Mivel a mai napból még nem tudom mi lesz (jelenleg horgolással a kezemben ülök jól bevackolva egy csomó tarkabarka ágynemű között), hadd mutatom be a tegnap esti bulit.
Előbb ott döglöttünk ketten Macival,
Poci pedig helytelenítően nézte,
aztán ő is odajött velünk dögleni.
(Azt nem tudom, miért babrálok mind a két képen a hajammal, általában nem szokásom.)
Ha nem vigyázunk, ma hasonlóan szenvedélyes és izgalmas mulatságok várhatók. De lehet, hogy ha vigyázunk, akkor is.
Mondhatnám, hogy akkor kezdjetek majd aggódni, amikor nem úgy nézek ki, mintha egy különösen kreatív ötéves öltöztetett volna fel, de figyelembe véve páviánsegg színű ruhatáramat, akkor is leginkább egy amazonasi papagájhoz fogok hasonlítani, ha amúgy teljesen le vagyok gyalulva.
Nem mintha most olyan messze lennék a teljes legyalultságtól, khm. És még előttem van ötször negyvenöt perc szombat délutáni tancsitancsi, hejderutyutyu. (Avagy, a zoknikacsákat nézve, inkább hejderucucu.)
Viszont legalább vannak ebben a vircsaftban olyanok is, akiknek bejött az élet.
Egésznapos jelenléti konferencia, úgy hiányzott nekünk, mint szar a zsebbe.
Van abban valami félelmetes, amikor itt a november, és egyszer csak ott találja az ember magát, hogy lényegében tíz perc alatt sötétedik el minden, mintha ráejtettek volna a világra egy óóóriási pokrócot.
Mint látható, hazaértem, és még sikerült elkapnom az utolsó félig-meddig fotózható pillanatot a teraszon, de akkor is, gyakorlatilag az orrom előtt lett este, aztán minden átmenet nélkül éjszaka.
A mai áutfitre semminő mentségem nincs. Nem is keresek.
A szemem csak a fényviszonyok miatt fest úgy, mintha megszálltak volna valamiféle lovecrafti démonok. Egyébként is szép, ótvarosan taknyos novemberi reggelre ébredtünk, melynek örömére, miután szaftos papit adtam a macskáknak és kávét magamnak, odahajintottam a CrockPotba egy egykilós sertéslapockát. Ezt én előreláthatólag egy egész hétig fogom enni egyedül, miközben a RK mindenféle csodálatos new orleansi éttermekben eszeget cajun finomságokat James Beard díjas séfeknél.
Tényleg sorsom van, nem vitás.
Ha varrok eg új cikcakkruhát, nyilván fel is veszem. A megfelelően papagájsegg színű körítéssel, persze.
Minél rosszabb a helyzet, annál nagyobb a késztetésem, hogy tarkabarkába öltözzek. Mit mondhatnék, már megint azért drukkolok, hogy ezt a hetet húzzuk ki, aztán a jövő héten majd megint azért, és így tovább, a végtelenségig.
Ma valamiért tök nyomott vagyok, ezt pedig csokival és szundikával próbálom kúrálni, szóval ez itt most csak egy “nyugi, még megvagyok” poszt.
Tegnap este amúgy sikerült egyetlen szimbóleikus fotóba sűrítve megragadnom a 2020-as évek lényegét:
Igen, az ott egy maszk, varrás közben, ahajt rajta hátul pedig egy épp ki tudja honnan előlődörgő poloska.
Láttatok ti már olyan igazi, veritábilis, hosszanmaszogós, nemfésülködős, elmosódott lustanapot? Ha még nem, tessék:
Ah, mennyire hiányzott már egy ilyen.
Ezek a bejegyzések egyre inkább a csokievésre hasonlítanak, vö. hetekig egy kocka sem, aztán egybül egy teljes tábla. Ez van, no, ma hajnalban előbb a medencém szólt, hogy ébresztő, aztán a büdös kis mókusnyuszik kezdtek aktivizálódni, úgyhogy akár blogolhatnék is, ha már úgyis itt vagyok. Hajrá.
Van nekem egy olyan szokásom, hogy nem csak magamnak, hanem a lakásnak is turkálok ezt-azt: általában ágyneműt, de ha úgy adódik, asztalneműt is. A múltkor például ezeket turkáltam ki a lakásnak néhány fityingért:
Ha jól emlékszem, az abrosz ötszáz pénzbe fájt, a szalvéták ötven-ötvenbe. Len-pamut keverék holmikért ennek a sokszorosát kéne kipengetni rendes boltban, ahová amúgy sem járok, úgyhogy azt is teljesen elfogadhatónak ítéltem, hogy az abroszon van néhány kimoshatatlan folt, a szélén pedig kibomlott a varrás. Hé, én ezeket úgyis meg fogom kisbencézni, gyertek szépen a mamához.
