Ma reggel négykor ébresztett fel a bűntudat, hogy még mindig nem vagyok kész a nyüves elküldendő/beadandó dolgozattal, ami eredetileg egy tanulmányocska akart lenni, de aztán, mint nyárigumis kocsi a jeges úton, srévizavi elcsúszott, sihúúúú, és végül a jövendő disszertációm 2.1.5.4. alfejezetének eleje lett belőle. Hozzávetőleg. Nekiláthattam volna, hogy teljesen különálló tanulmányt pofozzak belőle, de aztán úgyis vissza kellett volna pofoznom fejezetkezdetnek, hát akkor meg minek dolgozzak rajta potyára. A jegyet a témavezetőmnek kell adnia, neki pedig írtam egy captatio benevolentiae-t a levélbe, melyben magyarázom a bizonyítványomat. (Azt nem írtam meg neki, hogy amúgy leszarom, hányast kapok rá, csak görbüljön. Azt csak gondoltam magamban.)  Úgyhogy nyolckor az Úr (és témavezetőm) kegyelmébe ajánlottam szegény irományt, majd rácsaptam a “küldés” gombra. A Repülő Kutató, aki éppen a cipőjét pucolta, lévén éppen komplex doktori vizsgára hivatalos (naná, hogy az asztal túlsó oldalán ahhoz képest, ahol nekem kell majd pocolnom valamikor júniusban), azt a megjegyzést tette, hogy hmmm, 2.1.5.4., mintha, hmmm, nem lenne túl szisztematikus a munkafolyamatom. Erre én azzal paríroztam, hogy szisztematikus vagy sem, én bizony már megírtam ugyanilyen bakugrásokkal egy disszertációt, oszt még most is hivatkozzák, úgyhogy nem lehetett teljesen reménytelen alkotás.

Mint látható, továbbra is az önszétforgácsolás nagymestere vagyok, és ezt már valószínűleg ki se fogom nőni. Úgyhogy most ennek megfelelően elmegyek levelezősöket oktatni.