A “háromba vágtad, édes jó Lajosom?”-nál még nem tartunk, de már rettenetes mennyiségű dobozt hajtogattam össze és/vagy láttam el öntapadós tapétával és festékkel. Mindeközben persze két kézzel táplálom az entrópiát, a macskák legnagyobb örömére.
Vannak azok az idők, amikor egyidejűleg vagyok lusta és nyugtalan, nekem meg éppen megint ilyen idők szakadtak a nyakamba, amikor a tehetetlenséget több mosógépnyi ruha behajigálásával, szekrényrendezéssel, pemzlikkel, szabásmintákkal és kétoldalas ragasztószalagokkal próbálom álcázni.
Több-kevesebb sikerrel. De legalább lesz miről blogolnom.
Teljesen groggy vagyok, még a piacra se mentem le, csak a RK kezébe nyomtam egy darab egyre értéktelenebb papírt, hogy költse zöldségre meg más világi hívságokra. Valószínűleg amúgy kevésbé lennék groggy, ha nem ébredtem volna fél háromkor teljesen virgonc-éberen, természetesen minden ok nélkül, de felébredtem, a fenébe is.
Hát így esett, hogy háromkor már ott álltunk a konyhában én meg Sister Boniface, ő nyomozott, én pedig a döglött banánokat mentettem.
Azt hiszem, a mai nap erősen csökkentett hatásfokú mütymörgéssel fog telni. És ők lesznek a példaképeim:
Megyek dolgozóba, mégpedig teljesen igaziba, terembe és diákok közé, busszal, juhé. Enyhe szépséghiba, hogy a levelezősöknek tartott délutáni maratonról van szó, ami után legközelebb a 19:20-as buszra tudok majd felevickélni, és háromnegyed kilencre haza is érek. Mégis, terembe, diákok közé, juhé.
Már harmadik hete tart a tavaszi félév, de én mégis úgy érzem, hogy csak most kezdődik el, pedig hát amíg a hallgatók nem mentek el gyakszira, két héten át ültem laposra a seggem a Broca-központról, Ellen Key-ről, a kommunikációs helyzetről, az asszimilációról, a mnemotechnikai eljárásokról meg a pedagógus tekintélyi helyzetéről döngicsélve. (Igen, ebben a félévben ilyen dolgokról tanítok, és ez csak ízelítő, lesz itt még minden a mentális lexikonoktól a nemzetiségi óvodákon meg Maria Montessorin át a metaforákig, és még tovább. Ma például a társadalmi mobilitásról meg a státuszcsoportokról meg a szociometriai felmérésekről fogok döngicsélni 5×45 percben. Nagy vagyok és dicső, mi?)
Annyira kell most nekem a tanítás, mint egy falat kenyér, és nem csak azért, mert megfizetnek érte, meg mert tudást adhatok át, hanem azért is, mert semmi más nem tudja úgy istenigazából elterelni a figyelmem a világról, márpedig arra szerintem mindannyian csúfosan rá vagyunk szorulva, hogy valaki vagy valami elterelje a figyelmünket. Persze ilyenkor mindig jön a nehezített pálya, márciusban még normális körülmények között is ideges vagyok és nyugtalan, az álmaim pedig extra hülyék, az éjjel például radioaktív kiskutyákat kellett fürdetnem szkafanderben, ők farkcsóválósan vidámak voltak, én meg nem annyira.
Inkább jöjjön tényleg az emberi tőke elmélete meg a társadalmi rétegződés, még ha ehhez át is kell szelnem felfelé a komplett Dunakanyart, ahol a természet még a lábujjait is ökölbe szorítja ilyenkor, és tényleg csak hetek kérdése, hogy elszabaduljon a tavasz.
Mivel nem csak dobozhuzattal él az ember, elkúsztunk a boltba, hogy vegyünk némi ennivalót magunknak.
Mire hazaértünk, 380 forint lett az euró, melynek következtében, gyarló asszonyállat aki vagyok, megállapítottam, hogy amíg a helyzet nem javul radikálisan, én nem veszek több cipőt.
Mivel még annál is gyarlóbb asszonyállat vagyok, mint sejtitek, igen könnyen juthattam erre a megállapításra, mert a január és februárelő folyamán, amikor a nagy cipőakciók szoknak lenni, én igenis vettem cipőket. Többet is. Olyanokat, amiket eddig nem láttatok, mert nincs szezonjuk, és még hónapokig nem is lesz. Úgyhogy készüljetek fel arra, amikor majd az új cipőimet mutogatom, azok valójában már régi cipők, csak még nem voltak rajtam.
