Kilátásaink egyre faszábbak. A hencseren a Repülő Kutató éppen tudományt termel, a vendégszobában a húgom onlány konferenciál, a macskák összevissza alszanak, én meg… na igen.
Most beeresztem mélyalapozóval, aztán ha az megszáradt, nekifutok a pemzlivel. Holnap estig akkor is kész kell lennie, ha trollasszonyok potyognak az égből, nincs nekem se időm, se türelmem ennél többhöz.
Én tényleg csak glettelni akartam, de a szőrös disznók teljesen belelkesedtek az összevissza vuzigált bútoroktól.
Szerintem majd néha átrendezem nekik a lakást, ne unatkozzanak.
(A párnahuzatokat is kimostam. Így nézne ki a készlet, ha nem kézimunkáznék. Szerintem a Repülő Kutató nem elég hálás azért, hogy mégis azt teszem.)
Mármint “villany leó”. Ma áramszünet lesz kies falunk minket is magába foglaló részében, ami persze azért pikáns, mert minden tevékenység, amivel foglalkozni óhajték, áramot igényel.
Legalább a hajam megmostam, és titeket sem hagylak kontent nélkül: így nézett ki tegnapelőtt a napfelkelte. Ma nem látni, mert akkora rohadt nagy köd van, hogy még az út túloldala sem látszik.
Annak az útnak a túloldala, ott a szobrok mögött, nü.
Akár azzal is kezdhettem volna, hogy “And now for something completely different”, de ez így ebben a formában nem igaz, mert annyira önmagamnak nézek ki a sivatagi bakancstól cikcakkruhán át a maradékokból ácsolt sapkáig bezárólag, hogy csak na. Az sem extra, hogy piacra megyek.
Na de szerdán, feleim, szerdán! Az már extra.
Na, hazaértünk.
A hétvége elég jelentős részét azzal töltöttük, hogy a 2021-es Rally Hungary (ezt csak azért linkelem be, hogy lássátok, nem hazudok) útvonalait és autóit próbáltuk kikerülni, ami azért volt kihívás, mert a verseny egy része konkrétan a bényei főutcán zajlott, nekünk meg ott volt a szállásunk. Ezek után óhatatlanul kitört belőlünk a röhögés, amikor ma délelőtt az autópályán a Suzuki Motul csapat két kamionjával is találkoztunk.
Mindenesetre most már itthon maszogok, a Repülő Kutató berohant a székesfőfaluba, estére meg kenyeret ígértem neki, úgyhogy lépni kell ezügyben. A macskák viszont a helyzetnek megfelelő sértett arckifejezéssel kerülgetnek, úgyhogy előbb a macskabudikat kell kitakarítanom, és az összes, de összes szőnyegünket helyére húzgálnom, mert azokat meg ők használták ralipályának. Otthon, édes otthon.
Csak hogy lássátok, még mindig megvagyok. Ez tegnap volt Tőketerebes és Kassa között, a szalánci vár alatt,
és én most már egészen boldogan hazamennék, hogy a macskáim között pöszmögve teljesen megszabaduljak a hételeji takonytól, de a Repülő Kutató csak annyi engedményt tett, hogy ma nem lesz muszáj felmásznom a Nagy-Milicre.
Épp egy erdőbényei víkendre csomagolok, esetleges kiránduláskákkal Kassára meg ahová a Repülő Kutató kénye-kedve és Emese elvisz minket. Azt még egyelőre nem tudom, hogy lesz-e érkezésem hétfőig bejegyzéseket írni, de mindenkit megnyugtatnék, a csomagoláshoz ezúttal is lenni nekem konszepszijó.
Minekutána tegnap teljesen legyalultam az agyam a nyelvi lektorálásnak hívott izével (korrektúra volt az, ne szépelegjünk), mára már tényleg nem jutott eszem semmire. A fejem tök, a zoknimon tök, viszont legalább megvan a heti nagybevásárlás meg a kétheti macskakaja. Ez is valami.
Igen, én bótban és buszon maszkban vagyok. Mindig. És egészen őszintén leszarom, ki mit gondol róla, a mai adatok után pláne.
Lábrázást kapok, amikor valaki azzal kezdi a mondatot, hogy “Továbbá”. Na ott evezgetek éppen, a lábrázások és továbbák csendes tengerén, méla undorral vegyest kötelességtudat hullámai csapkodnak át rajtam, és megint úgy vagyok vele, mint Toldi Miklós, hogy addig ki sem akarok jönni ebből a nádasból, amíg ezt a fontos dolgomat el nem végzem.
Addig is nesztek egy kiváló minőségű kép a kukamatatókról. Csak annyit tudok mentségemre mondani, hogy épp valamikor hajnali négy körül voltunk, ők izgatottan mocorogtak, én meg nagyon röhögtem.
Igaz, ez utóbbit főként kínomban.
