lehetne Jóleső Február is, valaki más házigazdánál. Ezt már rátok bízom, bár a fejleményekről nyilván beszámolok.
Addig is:
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 