Ez itt amúgy az optimizmus hangja, mert nem számol azzal, hogy esetleg a helyzet radikálisan romlik, és nem csak eurófronton. Gyarló, ámde optimista asszonyállat balra el, jegyzetet aktualizálni a levelezősöknek, majd esmég pacsmagolni fog, ezúttal zöldre vagy kékre (ez még nincs eldöntve). A világot továbbra is ketyegtetni kell.
Itt ebben a kuplerájban egyre gyakoribb, hogy embertervez (én), aztán másvégez (Isten, másik ember vagy valamelyik macska). Tegnap például ennek igen szép jellemző esete ütött be, mikor elindultam, hogy rákenjek a fiókgombokra egy újabb réteg festéket (ez egy folyamatban lévő projekt, ha a végére jutottam, be is mutatom), aztán ezzel találtam magam szemben, ni:
Nyilván ilyenkor békén hagyjuk a szőrös hátramozdítót, mert amíg alszik, nem tesz tönkre semmit, különben is én vagyok a hibás, tudtam én azt nagyon jól, hogy az ott neki a kedvenc radiátora.
Nem baj, van itt munka dosztig, csak győzzem válogatni. Emlékeztek erre a képre itt?
Alig egy hónapja készült, amikor végre gatyába ráztam-forma azt az oldalát az emeleti folyosónak, dobozok meg minden. Ott a Kallax polc felénk eső végén azt a két fura világos kékzöld dobozt például valamikor egy éve vettem a lidliben vagy aldiban, és most jutottam végre odáig, hogy kicsomagoljam a nájlonból, és rendszerezzem vele a káoszt egy kicsinyt, mert az ránk fér. Gondoltam, ezzel a csíny letudva, jó lesz az itt nekem in aeternum, hurrá, megoldottam.
Hja, ahogy azt Móricka elképzeli. A múlt héten ugyanis rájöttem, hogy ezek a sunyi rohadt büdös szőrös dögök sutyiban kaparófának használják AZ ÉN DOBOZAIMAT.
De tényleg.
Újratervezés. Hogyaza.
Nyilván ezeket már nem tarthatom ott a Kallaxban, muszáj lesz papírdobozokat használnom az ottani pakolászáshoz, a papírt eddig nem bántották a szőrös disznók, bár nyugtával dicsérjük a napot. Jobb ötlet híján vettem hát az Ikeában egy kupac Tjena névre hallgató papírdobozt, amiket majd persze mázolni kell, mert itt akkor is színharmónia lesz, ha ezért kucsmát kell csinálnom pár családtagomból.
Most viszont mentsük meg ezeket a nyomorultakat, már tudom, mit akarok bennük tartani és hol, és nem hagyom magam, szemétládák.
Megnyugtató módon azt a papírtörlő vastagságú és minőségű burkolatot, amibe beleszerelmesedtek a macskák (asszem, Maci volt a főkolompos) elég könnyen el lehetett távolítani a doboz megrongált oldaláról, és azt is tudtam, mivel akarom pótolni, merthogy valamikor szert tettem (szintén a lidliben vagy aldiban) egy adag ilyen öntapadós izére.
Olyan mámorító-ronda volt, nem tudtam otthagyni, na. Sajnos, mint kiderült, a dobozkartonon igen szépen ragad, a papírtörlőn viszont nem.
Hogyaza. Újratervezés. Kétoldalas ragasztószalag.
Innen már szép flottul ment minden, még az is, amikor a likat ki kellett szabadítanom a bevonat alól, mert ezért van nekem sniccer,
és ő hajlandó is volt együttműködni, amiért külön hálás vagyok.
Hát így esett, hogy tegnap este újrahuzatoltam a dobozokat.
Most már csak azt a helyet kell megtalálnom nekik, ahol békében vannak a szőrös disznóktól. Valószínűleg ez lesz az, ide nem járnak a négylábú terroristák,
de akkor meg át kell terveznem azt, amit eredetileg akartam ide, és ezeknek az akcióknak végül mindig az a következménye, hogy tovább csúszik a kivitelezés.
Nem mintha nem érnék rá, egyre erősebb a gyanúm, hogy ebből a kuplerájból már tényleg csak lábbal előre fogok távozni.