Fájdalomcsillapító, csekk, rendetlenség, csekk, alvó macska, csekk. Hé, világ, szerintem egyezzünk ki döntetlenben.
Ma volt annak napja, hogy kettőkor ébredtem, aztán mivel nem tudtam visszaaludni, háromkor hajat mostam, pacsmagokat pacsmagoltam magamra, majd kiájultam kicsinyég a futonon, még mindig vizes hajjal, és hülyeségeket álmodtam, míg fel nem vert a telefonom, hogy elérjem a hatos buszt. Most értem haza.
A tradícióknak megfelelően ezért nem kaptok bemutatót a fejemről, cserébe megcsodálhatjátok a turkálós táskát és sálat, amiket még szerdán újítottam be, de persze nem volt időm még beblogolni, és vasárnapig nem is lesz.
Pusztán a történelmi hűség kedvéért, ez az én ébresztőm a telefonon:
Most pedig képzeljétek el ezt négy óra, két darabban abszolvált alvás után.
Sorsom van nekem, bazmeg.
Né, egy szerda.
Innentől kezdve viszont a szerdáim viszonylag elviselhető időpontban fognak indulni, nem pedig reggel hatkor. Eddig ott üldögéltem az elsősökkel óvodai gyakorlaton, mint egy jóravaló tyúkanyóka, de mostantól kiengedem őket a szárnyaim alól, aztán hagyom, hadd fedezzék fel egyedül a terepet.
Tény, hogy nem vagyok a leginkább fantáziadús állapotomban, de ebben a pillanatban elképzelni sem tudnék ennél ősziesebb áutfittyet.
A Repülő Kutató végül este rendben hazaérkezett, 9:42 alatt teljesítvén a negyvenöt kilométerét, ami őtet örömmel tölté el, mert tíz órán belül akarta. Nyom nélkül persze nem múlt el az expedíció, azóta igen délceg és méltóságteljes módon közlekedik, nyomában pedig parfőmként húzza a Bengay kenőcs fátylát. (Azt Poci speciel imádja, fene a gusztusát.) Ezen a méltóságteljes módon, izomlazító krém palástjába burkolózva be is vonult a székesfőfaluba, én meg itt maradtam, hogy gatyába rázzam magam meg a lakást, mert innentől megint nincs egy szusz se vasárnapig, és még az is kérdéses, hogyan kaptok majd rólam bármiféle fotót, mert ezen a héten kétszer is hatkor megyek ki az ajtón.
Szándékomban is állt, tekintetes bíróság, hogy legalább ma puccba vágjam magam, de a lakás prioritást kapott, úgyhogy ma se láttok belőlem semmit. Mit mutogassak azon, hogy nyafogóruhában vakarom a redvát a tűzhelyről. Nesztek inkább egy tegnapi Maci, ő még csipásan is jobban fest, mint én ma csipa nélkül.
Ez itt ma elvileg egy vasárnap, amit én az ennek megfelelő módon óhajtok tölteni. A Repülő Kutató is. Ő speciel fél hétkor lebbent ki az ajtón, hogy aztán estig ne is lássam. Ebben ugyan nem lenne önmagában semmi kunszt, szokott ő ilyet, de ezúttal rövidgatya volt rajta meg túrabakancs.*
A Repülő Kutatónak van egy olyan vonása, ami belőlem totáliter hiányzik, úgymint szeret hegyre felfelé menni kurva gyorsan és sokat és hosszú ideig, aztán vissza, aztán le-fel-le-fel. Én ezt általában nem viselem jól. (QED) Éppen ezért mostanában egyedül vág neki ezeknek az expedícióknak, melyekből mára egy extrán idiotikus darab jutott, negyvenöt kilométer a Pilisen át, ráadásul igazolópontokkal meg minden. Az effélét ő úgy ismeri, mint a rossz pénzt, ifjúkorában tájfutó volt (és más alapbetegségei is vannak, khm), viszont ez most egy modern világ, ahol ezeket az igazolásokat online lehet begyűjteni, ez meg nagyjából annyit tesz, hogy van egy digitális póráz a csávón, és nagyjából lehet követni, hol jár. Még én is látni fogom, bizony.
Büszke is vagyok arra, hogy nekivágott, nem tagadom. Ez persze nem fog azon sokat változtatni, hogy előreláthatólag pont addig fogok aggódni miatta, amíg be nem zúdul az ajtón varacskosan és dögfáradtan. Addig viszont, hogy le ne rágjam izgalmamban a lábam, papagájsegg színű lakásunkkal óhajtok foglalkozni, például végre felvarrom a rozettákat a falvédőmre, mert ezek, szégyen és gyalázat, már tavaly december óta kuksolnak felgombostűzve.
