Tegnap kaptam egy reklámlevelet, ami azzal kecsegtetett, hogy “Húsvéti vásárlás tele illatokkal, virágokkal, termékeink ellenállhatatlan hatásaival és ami a legfontosabb, ráncok és stressz nélkül.” Gondoltam, elővigyázatból még azelőtt lefotózom magam, mielőtt lecaplatunk a piacra a szokásos tavaszi zöldjeinkért – ki tudja, mennyire leszek ráncos utána, neszpá.
Változatosságom lélegzetállító, szépségem még annál is inkább, most jövök a kozmetikából, ahol eltávolítottak a pofámból egy maréknyi rücsköt, beledolgoztak cserébe fél liter hidratálót, valamint csináltak nekem szemöldököt és szempillát.
Most már csak a pipirost kell felkennem a hajamra, és olyan gyönyörű leszek, hogy a napra lehet nézni, de rám nem.
Szerintem ezt az összeállítást láttátok már szemből valamikor, úgyhogy akkor most nesztek háturul.
Futok egy kört Budapesten ilyen-olyan intéznivalókkal, aztán visszavackolok a szakdolgozatokhoz.
Bezzeg egyesek. Azok meg sem mozdulnak.
A mi erősségünk ezen a blogon a fésületlen, sminkeletlen, szűretlen realitás. Bár Maci szeméből legalább kiszedtem a csipát, no.
Amióta tegnap hazazuhantam, a következők foglalták le nagyjából minden energiámat:
a) Csiriz úr,
b) adminisztráció, levelezés, kérdőív, szakdolgozatok, szövegírás programfüzetbe, véglegesített OTDK-bírálat, további levelezés, további szakdolgozatok.
Nem csoda, hogy így fest körülöttem a világ:
Innentől muszáj magammal és a házzal is foglalkoznom némelyest, mielőtt itt kötnénk ki:
(Ha nem hajlandó a wp megmutatni a beágyazott videót – vannak időnként errefelé ilyen esetek -, tessék nyugodtan tovább menni a YouTube-ra, egy remek ska nóta található ott.)
Szombati tancsinap iiinnndul.
Ez itt még az irodai pöszmögés félórája, de lesz ez így se!
Az őtözködősbloggeri lét diszkrét bájának egyik fontos eleme, hogy azok között, akik élőben is látnak például egy vasárnapi és egy csütörtöki napon, majdhogynem nulla az átfedés. (Maci, valljuk be, most nem sokat számít.) Úgyhogy ugyanazt a ruhát viszonylag gyors egymásutánban felvehetem kétszer, egy újszülöttnek úgyis minden vicc új.
Az olvasóközönség tiszteletére viszont (nem azért jártok ide, hogy unatkozzatok) átcibáltam a holmijaimat az egyik batár nagy táskából a másikba. Igaz, most meg majd az lesz a nehézség, hogy ebből mikor fogok átpakolni egy újabba.
Hazudnék, ha azt mondanám, remekül vagyok, de nyilván ilyenkor van leginkább szükség arra, hogy az ember lánya akár a saját fülénél fogva is kiráncigálja magát az apátiából. Márciusban általában ideges vagyok, idén csak nyűgös meg nyomott, így hát minden kapaszkodóra szükség van, legyen az akár a ház előtt a virágzó fosókaszilva-bokor,
akár Csiriz úr, akinek annyira hiányzik a Fapapucs Futam, hogy hajnali ötkor kell rohangálni vele meg a lézerpointerrel, aztán persze egész délelőtt szunyál utána,
akár kenyérsütés vagy bármi más.
Én ugyan a mai napot azzal múlatom, hogy felváltva veszek kézbe takarítóeszközöket és OTDK-dolgozatokat (amikor az egyikből elegem van, jöhet a másik), de tegnap is őtözködős blogger voltam, aki azzal fotózta le magát a városba menetel előtt, hogy “egyszer kelljen, s jó, ha van”.
Ez az olajzöld motorosdzseki valószínűleg repülni fog, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember majdnem-de-nem-egészen holmikat hordjon, pláne ha tele a szekrény tuti-tuti-tuti holmikkal. A bazi nagy virágos ruhát viszont megtartom.
Tiszta egek, kitakarított nappali, gatyába rázott hűtő meg egy folyton fésült Csiriz úr, plusz itt-ott virágok. Vasárnap, március.
(Frissített bejegyzés, első változata egy héttel ezelőtti.)
Március 12.
Amíg én a háztartásommal múlattam a szárnyas időt (díszpárnahuzatok mosása meg egyéb disznóságok, például a komplett hűtő kipakolása és kipucolása, aztán visszarakodása), ti szerencsére eldöntöttétek helyettem, hogy milyen átalakítással játsszak a továbbiakban. Az 52-es méretű virágos ruha nyert, mégpedig 68,18%-kal, ami elég sok ahhoz, hogy ennek fussak neki.
Gyerekek, amikor én azt mondtam, hogy ez bazi nagy, nem túloztam.
Hm, ez még nem ad elég jó képet arról, hogy mekkora.
Hm, még ez se. Na akkor próbáljunk meg túllépni a szokásos kereteken!
Azt hiszem, most már látszik-forma, mekkora valójában, ugye? 😀 Mint mondani szoktam, innen szép nyerni.
