Ma reggel jöttem rá, hogy azóta nem is mutattam be a fejemet, amióta levágtam róla a fele hajat, ami rajta volt.
Nos, tessék.
Olyan álmos vagyok amúgy, mint a fene, a szőrös terroristák nemcsak hogy végigbugizták a fél éjszakát, de egyszer konkrétan végigrohantak rajtam, déltől észak felé. Mondhatnám ugyan azt is, hogy biztos Picur viszi őket bűnbe,
de attól tartok, anélkül is hülyék, mint a tök.
Még egy vizsganap, aztán teljes svunggal fordulhatok rá a kiskarácsony-nagykarácsonyra. Egy szál süti nincs a házban, azazhogy van, de nem én sütöttem. Ezt orvosolni kell mielőbb. Egyszer egyébként juszt is lesz egy olyan év, amikor nem és nem hirdetek meg decemberi vizsgaidőpontokat, ezt veheti mindenki fenyegetésnek.
Mivel az Úr nemigen adott nekem izomerőt, és ami nincs, azt általában én makacssággal pótolom, ennek is ugyanúgy megvan a böjtje, amint minden másnak. Ezúttal konkrétan jajgatnak mindazon alkatrészeim, amelyeket tegnap igénybe kellett vennem a komód összeszereléséhez, többek között mindkét karom, de vállból ám, mert kábé száz csavart kellett betekernem.
És mindeközben néztek is, mert mink macskáksz vagyunk. Naná, hogy nem éghettem le előttük, ezt megérthetitek.
Képzeljétek el, hogy itt ülünk Macival eltepsenve, és minden csupa dolce far niente.
Egy nagy frászt. Maci éppen nyivákolva lódörög az emeleten, én pedig felgyűrtem a nyafogóruhám ujját, és nekiugrom lécekből komódot gyártani, helló, IKEA.
A Repülő Kutató fél hétkor ébresztett egy csésze kávéval, hogy menjünk el átvenni a click and collect cuccainkat az Ikeából. Azóta voltunk ikeába, lidlibe, szentendrei piacba, és csak félórája értünk haza,
én viszont olyan ólmosan fáradt és szédelgős vagyok, hogy most vízszintbe helyezem magam a futonon, és az sem érdekel, hogy közben így fest éppen a nappali.
Majd az Úr szétválogatja. Vagy Luca, akinek máma épp napja van.
Ez két órája és tizenkét perce történt.
Azóta már több alkalommal eldefiláltam a Repülő Kutató előtt. Beszélgettünk is egymással. Rám is nézett közben.
Érdeklődéssel várom, mikor veszi észre.
Update: Hamarabb olvasta el a blogbejegyzést, mint hogy észrevegye. A pasimnak nincs szeme, de olvasni legalább tud, no.
Hajnali fél egykor akkora ordítás volt odalent, hogy nem lehetett kihagyni az ellenőrzést, egymást eszik-e a macskák vagy mi van. Mikor leértem, Poci meg Maci ott ültek tátott szájjal a teraszajtó előtt, odakint pedig Picur és Berci, a kosztosmacskák verték egymást üvöltve. Jól kinézünk. Nyár elején még ez úgy festett volna, hogy “Berci egy falatra lenyeli ezt a pofátlan bigyót”, ősz elején úgy, hogy “Berci leoszt egy pofont, az egyre pofátlanabb vakarcs pedig berepül az asztal alá”, most meg ott gyepálták egymást teljesen egyenlő felekként. Gőzöm sincs, miért lett ennyire halaszthatatlan a leszámolás, sose voltam macska. Kiléptem az iccakába, hogy rájuk üvöltsek, erre odébb mentek pár méterrel, és folytatták, úgyhogy megint rájuk üvöltöttem, mire a két hülye testületileg átrohant a kerítésen, és odakint verték tovább egymást vernyákolva az utcán. Éppen utánuk kiáltottam, hogy “vigyázzatok magatokra, marhák, nehogy elüssön valaki!”, amikor rájöttem, hogy kijárási tilalom van és fél egy, ötig pedig tán csak abbahagyják ezek a vadszamarak. Mindettől rövid, de heves röhögőgörcsöt kaptam, úgyhogy visszatértem lakásunkba, mielőtt felkacagom az utcának azt a részét, akiket nem vert fel a macskabalhé. Idebent meg persze itt vártak teljesen paff képpel a lokális pitypangfújókák, Pocinak még az is rá volt írva a pofijára, hogy ez összességében very shocking és egyáltalán nem ladylike. Érdekes ez a szociális szukcesszió, Poci mostanra teljesen pótolja mindazokat az arisztokratikus allűröket, amiket anno Anasztázia nagyhercegnő produkált. Rém megvetően tudja például szemlélni Macit, aki a maga lompos módján bárhol elfekszik, bármikor vehető egy kis rohangálásra a lézerpötty után, és bármelyik macskabudiba beleszarik. (Jaj, a macskabudik. Azokat pucolni kell.)
Mivel most itt ülök demobilizálva (Poci rám ült, mert mikor máskor), csak archív képekkel tudom bemutatni, milyen terveim vannak mára: fogni a tavasztól őszig az ablakban héderező manócskákat
aztán varrni nekik új ruhát. Egyelőre még csak homályos elképzeléseim vannak, de annyi biztos, hogy úgy fognak a végén kinézni, mint én, robbantott piros haj és hatszáz fölösleges réteg.
Tudja fene, talán én is úgy fogok kinézni, mint ők. Ki tiltja meg, hogy a babáimnak meg magamnak is ugyanolyan ruhát varrjak? Na ugye.
Muszáj elhagynom a körletet, mert már kezdek megkukulni idebent, egész héten csak a munkamunka, és ma délután is zárthelyit íratok onlány, plusz vár egy bírálandó szakdolgozat. (Ha ma nem bírok nekiesni, hétfő lesz belőle, mert holnap és holnapután nemnemnem akarok dolgozni.)
Legyünk őszinték, a “ki az utcára, ki a térre” fő indoka (azon felül, hogy tényleg elegem van az itthoncsücsüből) az, hogy Macinak kifogyott a lézerpointeréből az elem. Macskák rabszolgái vagyunk, bmeg.
Mindeközben Maxim, a Kajla éppen kiterült a kanapén.
Piszok nagy hazugság lenne azt állítani, hogy azért tartjuk, mert szép és kecses állatka. Ez egy bornyú. Amióta megjött, Pocit egyre kisebbnek és csinosabbnak látjuk, Poci meg minket kötözni való bolondoknak. Nézzetek csak rá, mennyire megvan a véleménye a világról.
Ezt a véleményt ráadásul az előszobafal aljában felgyűlt holmikon gyakorolja, mert miért ne. Ajj, de rendet kéne rakni már ott is.
Előbb viszont ki az utcára, ki a térre, mert tényleg teljesen be vagyok már pudvásodva.
Mindent sikerült megcsinálnom, amit munkaügyben már nyakamba ejtett a sors, ennélfogva mindenre jutott időm, csak magamra meg a lakásra meg a kreatív izécskéimre nem.
Viszont legalább most kipingálom a szemöldököm.
A dolgozatíratás meg -javítás mellé meg kell néznem máma tizenhét kisfilmet is, a hallgatóim produkcióit (nem az én tárgyamhoz csinálták, de zsűritag vagyok), úgyhogy kellő svunggal nekikészültem a feladatnak.
Nézzétek, feleim, én ezt a konferencia előtt kezdtem el idegizgatottságomban, és ha ez így megy tovább, jövő hétre be is fejezem, vagy legalábbis elfogy a drapp fonal, ami nélkül úgysem tudom folytatni. Mindenesetre a kettős munkafolyamat közepébe betelepült Poci őfelsége is,
mert akkor szép a zélet, hogyha zajlik.
Még hátra van két kisfilm. És közben megsül a “pótkenyér” is, aki a tegnapi búsan elpacsált rozsos helyett készül. Összességében nem mondanám, hogy tétlenül folyt a mai nap, no.
Vannak dolgok a világon, amelyeknek van logikája, és vannak, amelyeknek egy szál se. Még mindig a rozskenyér miatt füstölgök, ami gyakorlatilag ehetetlen lett. Hetven deka tömör gumi, amivel ha odasuhintanék a konyhapulthoz, azt mondaná, hogy boingboing. Gondolom, mondanom se kell, úgy csináltam mindent, ahogyan a recept mondja. Sőt, úgy csináltam mindent, ahogyan máskor is szoktam. Saccra ötből egyszer ez szokott történni vele, a többi esetben meg kellemes, nemmorzsálódós, tartós rozskenyér lesz belőle. Én ezt az egészet, úgy ahogy van, nem értem. Muszáj lesz sütnöm egy másik kenyeret, mert a) ezzel csak hajigálózni lehet b) vissza kell nyernem péki önbizalmam.