(Hadd mesélek valami viccesfélét, van bajunk amúgy elég, nem?)
(A történetben szereplő neveket az utcák és fürdőszobaszalonok személyiségi jogainak védelmében megváltoztattuk.)
Amikor húsz évnél is több ideje ideköltöztünk, Bürgüncfalva térinformatikai rendszere, ennélfogva pedig okmánykiadási rendszere is bugos volt, de nagyon. Ebben a városban legalább féltucat olyan kombináció létezik, hogy ugyanolyan nevű izéből van utca meg köz is, és ezek természetesen egymásba torkollnak, látszólag minden logika nélkül. Az például, hívjuk esetleg itt és most Hajnalicskának, ahol minket esz a penész, T alakban tartalmazza a Hajnalicska utcát és a Hajnalicska közt, mégpedig úgy, hogy a Hajnalicska utcát csak a Hajnalicska közön át lehet megközelíteni, mert… mert, mittomén. Ahányszor lüxüs módon taxival jövök haza, azt szoktam mondani a sofőrnek, hogy “Álljon csak le nyugodtan az Eulália fürdőszobaszalon előtt, ott lakom a szoborpark mögött abban a labirintusban” *némiképp bizonytalan kézmozdulat*
Na szóval, mi pont a T találkozási pontjában lakunk balfelül, a Hajnalicska köz 1. szám alatt. A térinformatikai rendszer bugja azonban évtizedekig nem volt hajlandó kezelni az utca és a köz distinkcióját, mindenki utcában lakott, slussz. Tehát a mi lakcímkártyánk a Hajnalicska utca 1. szám alá szólt, ami azért pikáns, mert a T találkozási pontjában jobbfelül is van egy ház, a Hajnalicska utca 1. szám, és természetesen ott is laknak. De nem mi.
Azt hiszem, kezditek érteni a dolgot, ugye. Valamikor az elmúlt években kijavították a bugot, meg egyébként is a helyi okmányirodáról felkerült az ügyintézés az ügyfélkapu-kormányablak-miabokám szintjére, úgyhogy mi már technikailag lakhattunk volna a Hajnalicska köz 1. alatt is, de erről senki sem szólt, és nem is nagyon érdekelt senkit a dolog, amíg a Hajnalicska utca 1. alattiak közül valakinek kellett egy szociális ösztöndíj, és akkor izé. Ezt amúgy megbeszéltük a RK-val, hogy nem értjük, miért éppen emiatt indultak be az események, de ha beindultak, hát legyen. Goto ügyfélkapu, lakcímcsere, új lakcímkártya.
Az egész persze a kellően humoros bürokratikus nyűglődések stílusában zajlott, mert arra is külön protokoll van, ki jelenthet be kit milyen igazolások birtokában az ügyfélkapun, szóval a RK meg én két különböző úton és időpontban nyújtottuk be az “instállom, hadd lakhassak a saját lakásomban” elektronikus papírkáinkat. És utána meg vártunk.
A RK új lakcímkártyája a kérvény benyújtása után öt munkanappal beérkezett, hurrá, az enyém is mindjárt jön, egy nap különbséggel kérvényeztük. És akkor megint vártunk. Mint a kedvenc Heineken-reklámomban.
Hogy rövidre fogjam a történetet, az új lakcímkártyám több heti malmozás után tegnap érkezett meg. Az áll rajta, hogy a kiállítás dátuma február 4.
Szóval továbbra is van baj a világban elég, de legalább lakom valahol benne. Igaz, erősen ráférne egy takarítás a Hajnalicska köz 1-re, de én tényleg elővettem a vasárnapi jövendölés szerint a festékeket, úgyhogy előbb mázolás, csak utána pucupucu.
Ezek jegyében fog zajlani a mai nap, és a festékre számítottam ugyan (hé, én találtam ki egy nagyívű projekt részeként, hogyne számítottam volna rá), a fánkra viszont nem. Az csak úgy adódott. Családom szomszédban lakó része a szokásos fáziskéséssel informált arról, hogy ma nagy délebéd várható, mert Bucónak izénapja* van, és további névnapok is beesnek az időintervallumba, amióta legutóbb összeröffentek egy nagy zabálásra. Hát jó. Mivel amúgy is farsang farka van, felajánlottam, hogy a délebéd utánra sütök nekik fánkot, tököm fog most határidő mínusz fél nap idején izénapi ajándékokon dolgozni.