* Plusz két felemás túrazokni. Nem a vicces fajtából, hanem csak úgy, lévén hogy van neki ugyanabból a típusú-színű-stb. túrazokniból egy harminc centi szárhosszú pár meg egy húsz centi szárhosszú pár, és neki ezeket a jelek szerint sikerült összekevernie. Nekem úgynevezett kampós szemem van, úgyhogy rögtön észrevettem, de gondoltam, nem említem meg neki, mert vagy a) még nem tudja, és dühbe gurul tőle; b) tudja, de reméli, hogy én nem vettem észre, és akkor ettől is dühbe gurul; c) már tudja, egyet már dühöngött miatta, és most még belefér egy újabb felvonás is. (Igen, a Repülő Kutató kissé robbanékony lelkialkattal bír. Ezt általában itthonra tartogatja, legalábbis az a gyanúm, többet láttam már dühöngeni, mint bárki más ebben az elkefélt univerzumban.)
Mindezek miatt csak annyit mondtam neki, gombolja be a sliccét, nehogy lerágják a pöcsét a borzok. Ebből nem is lett semmi már-megint-dühbe-jövünk.
Öreg vagyok én már ezekhez a részegeskedésekhez, és ehhez tessék odaképzelni egy idézőjelet is – nem az öreghez, hanem a részegeskedéshez. Három sört ittam meg tegnap majdnem négy óra leforgása alatt, ehhez képest ma reggel ugyan felkeltem macskákat etetni, de utána visszaaléltam a futonomra. A Repülő Kutató megnézett magának, majd ennyiben hagyta a dolgot, és egyedül vonult le a piacra. A heti nagybevásárláshoz már összekotortam magam,
de mára mindezzel együtt igen lájtos napot tervezek, semmi ugrabugra.
A baratináimmal definitíve elindultunk az ÖTyÉsedés útján, munkaügyi nyomorúságaink és egészségügyi ingyombingyomjaink mellett a halottainkról beszélgettünk sokat, az este egyik pillanatában pedig összevetettük pofa- és korpuszkenegetési szokásainkat, úgy is mint arc- és testápolási rutin.
A beszélgetés ezen fázisában, amikor én előtártam úgynevezett rutinomat, Hosszú, aki már egyetemista korában ismeretes volt arról, hogy harminc alapvető kozmetikumot tart számon, több ízben is eltakará szemét. Kétségkívül volt abban némi pikantéria, amikor Hosszú meg Vaszilisza házilag ácsolt dezodorokról számolt be, méhviasz meg szódabikarbóna meg sheavaj, miből mennyi és miért, én meg erre derűsen közöltem, hogy ha nálam kifogy a Nivea Fresh stift, akkor bemegyek az esztergomi kínaibótba, oszt veszek újat. “De abban alumínium van”, mondta enyhe borzadállyal Hosszú, mire én, hogy “anya, a 11-es út mellett lakom, amellett is dolgozom, az anyósom kerti paradicsomjait eszem, mit nekem már az az alumínium”.
A mai reggelen azért némiképp magamba szálltam, és az arclemosó után alkalmaztam tonikot is a hidratáló krém alá, de persze ezzel a fasorban sem vagyok olyasmikhez képest, hogy a primer meg a színezett fényvédő meg a hidratáló meg a felhőcskés fufuka, ha jól emlékszem. Ez volt amúgy az a pillanat, amikor Hosszú megkérdezte tőlem, tudom-e, mi a primer, mire én enyhén sértődötten feleltem, “hápersze hogy tudom, nem műveletlen vagyok én, hanem igénytelen”.
És ez egy csomó más mindenre is igaz, de tényleg. Na, megyek, eszem egy kis sajtos kenyeret, margarinnal és pirosarannyal megkenve.
Múlt héten láttátok utoljára a pofámat, de megnyugtatnálak, nem maradtatok le semmiről. Nyúzott képem van, robbantott hajam, és azért vagyok tarkabarkában, hogy kevesebb eséllyel aludjak bele a melómba.
Mindeközben a Poci nevűt tegnap elcibáltuk orvoshoz, mert a szája szélén kinőtt egy kelés, ami őt nem zavarta, minket viszont annál inkább. Úgyhogy az orvosnál kinyomták neki (blöe), adtak a seggébe egy adag antibiocit szubkután, majd kezünkbe nyomtak egy hatos csomag pirulát, hogy nesztek antibioci szájon át, napi kétszer, majd kontroll.
Én közismerten gonosz, szigorú és hajthatatlan macskamama vagyok, úgyhogy Poci már most utál, pedig hol van még a kontroll. Szóval az van most, hogy én a futonomon nyűglődöm kérdőívekkel meg írnivalókkal, Poci meg közben a pincében ül cipősdobozok alatt-mögött, seggét megátalkodottan a világ felé fordítva. Hülye ááállat.
A srácok persze remekül vannak, emelje fel a kezét, aki meglepődött.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