De előbb dolgozatíratás meg – javítás, melyről most ezt festettem nektek:
Megnyugtatásul(?) közölném, az eredetije se jobb:
A ragya ezekbe a szopornyicás időkbe, amikor az összes életeim felemás zokniban zajlanak Lénával a futonon.
Jobb helyeken ez szóra se lenne érdemes, de kitakarítottam a fürdőszobámat!
Ja, persze, fényfüzér. Meg mécses.
Nyugi, nem csak ebben a mélysötétben merem megmutatni.
Ha még emlékeztek a múltkori felvonásra, Poci azóta új budit kapott, mert ő továbbra is jó kis albérlő, és megtartom. (Ezzel amúgy Maci érkezése óta vannak apró gondok, mert Maci irtó lazán kezeli az enyém-tied-másé fogalmát, de még eddig egyikük se szart minket arcon, szóval a helyzet nem teljesen tragikus. Az énbudim-tebudid relációkat mindenesetre elfelejthetjük, mióta ez a hippi bevette magát a lakásba.)
A kád környéke is ki van pucolva, hell yeah.
A komód meg a szennyestartó között a szobainas látható, amiről még februárban megérdeklődtem, szerintetek milyenre fessem, de aztán beütött a szopornyica meg minden, úgyhogy végül zöld lett, mint a padló.
Következő állomásunk a fürdőszobai felújítós munkálatokban ez a kissszekrény lesz,
azki korábban éjjeliszekrény volt a hálószobában, de azóta ott mindenfélék történtek, amikről az a gyanúm, be se számoltam.
Na majd. Ha megérjük.
Ez a szorgalmi időszak utolsó hete, de persze az idei év bolondokházájában ez is olyasmi, ami nem oszt, nem szoroz, meló az van dosztig és folyamatosan, tehát úgy fogunk átcsúszni a vizsgaidőszakba, hogy én továbbra is ott kopácsolom Lénát a futonon, mint az előző hetekben is szinte mindennap. (Ne tessék félrehallani, Léna a laptop.)
Annyiban viszont mindenképpen tartom magam a hagyományokhoz, hogy ma is elsiránkoztam magam, mint tavaly (meg tavalyelőtt meg mégazelőtt), ugyan miért tettem decemberre vizsgákat ahelyett, hogy a jövő hetet jinglebellsszel tölthettem volna. És ma is, mint tavaly (meg azelőtt stb.) megnéztem a vizsgajelentkezéseket, aztán ugyanazt láttam, mégpedig hogy a diákjaim kábé nyolcvan százaléka a decemberi vizsgaidőpontokra jelentkezett fel, tehát végső soron jól tettem ezt, bár továbbra is brr, és ezúttal még az Unipollal is meg kell vívnom harcaimat.
Ma viszont éppen nincs távtancsi, úgyhogy ideje lenne némi rendet vágnom a susnyásban, a lakás ugyanis olyan derűsen fut elfele, mintha egy tök normális időszakot élnénk, nem ezt az idiótát. Úgyhogy uccuneki robbantott hajammal és többszörösen renovált ősöreg nyafogóruhámmal egyetemben, takarítás.
A hajam mosás után úgy felrobbant, hogy végképp nem merném sapka nélkül megmutatni a fejem, konkrétan úgy festek, mint egy szénaboglya és egy puli bűnös szerelmének gyümölcse.
Hajvágás lesz ebből, akárki meglássa, ezekben a szopornyicás időkben meg az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy én magam leszek az a papírvágó ollóval.
Az advent örömére megint lekószáltunk a piacig, úgyhogy hoztam nektek nézegetni templomot,
idegen cicát egy idegen ablakból,
meg egy tányér sütit.
Az Úr áldja meg a vásáros sütisütőket, akik megküzdenek helyettem a zserbóval, mert ha van süti, aminél meghúzom a határt, ez az. A búbánat se fog végtelen sokat szopni valamivel, aminek kapcsán amúgy az a várható reakció, hogy a fogyasztók érzelmesen visszarévednek gyermekkoruk zserbóira, hajh, mennyivel jobbak voltak azok, hajh.