Inkább felőtözöm tisztességben megvénült házifutkorászósba, aztán erisszük.
Nyilván ma is szívesebben lennék Maci. Hejj, jelentkezzen, aki nem lenne szívesebben Maci, akár ma, akár általában.
* Vagy születés-, vagy névnap, fene bírja ezeket követni. Tartottak itt már fogantatásnapi bulit is, csak mondom.
Bizonyos szempontból tényleg az. Na persze hajnali fél háromkor ébredtem arra, hogy szorongok, és fájnak a reprodukcióban érdekelt részeim (igazán abbahagyhatnák, én már tényleg nem vagyok érdekelt a reprodukcióban), de azóta behajintottam a mosóba-szárítóba két gépnyi cuccot, gatyába és frissen mosott párnahuzatokba ráztam a nappalit,
aztán bedugtam a sütőbe egy kenyeret. (Le kellett ellenőriznem, bent van-e a sütő ajtajában az összes üveg, mert tegnap olyan pokoli sütőpucut csaptam, hogy a dupla üvegajtó most teljesen átlátszó, és nem emlékszem, erre mikor volt legutóbb példa.)
Közben persze van, aki megtalálta a legjobb helyet magának a tiszta-illatos párnahuzaton,
meg van, aki éppen teljes erőbedobással fésülteti magát,
Ott még nem tartunk, hogy a madarak üvöltése ébresszen, de a macskák mindent megpróbálnak, hogy pótolják a rigókat. Az továbbra is kedves tőlük, hogy előbb megvárják, amíg mocorogni kezdek, csak utána kapcsolnak rá, de sajnos korábban kezdtem mocorogni, mint az bárkinek jó lett volna, ma is ötkor gurultam ki az ágyból.
Legalább nem maradtam le a fél hetes égimoziról, no.
A tegnapi nap még istenes volt, mert amíg nem tettem le négykor a lantot, csak a tanítással bírtam foglalkozni, a fejemben semmi másra nem volt kapacitás. Mikor viszont végre végeztem, jááááj. A munkánál még nem találtak ki jobb módszert arra, hogy az ember lefoglalja magát, és kordában tartsa a gondolatait, viszont jövő péntekig nem tanítok, úgyhogy találnom kell erre az időre valami mást, amivel lefojthatom a szorongást.
Attól tartok, igen sok kézműves tevékenység várható erre a hétre, és közülük jó néhányhoz tartozik majd valami tisztítószer meg egy dörzsi…
A tegnapi ún. szabadnap során az a két mondat, ami leggyakrabban elhagyá ajkamat, az alábbi vala: “Srácok, viselkedjetek, a kutyafaszába már!”, valamint “Zsófi, ne pánikoljon!”. Gondolom, ki tudjátok találni, melyik szólt a macskáknak, és melyik a szakdolgozónak a Teams-en.
Talán az se meglepő, hogy mikor ma reggel lejöttem, még teljesen becsipásodva és koffeinéhesen, a Repülő Kutató pedig gyászos tekintettel rám nézett, és azt mondta, “Kitört a háború”, ugyanez a két mondat jutott eszembe, rögtön harmadikként meg az, hogy “A rohadt életbe, mindig van valami, amiért idegeskedni lehet”. Aztán persze ittam egy kávét, aztán még egy kávét, majd kipucoltam a macskabudikat, és összeraktam egy excel-táblát a harmadéveseknek prezentáció-időpontokkal, mert a világot ketyegtetni kell valahogy.
Ma hatszor negyvenöt percen át fogok zengedezni onlány, utána pedig beüt a hétvége, aztán beüt a gyakszihét, és jövő pénteken már élő igaz valómban fogom teríteni a tudást a levelezősöknek, ha megérjük. A mára várható seggenüléshez pedig jobb ötlet híján felöltöztem ébrentartós pipirosba.
Ha jólfejlett téveszméim lennének a zuniverzumban elfoglalt helyem fontosságáról, akár arra is gyanakodhatnék, az időjárás direkt csinálja azt, hogy azon a napon, amikor éppen nem kell a gép előtt kuksolnom, vigasztalanul szürke az ég, és kitartóan pötyög az eső.
(Marha nagy szerencsétek amúgy, hogy a zuniverzum nem az én szabadnapjaimhoz igazítja az időjárást. Ebben a félévben meglepően sok szabadnapom van. Lesz.)
