Hejhó, irány a macskapapibót.

Tegnap este, mikor éppen átmenetileg abbahagytam a vendégszoba bútorokkal a tetriszt (nyilván lesz majd róla részletes beszámoló is, úgyse bírom ki nélküle), kaptam egy képet a barátnőimtől, amelyen épp valami miabokám koncerten álltak, örvendezvén. A képaláírásban (idegöny nyelvön vót, na) hozzávetőlegesen poshadt puliszkának tituláltak, amiért nem állok velük örvendezvén a miabokám koncerten. Ezen én előbb elröhögtem magam, aztán eltűnődtem, végül pedig elmosolyodtam, és ez így együtt minden bizonnyal fontosabb volt, mint ott ácsorogni a miabokámon. Harminc évvel ezelőtt valószínűleg mélysötét depresszióba zuhintott volna egy ilyen lepuliszkázás, de most csak elmosolyodok rajta, mint Júlia, akire ráköszöne Balassi, mert sokan vagyunk és sokfélék, különböző dolgoktól és különböző helyzetekben érezzük jól magunkat, én meg már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne zavarjon, amiért én másképpen vagyok sokféle, mint mások, és egy derűs vállvonással visszatérjek a tetriszemhez.