Ma már jobb, ha egy pöttyel is. Igaz, hogy a reggelt zh-javítással kezdtem, zh-íratással folytattam, aztán visszatértem a zh-javításhoz, de utána összeraktam magam embernek, és elmentünk hetibevásárolni. A nevetséges nyilván az, hogy ezzel a túlnyomórészt onlány és hómofiszos életünkkel akár azt is meg lehetett volna oldani, hogy (vegyük) szerda délután kettőkor menjünk hetibevásárolni, de persze nem tudtuk megcsinálni, mert folyton el vagyunk havazva mind a ketten, bár főként a RK.
Apropó pötty: vannak macskák, akik megvadulnak a lézerpointerért, és vannak, akik nem értik a dolgot. Nálunk, mint a mellékelt ábra mutatja, most már mind a kettőből akad mutatóba.
Minden eddigi macskánk teljesen analóg volt, csörgős labdákat akart meg cipőfűzőt, Maci ezzel szemben a modern kor gyermeke. Van képem arról is, amikor azon kaptam rajta, hogy Lénát bűvöli. (Elnézést a homályosságért, irgalmatlanul röhögtem fotózás közben.)
Summa summárum, a muszikák aranyosak, a zh-k meg vannak íratva és ki vannak javítva (kicsit tikkel a szemem ezektől a szerkezetektől, de arra már nincs bennem késztetés, hogy átírjam), hetibevásárlás letudva, most pedig… most pedig hétvégét tartok.
Eredetileg valami tanulságos álközmondást gondoltam a címbe, mint például amiket az imádott Karinthy talált ki, hogy “Rühestől ne kérj kucsmát” meg hogy “Asszonysírás repcepogácsa”, de az “Aki dühből varr, tehénhugyozást vasal” valamiért nem tűnt igazán frappánsnak, pedig igaz.
Az is igaz viszont, hogy ezt már csak holnap fogom leellenőrizni, mára éppen elég volt, hogy nagy bedühödésemben befejeztem-forma a falvédőmet, pontosabban felvarrtam cikcakkal az összes odagombostűzött szövetficnit az alapra. Ez még tényleg csak a kiindulópont, innen még vasalás lesz meg forgatás meg mindenféle pitykélések – részben dekorációs, részben pedig “takarjuk-el-a-legrondább-részeket” céllal. Mindenesetre mára ezzel befejeztem Erik buzerálását, mert itt esetenként tényleg több rétegnyi kabátszövetet kellett összevarrni, és mostanra, attól tartok, már szívből utál. Meg tudom érteni, én se vagyok igazán szimpatikus magamnak.
No de lássuk a medvét, akarom mondani falvédőt.
Most csak ennyit mutatok be belőle, mert nyilván lesz még vele dolgom bőven…
Na kábé mostanra lett tele a hócipőm ezzel az egésszel. A munkámból eddigre tényleg nem maradt semmi, amiért szeretem csinálni, cserébe egyre több az olyan feladat, amit általában azért visel el az ember, mert tudja, hogy az a szükséges rossz cserébe a jó részekért. Ma este nyolctól például egy kilencven perces értekezleten kell részt vennem, és én azokat élőben, délben is utálom, hát még monitoron keresztül és este.
Amikor reggel íígy nézett ki az ég,
én már töltögetni való anyagokat irkáltam a diákoknak, aztán mire végeztem-forma velük, csak a móka kedvéért bepuszilt ez a ma esti értekezlet. Könyörgöm, tessék már felfogni, pandémia van, és átkozottul nem az az időszak, amikor a legjobb ötlet nemhogy úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, hanem még ráadásul ki is használni az egészet némi pluszban bevezetett hisztérikus nyüzsgésre. Úgyis otthon vagy nyolctól, nem? Akkor nesze neked egy púp értekezlet.
Nekem most nyugira lenne szükségem meg puha cicákra, illatos mécsesekre meg karácsonyi készülődésre, nem pedig arra, hogy még nagyobb sebességre kapcsoljon a bolondvonat. A falvédőmet pedig ki fogja megcsinálni helyettem, he?
Ma megest konzultációt tartok az érdeklődők számára – nyilván a gyivákok is “haggyábékén” állapotban vannak, de a szabál az szabál. Ennek tiszteletére felvettem egy olyan régi kötényruhát, amire ti már talán nem is emlékeztek. Ha zsebe is volna, maga lenne az ideális örökdarab. No, majd megpróbálok legyártani belőle egy replikát. Valamikor.
Ebben az életben, amikor az ember csak derékig látszik, engem nem ismerők számára talán poénos lenne, hogy a tanár néni felemás zokniban és tarka tornacipőben nyomja, de ezek a diákok ismernek engem, mint a rossz pénzt, és amúgy tanítani is a legteljesebb lelki nyugalommal járok effélékben.
Macskai híreink ezúttal az “ellenségem ellensége a barátom” témakörben folynak, és igazán hálásak lehetünk Picurnak, aki továbbra is meg- megjelenik a teraszon sárga nyakörvecskéjében, bezabálja a vendégeknek félretett papit, valamint közös utálati alapot nyújt a mi szőrös terroristáinknak.
A beaucaire-i pékek valószínűleg elsírnák magukat, de az eredmény egyre ehetőbb.
Igaz, ezt nem lehetett előre látni, tegnap például az öregtészta sunyin felnyomta a doboz tetejét, és el akarta foglalni a konyhapultot, úgyhogy káromkodva adagoltam át egy nagyobb dobozba. Még ma reggel is úgy nézett ki, mintha a nyolcadik utas hagyta volna maga után.
A lakásban még nem volt idő meg enerzsia nagyobb tatárdúlásra (különben is, a falvédő ügyében megkutyáltam magam, hogy addig nem cserélem le, amíg nincs kész az új, úgyhogy pesszimistább olvasatban ez jövőre is itt lesz a falon), de fellőttem a fényzet nagyját.
A képen amúgy a kupiba belerejtettünk egy Repülő Kutatót meg két macskát. Tényleg ott vannak, no.
Reggel arra ébredtem, hogy “Ki-ki-kukorékol már a kakas, hajnal akar lenni”. A baj, hogy ez a fejemben szólt, úgyhogy azóta is keményen dolgozom azon, kihajtsam belőle.
Hogy egy kis magyarázatot adjak hozzá, ez egy ismeretes collegiumi műdal kezdete, és figyelembe véve az elitképzés főlegvárának generációról generációra hagyományozódó dalkincsét, épp olyan, amilyenre számíthattok egy csomó összezárt, kanos századeleji fiúegyetemistától. Van egy cserkész meg egy obszcén variációja, plusz még elöl cserkész, hátul obszcén és fordítva, szóval izé. Nekem fél egytől konzultációm van gyivákokkal a Teamsen, és ugyan a jelen ifjai nagyrészt kötőszóként alkalmazzák a bazmeget, de azért mégiscsak, na.
Ha nem sikerül fél egyig kikergetnem a cserkészeket meg az obszcénokat, a végén még arról fogok dalolni a gyivákoknak, hogy zingi-zongoráznak a kipi-kuplerájban, és ugyan már mindannyiunknak átkozottul majdnem-félév-vége-van, de azért akad, ami mégiscsak túlzás.
Közben az uccánk népe is nekilátott dekkolni a csarnokot, ott ahajt ezen a képen középen-alul, kicsit jobbra egy adventi uccadekor látható. Én ugyan nem egészen aranyozott ördögszarvakkal képzelem el az adventet, de idén, asszem, ez is belefér.
Ma annyira, de annyira vasárnapot tartok, amennyire ez csak lehetséges, nem nyitom meg a munkahelyi levelezést, nem nyitom meg a Teamset vagy a Neptunt sem (tegnap is konzultációt tartottam meg üzeneteket írogattam), ehelyett kiélvezem az olyan luxusokat, mint lágytojáska nyafogóruhában a kanapén
(az írós-krumplis zsemlét még tegnap sütöttem, reggel kelesztés, konzultáció közben újabb kelesztés, utána sütő, világ csudája, hogy lett belőle bármi is), most pedig letotyogok a piacra, ahol zsibvásár van meg helyi iparművészek, mert rohadtul elegem van a félévből is, az otthoncsücsüből is, meg abból is, hogy ma már advent első vasárnapja, én pedig még mindig ott ragadtam valahol az őszben,
úgyhogy ma bosszúból felöltözöm tarkabarkába, és elmegyek hülyeségeket venni, mert az mégiscsak tarthatatlan, hogy teljesen le van gyalulva az agyam, de annyira, hogy megírok egy komplett blogbejegyzést, és csak a végén jövök rá, hogy egyetlen végtelenbe nyúló mondat lett az egész.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