Íme, az “indiánnak lenni tapasztalat” egyik jellemző, ha nem is szép, de mondhatni eklatáns példája. Bundaruha, bundakardigán, bundazokni, bundacipő, és a bugyimat még nem is mutattam.
Helló, új hét, új kihívások. Mivel én a korai órára meg mai napom sajátosságaira való tekintettel még nem jutottam sokra, és egy ideig nem is fogok (itthoncsücsü napom van órákra készülődéssel, majd délután háromtól kozmetikus!), úgy gondoltam, archiválom a tegnapi séta előtt készült fotót.
Úgyszintén a tegnapról maradt ez is: ilyen az, amikor szőrös családtagjaim kiülnek az ablakba, és megbeszélik, hogy vajon melyik rigónak lehet igazán zamatos a combja.
Kitartást mindenkinek, én már vágom a centit az onlány oktatás végéig, ami nekem ezúttal lészen csütörtök, hacsak a világ nem pancsol bele ebbe. Nem ajánlom, hogy azt tegye.
Kimentem kószálni egyet, mielőtt végleg beszőnek a pókok, és hoztam nektek képeket is, mert talán ilyenkor a legérdekesebb a város, amikor még nem tudja pontosan, hogyan és merre: a lángososnál már sorállás van, a Duna-korzón csend, a bolhapiacon karácsonyfadíszek, a fákon még sehol egy levél, de a levegő már tavaszi, és ilyenkor is talál az ember színeket, ha keresi.
Tegnap a piaclátogatás után a Repülő Kutató, aki nyilvánvalóan képtelen a seggén maradni, úgy gondolta, elugrik Párkányba némi sörökért meg más himmihummiért. Fel is kantározta Emesét, el is indult. Én a magam részéről úgy gondoltam, inkább itthon próbálok kihozni valamit a világból, és ugyan nem jutottam vele sokra, de azzal sem jártam volna jobban, ha én is elindulok velük, ugyanis csekély egy kilométer megtétele után máris sikerült karambolozniuk. Konkrétan beléjük csúsztak hátulról. A zebránál. Egy autómentő.
Gyorsan tisztáznám, hogy a RK nem volt hibás, ő és Emese is viszonylag ép bőrrel megúszták a dolgot* , az autómentő járt rosszabbul, mert annak viszont rögtön elfolyt a fűtővize. Mindemellett is, azért, na. Mint mondtam a RK-nak, ez legalább olyan hülye helyzet, mintha egy embermentő ütötte volna el őtet a zebrán.
Egyéb híreink nemigen vagynak, bár a lakás is most csúszik bele egy monstre karambolba, konkrétan úgy néz ki, mint a muhi puszta festhetett a csata idején. Kimostam az összes párnahuzatot a nappaliban, úgyhogy most tragikusan szedett-vedett hatást kelt az ambiansz, és a komódon még mindig karácsony utója van,
ez pedig tarthatatlan.
Gyűrd fel a ruhád ujját, leányom, ezt nem fogja helyetted megcsinálni senki.
* Annyira, hogy a betétlapokkal való szarakodás után természetesen azonnal folytatták útjukat a sörök és a spekácski irányába. A RK-nak semmidesemmibaja nem lett a hökkeneten túl, az öreglány (Emese) seggét meg majd plasztikáztatni kell, és addig a csomagtartót is nehezen lehet lecsukni, de ennyi.
Ha minden jól megy (és nagyon ajánlom, hogy minden jól menjen) egy hét múlva már abbahagyhatom az onlány oktatás miatti vernyákolást, de addig még lesz itt szenvedés dosztig, ma például 14:30 és 18:45 között tartok órákat továbbképzősöknek, akik nyilván nem a lábukat lógatták egész héten, hanem dolgoztak, mint a güzü. Vidám lesz.
Az ébrentartó ancúgot mindenesetre felvettem,
diáim vannak, elszántságom dettó, úgyhogy innentől már az Úr kezében vagyunk.
Ja, meg a Teams-ében. Tegnap többször is kivágott minden figyelmeztetés nélkül a rittyóba, és egyik alkalommal, amikor megpróbáltam visszakapaszkodni, csak annyi időre sikerült, amíg meghallottam az egyik diákot, amint azt mondja: “Hát akkor boldog viharnapot, Malacka!”
Minden nap más - mindennap más 