Ah, te rohanó világ. Tájainkon most éppen a Repülő Kutató az, aki a fentnevezett rohanást produkálja, nekem csak az agyam száguldozik összevissza, legalábbis keddig, mert akkor persze megint kivágtázom az ajtón a buszomhoz, miként az meg vagyon írva. A pali viszont nem aprózza el: ma egészen Varsóig futamodik, aztán a jövő héten épp csak tiszta gatyát vételezni jön haza, és máris rohan tovább Bukarestbe. (Tegnap betekintést kaptam a júniusába is, az aztán tényleg káeurópai körút lesz, Karánsebes, Zágráb, Ljubljana, a többit ezúttal is elfelejtettem.) Mondám is neki a múlt héten, bmeg, Muci (igen, ezeken a tájakon így szoktak beszélni akadémiai doktor projektvezető urakkal, akiknek olyan hosszú a publikációs listája, mint a két karom), minek neked éppen most futni összevissza, amikor szükségem lenne rád? Mire ő, hogy de hát télen éppen az volt a bajod, hogy folyton itthon ülök, pedig olyan jól hozzászoktál, hogy hónapokra elmászok ösztöndíjjal. (Nos, mi tagadás. Roppant jól hozzá lehet szokni, hogy csak az van a mosogatóban, amit én belehajigáltam, és senki más jegyzetei nem tűnnek fel a lakás minden elképzelhető és elképzelhetetlen pontján.) Mire én, hogy de hát akkor nem volt rád szükségem, most meg lenne. Ki fog így néha egy kis meleg ételt lökni elém este, meg ki gardírozza a macskákat, amíg én a komplex vizsgára készüléssel meg effélékkel küzdök?… Úgyhogy jobb híján csinált nekem egy kakaót, mert a kakaófőzés ezeken a tájakon egy bevett szimpátiagesztus, az ember akkor kap kakaót, ha el van kornyadva.

További szimpátiagesztusaink közé tartozik az is, hogy színes zoknikat veszünk egymásnak minden apropó nélkül, a mai darabot például Bécsben vette nekem csak úgy cukiságból. Miután tegnap “megmentettem” a turkálós kötényruhát, az volt a minimum, hogy felvegyem, a megmentés módja pedig igen erőteljesen implikálta, hogy középcsoportos papagájnak öltözzek hozzá, mint a mellékelt ábra mutatja. Na és akkor magyarázzuk egy kicsit a bizonyítványt, mert engem általában ezért tartanak, hogy magyarázzak. Nem, nem fogjátok megúszni ti sem.

Mint ez sejthető volt, egy ilyen kötényruhából az ember akkor se képes elegáns-csinos darabot gyártani, ha fejreáll, tehát az volt az egyetlen opció, mókás legyen és megmosolyogtató a végeredmény. Egy fekete holmiból mókás darabot gyártani, úgy vélem, egyetlen módon lehet: megszórni tarkabarkával. Úgyhogy ezúttal eccerű voltam, mint egy pof, még Erik segítségét sem vettem igénybe, hanem csak kicseréltem a búbarna dekorációs gombokat színeskékre. Konkrétan csupán dísznek voltak ott az elején (dísznek? ezek? a világ egy hülye hely), funkciójuk egy szál se – nem volt hát kérdéses, hogy ebben az esetben akármekkora és akárhány gombot használhatok, például az eredeti hét helyett tizenkettőt. A zseb alatti kiégetett likat bestoppoltam, és azt is gombokkal takartam el, ami persze hozta magával az összes többi gombot is, hollári-hó. Ha egyszer lesz rá több időm, még melózhatok rajta: a középső sávon a színátmenetes gombkollekció minden bizonnyal megmarad, de a liktakaró gomb és annak testvérkéi helyett lehet, hogy egyszer majd valami teljesen más dolog jelenik meg, rátét vagy hímzés vagy horgolás vagy mittomén. Egyszer majd.

Most viszont inkább dolgozni kéne, mert ha az ember már blogbejegyzésban is olyan szavakat használ, hogy “implikál”, az az agyrágó bogarak tevékenységének pregnáns jele (már megint miket mondok), ergo ilyenkor kell nekiesni a következő leadandó tanulmánynak, hogy verné ki a ragya. Azt sem bánom, ha szivárványszínűre.

Mielőtt rákérdeznétek: igen, pontosan tudom, hogy hány éves vagyok, de nem zavar.