A szalvétákat a tavaszi asztalomon képzeltem el, de az abroszt most ősszel óhajtottam használni, úgyhogy most ezt mutatom be, a szalvétáknak búcsút mondunk egy időre.
Első lépésként a téglalap formából négyzeteset nyiszáltam, mert a kerek asztalra tök idétlen téglalap alakú abroszokat pakolni, a négyzet szélét pedig gondosan visszahajtottam, és elszegtem. Ezt nem fotóztam be nektek, mert ebben nincs semmi extra. Az extrák ezután következtek:
Mindez a “Patchwork, meleg színek” feliratú dobozomból jött ki, mert nekem köztudomásúlag annyi dobozom van, mint a ragya. Kiválogattam belőlük háromféle sárgát, hasonló vastagságú pamutanyagból, aztán uccuneki.
A cél az volt, hogy a kimoshatatlan foltokat meg más apró folytonossági hibákat rátétekkel takarjam el, úgyhogy nekiláttam előállítani a szajrét:
Három levélforma sablon csak úgy szabad kézzel megrajzolva, na meg egy kis ragasztófátyol, a végén pedig ott állunk két tucatnyi levélkével.
És akkor jöhet Erik.
Ezen a ponton elkapott a lendület, és amíg kész nem lett az egész, eszembe se jutott fotózni. Végül persze több levél került rá, mint amennyi folt volt az abroszon, de hát tényleg elkapott a lendület, na.
Megfelelő mértékben büszke is vagyok magamra, nem tagadom.
Következő feladatunk (mármint nekem és Eriknek) a téglalapból-négyzet folyamat során leesett abroszszélek reciklálása lesz,
én például egy kenyeres zsákocskát látok már elég határozottan magam előtt, de erről még megkérdezem Eriket is.
Nekem valaha volt egy olyan illúzióm, hogy színesen és érdekesen és változatosan öltözködöm, de hát előbb-utóbb minden illúziónak kámpeca, én például most már szinte biztos vagyok abban, hogy az ősz és tél hátralévő részét leginkább cikcakkruhában és sivatagi bakancsban fogom végiglődörögni.
A színes legalább marad, no.
Ez volt a kilátásom a mai napra a “katedrám” mellől.
Hadd nyilatkoztatok ki, ha már itt vagyunk. Fiajim, én úgy utálom az online oktatást, mint a kukoricagölödint, de ezúttal muszáj volt. (Nyugi, nincs velem semmi baj. Velem semmi.)
Kifutóban van a farmerdzsekik és horgolt sapkák szezonja, ma már deres volt reggel a hatáááár.
Én is afféle kifutó modellnek érzem magam. És mindjárt kifutok a házból a buszomhoz. Höhö. Höhö.
Ilyen volt az éjszakám, ja. A reggelem még inkább, kétszer benyomott szundival, közben meg a Maci nevű terroristával, aki folyamatos halk vinnyogással próbált rávenni arra, hogy guruljak ki az ágyból, aztán adjak enni. Leverte az órám, leverte a pendrájvom, az orromba szuszogott, meg minden, amit csak egy macska képes. Egy ponton kétségbeesésemben rácsaptam a hájas valagára, amikor is rögtön kiderült, hogy ez a macska nincs megfélemlítve, mert ugrott egyet meglepetésében, majd folytatta ott és úgy, mint eddig. Grr.
A karom fáj (bár nem nagyon), viszont marha álmos vagyok, és némiképp nyamvadt. De hát tanítani necesse est, szintén grr.
Ismerkedjetek meg az új táskámmal, azkit pénteken vettem, miután elment az orrom előtt a hazafelé busz, és volt egy teljes órám, amit el kellett valahogyan töltenem Strigoniumban.
Mivel idénre (remélhetőleg) végeztem a falfestéssel, hadd mutatom be, hogyan fest jelenleg a nappali meg az ő fala.
Ez itt a természetes megvilágítás,
ez pedig az esti fény:
A közönség mulattatására tréninggatyás férj is van ezen a fotón meg egy Maci nevű macska, aki épp eksztatikusan dürrög fésülés közben.
Mi változott még az eddigiekhez képest? A kanapét újrabéláztam, mert kriminális családom nagyot alakított az elmúlt két évben, és úgy ki volt seggelve szegény, mint egy tízéves mackónadrág. Emellett pedig elfordítottam kilencven fokkal, így most a hosszabbik oldala fekszik rá a falra, viszont ez azzal járt, hogy az étkező felé néző alacsony polcok, akik eddig békében megbújtak a kanapé mögött, kigyüttek a világ szeme elé, mégpedig a hátlapjukat mutogatva a nappaliban héderezőknek.
Na ezt a hátlapot én jobb híján jól bevontam öntapadós tapétával. (Felhívnám a figyelmet a műbecsre, amelynek eredményeként az egész egyetlen folytatólagos áltégla álfalnak látszik, holott négy függőleges tapétacsík van ráapplikálva két különálló polcra. Ha már hülyéskedünk, tegyük azt megfelelő precizitással.) A tapétázott polchát mellé pedig odahúztam a gazdátlanná vált tévéállványt, ami addig a kanapé folytatásában vala a falon, és a továbbiakban ezt fogjuk használni dohányzóasztalként (ami ebben a vircsaftban leginkább azt jelenti, hogy ott lakik a macskák itatóbögréje.)
Ez van most. A fotók rendezői jobbján látható nagy üres falfelület még vár a képekre, amiknek fel kell kerülnie oda. Eddig azért nem jutottak fel, mert az elrendezésükkel tökölök. (Pontosabban azzal, hogyan pakoljam fel őket úgy, hogy még változtatni tudjak az elrendezésen. Mielőtt likakat fúrnék a falba, látni is szeretném, hová érdemes.)
Mit mondhatnék: terv van, eszköz van, úgyhogy ha idő is lesz hozzá, előbb-utóbb megtörténik.
Most komolyan, mintha ők nyomtak volna le tegnap egy huszonegy órás napot, nem én.
Asszem, bedűlök közéjük.
Kezdjük azzal, mi volt a helyzet állása 9:40-kor.
Szerintem ez haladás. A helyzet állása 3:40-kor ugyanis ez volt,
a velociraptorok pedig nyilván ezúttal is résen:
Némi hisztérikus röhögés kíséretében informállak, hogy sok év után ismét Diwali-ünnepet tartok, a férjemet elűztem erre az időre Esztergomba (nem kell annyira sajnálni, befizetem őtet szállodába), a vendégekről lövésem sincs, ki és mikor érkezik meg, és közben mikor éppen hányan lesznek itt, de elkérem anyósom CrockPotját is a sajátom mellé, hogy melegen tartsam a curryket, amiket csak még ezután fogok megfőzni, mielőtt, miután és közben kitakarítom a lakást, áthúzom az ágyneműket, megvarrom egy gatya belső varrását, és általánosságban véve próbálok nem keresztülbucskázni a fejemen.
Én erről ugyan már tegnapelőtt azt mondtam, hogy úgy akarom, ahogy lesz, de azért folyton felvihogok, még ha nem is úgy festettem egy órával ezelőtt, mint aki nagyon röhögne.
Pedig dehogyisnem.
Köd van, mennem kell dolgozóba, fáj a hasikám, tegnap este tök értelmetlen okokból tartottunk egy ordítozópartit a RK-val, Poci meg az éjjel lehányta az ablakpárkányt. Ez külön-külön is elég lenne, nemhogy együtt.
Hajrámarinéni.
Mire emberformájúvá pofoztam magam (holnaptól esmég tancsitancsi), a nagy pakolászásban elhánytam az önfotózós fényzőgépet, csak a másikat találtam meg, ami, hát mit mondjak.
A lényeg, hogy megvagyok. Erre ez a gép is elég jól tud bizonyítékot szolgáltatni.
Here comes Bééélaaaa!…
Megjegyzem, ebben a házban mindenki azon dolgozik, hogy tönkretegye a munkámat. Szétkarmolják, összeszőrözik, kiülik a nagy seggükkel, sötöbö, sötöbö. A RK viszont most elment túrázni, a szőrös disznók meg a futonomon hédereznek, úgyhogy gyerünk, Béla, bulizzunk.
Ha végetér az emeleten a zsolozsma, előveszem a fúrógépet, aztán a porszívót is, és újratetriszezem a világot. Vasárnap van, végül is, mikor vegye elő az ember a fúrógépet, ha nem ma? (Bútortoligálás is lesz amúgy, kipróbálok egy nekünk-új elrendezést.)
Egyelőre így állunk. Maci kifejezetten elégedettnek tűnik, de hát az egy istenáldotta jó természetű macska, amíg van hami, simi és néznivaló, neki minden mindegy.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
