Mármint az űrprogram, nem Zeusz aranyfürtű fia. Kicsit úgy érzem magam, mint a tudós, aki összerakott egy rakettát a sufniban, de nem tudja, mit csináljon vele. Távolléti vizsgáztatás, hajh. Végtelenül röhejes, amikor az ember rengeteg kattintgatással összeácsol egy dolgozatot, aztán kilövi az űrbe, és reménykedik, hogy oda fog csapódni, ahol a diákok vannak.
Eddig (legalábbis a távolléti kémjelentések alapján) elég jól állunk, de azért itt ülök tűkön, és várok. Várom, hogy kitöltsék a dolgozatokat, várom, hogy kijavíthassam, na meg persze várom, hogy megnőjön az erkélyládában a sarkantyúka,
megpirosodjon a fán a cseresznye,
és közben jobb híján izéket gyártok izékhez, mert a nagy várakozásban csak erre fussa.
Vannak persze olyanok, akik nem nagyon várakoznak, Poci például eléggé révbeért-félének látszik.
Minden nap más - mindennap más 
Dalbergia Retusa
2020/06/03 at 13:54
Ó ha csak feleannyira zen lennék, mint az a macska..
mák
2020/06/03 at 13:58
Senki sem olyan zen, mint Sensei Po-Tzi.
Zsuzsi
2020/06/04 at 16:24
Szerintem Poci vár, kajára. Mindig. 🙂
mák
2020/06/04 at 16:28
Nem, az a hajnali program. Kizárólag négy és hat között szokott érdeklődni arról, hogy holakaja, és azt sem nyávogással, hanem elkezd tipitopizni az ember oldalán, felmászik a szekrényre, vagy a telefontöltőn csámcsog. Máskor mindig kivárja, hogy na milesz.