Néha igen komolyan elgondolkodom azon, egyáltalán hogy a nyavalyába értem én el bármit az életben. Ha eddig nem derült volna ki (mely esetben valamit igen rosszul csinálok ezen a blogon), rendkívül kényelmes vagyok, sőt inkább lusta; kellemetlenül sokat húzom az időt és prokrasztinálok; a nemszeretem feladatokat ezer nyávogás árán csinálom meg; a szeretem feladatokat nagy lelkesedéssel kitalálom magamnak, aztán azokkal is csak időt húzok és prokrasztinálok és nyávogok; mindehhez ráadásul gyakorlatilag nincsenek ambícióim, tudományos kariőr és más verebek helyett én egészen jól elvagyok a Bűnök Barlangjában Pocival és több kiló horgolófonallal. Ha ez eddig nem lett volna elég, én még arra sem vagyok alkalmas, hogy megfelelően marketingeljem munkásságomat, merthogy valamilyen rejtélyes módon a nyávogás és prokrasztinálás ellenére is csak-csak összehozok egyet-mást. Ez a munkásság ugyan nagyrészt pipefing, de vannak olyanok, akik ennél kevesebb pipefinggal is jobban el tudják adni magukat.

Ahogyan ezt valaha Gertrude Stein írta magáról, nagyon sok bennem a tehetetlenségi nyomaték és nagyon kevés az iniciatíva, magyarán ha ráállok egy vágányra, addig kattogok rajta végig, amíg el nem fogy, vagy közbe nem jön egy váltó, amit valaki más átállított. Balszerencsémre ráadásul igen sok olyan emberrel vagyok körülvéve, akik vagy nagyon szorgalmasak és tehetségesek, vagy nagyon jól el tudják adni magukat, vagy mindez együtt. Csak ami a Repülő Kutatót illeti (ha eddig ez úgyszintén nem lett volna egyértelmű), a pasas a maga korosztályában és szakmájában az egyik legnagyobb lumen, méghozzá nem csak a saját utcájában, hanem az Óperenciás tenger mindkét partján, de még ott is, ahol a kurta farkú malac túr. Ezt nem azért mondom, mert elfogult feleség módjára bárhová odacsipognám, hogy az én Drágaszágom a legszebb, legokosabb és legügyesebb, és párja nincs a világon, hanem mert ez tényleg így van.

Szóval én ezeket most csak azért nyávogtam el, mert természetesen megint egy nemszeretem feladattal kell megküzdenem, amit már rég meg kellett volna csinálnom, de természetesen hetek óta halasztgatom, mert rohadtul nincs kedvem hozzá. Ahhoz, hogy lezárhassam a félévem a doktorin, mindenféle kutatási beszámolókat kell írogatnom, és egyrészt ebben a félévben jóformán nem csináltam semmiccse, amiről beszámolhatnék, másrészt pedig ott egye meg a fene az egész doktorit. A témám szép lassan szétesik a seggem alatt, pontosabban szétverik mindazt, amiért fontosnak tartanám, hogy megírjam ezt a kehes disszertációt, és egyre inkább úgy érzem, hogy mire befejezném, az egész nem lenne jó másra, mint afféle epitáfiumnak, “nézzétek, milyen volt, és milyen lehetett volna”. Egy képeslap lesz belőle, bekeretezve, üveg alatt, lepréselt gizgaz a telefonkönyvben, egy olyan bizbasz, amit csak azért hagy a lomosfiókban az ember, mert nem tudja, hová tehetné.

Mostanra viszont tényleg körmömre égett a gyertya, és tényleg meg kell írnom azt a rühes kutatási beszámolót, még ha úgy is érzem, hogy a fejem lett az imént emlegetett lomosfiók. Hát akkor uccuneki.

Ilyenformán fest nálunk az uccuneki valósága,

de ilyennek érződik: