A tegnapi napban nagyrészt ez volt az ún. leitmotiv:

Igen, ez pont annak néz ki, aminek látszik. Szétkaptam a kanapét, mint foxi a lábtörlőt, majd a tragikus állapotokra való tekintettel debéláztam, vagyishát eltávolítottam belőle az általam három éve beleküldött kisbélákat, olyan eszközökkel, amilyenek éppen rendelkezésre állnak. Háromszáznál hagytam abba a számolást.

Mindezt harmincizé fokban, bokáig fekete szöszmőben (ennek majd külön jeremiádot is fogok szentelni, de ezek is közreműködtek a döntésben, hogy debélázzam a roncsot), nagyon változatos káromkodások és a Fringe második évada közepette.

Nyilván volt olyan, aki élvezte az egészet, naná.

Még hátra van vagy ötven debélázandó kisjószág, aztán jöhet a(z újabb) porszívózás. Mindent összevéve igen nyűgös vagyok, és ebből kifolyólag lassan is haladok, pláne hogy kitört rajtam a lázadhatnék. Általában megpróbálom a szétver-összerak akcióimat a RK utazásaihoz igazítani, hogy minél kevésbé zavarjam a nagyembert az ő tevékenységében, de ezúttal nincs az a szájbavert szerencse, hogy én ezt be tudnám fejezni még ma, mielőtt hazaér, meg különben is, miért csak én szopjak a felfordulással.

Egyébként is ma du. találkozóm van a barátnőimmel, amit eredetileg iszogatós bulinak terveztünk, de közbeszólt ez a csodálatos nyár, úgyhogy valószínűleg limonádén fogok tengeni egész este. Vagy nem.