(Folyt. köv. Remélhetőleg még máma, de garanciát nem tudok adni semmire, mert vad takaríthatnék tört ki rajtam, és ez olyan ritka jelenség, hogy inkább nem ülök le egy sarokba megvárni, amíg elmúlik. Ki tudja, mikor lesz újra ilyenem.)
Március 18.
Kezdjük azzal, hogy tadáááá!
Valójában nem történt olyan sok minden a ruhával, mint hittétek volna. Leginkább az ujját kellett megoldani, márpedig ennek olyan vicces ujja volt, amit piszok könnyű átalakítani. Látjátok?
Miután az ujját-derekát bevettem (ez mind ugyanabból a lendületből történt, egyetlen nyissz, egyetlen varrásvonal, a legfelső fodorból kellett még kivágnom a fölösleget.
Ide kerültek a ZSEBEK!
Ez továbbra is egy bazi nagy virágos ruha, nem is akartam belőle kicsike ruhát csinálni, mert én így szállok le a bicikliről. Sálálá.
Voltam piacon, volt macihagyma is. Természetesen hoztam belőle, Maci pedig azonnal benyújtotta rá az igényét. Sajnos azt nem tudtam lefotózni, amint a konyhapultba kapaszkodik a mellső tappancsaival, és vadul nyávog a pulton csücsülő medvehagymára, de a nyávogás végeredményét igen.
Piszok rossz cicamama vagyok, előbb-utóbb mindegyik a fejemre nő.
Mondanám, hogy itt vagyok ünneplőbe öltözve, de ez speciel nem igaz,
viszont még így is jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam. (A kokárda természetesen vadonatúj. Már megint eltettem a régit Egy Jó Helyre, valószínűleg a hétvégén majd meg is találom. Na de mire van az embernek horgolófonala meg jól bevált virágocskareceptje, ugye.)
Azt amúgy azért mondom, hogy jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam, mert tegnap délután elkezdte facsargatni a belső részeimet az anyatermészet. Nem is nagyon voltam jó másra ezen túl, mint bevenni egy Cataflamot (még találtam egyet a táskámban), aztán aludni. Maci még megkapta a vacsoráját, aztán elhelyezkedtünk a futonomon, és bevertük a szunyát.
Ennek örömére éjfél után egy kevéssel ébredtem újra, és nem állítanám, hogy fitt voltam és friss és capkodósz, de ébren voltam, úgyhogy idegesíteni kezdtek a hűtőben lévő, döglődő banánok. Nálam az ilyesminek sosincs jó vége, ezúttal is csak röpke másfél óra kellett ahhoz, hogy előálljon ez:
Ha már úgyis ott voltam a konyhában, belehajintottam a crockpotba azt az egész csirkét, amit a tegnap reggeli elmezavar idején vettem a bótban, aztán ismételten elvonultunk aludni Macival, aki természetesen szintén felébredt, és ő még nálam is inkább ébren volt, úgyhogy le kellett fárasztani a lézerpointerrel.
Ma reggel összeciheltem magam, levonultam a piacra, és vettem némi nemzetiszín etvaszt. Nem volt valami extra piac, szél is volt meg az eső lába is lóg, plusz szerda van, ünneppel súlyosbítva, de legalább vettem valamit, no.
Szóval így fest itt a mi tájainkon az idei Idus, énnekem meg továbbra is ott ül a nyakamon egy csomó dolgozat, de az a gyanúm, most nekilátok további Cataflamokat keresgélni, és megint alszunk egy kört Macival.
Ha elfogy a benzinetek, üljetek át egy másik kocsiba. Az enyém erősen fogyóban van.
Ímé, alulírott, amint teljes lilakápuctai pompájában éppen kerekasztal-beszélgetést moderálni igyekszik a “hol volt az én normális eszem” szellemében. Ezt nemhogy a nyakamba sózták volna, de én találtam ki, tök egyedül.
Hol volt az én normális eszem.
Jó, még jön erre blézer-sapka-sál-táska, de az nem javít rajta, higgyétek el.
Teli tálka, telihold, teli alkony, teli naptár. Lassan előbújó virágok a sétálóutcán, akkor fotóztam, amikor eltalpaltam Poci urnájáért. Mackó, aki ezen a héten igazán kiérdemelte a Csiriz nevet. Teli fonalas kosár, macskaszőrrel teli szőnyeg. Az egyik legjellemzőbb viszont az a képernyőfotó az időkép kamerájáról péntek este hétkor, amikor a tavaszi esőzuhogás közepette az épületben már senki sem volt, csak a portás meg én, és ha ránéztek a képre, még azt is pontosan láthatjátok, melyik két ablak mögött van az irodám.
Szóval csak a megszokott, vagy legalábbis semmiféle szempontból nem szokatlan finomvegyes.
Egyezzünk meg abban, egy ilyen hét után nem sok mindenre alkalmas az ember. Tegnap háromnegyed kilencre értem haza, Csiriz úr pedig ott állt az ajtóban, az elhagyatottság harsonáját fújdogálta, előbb simit akart, aztán vacsit, aztán megint simit és megint vacsit. Gondolom, nem kérdés, melyiket taccsolta ki éjjel az előszoba közepén. Én ma ugyan roppant optimizmusomban le akartam menni a piacra, de aztán szél is volt, meg fel is kellett volna öltözni hozzá meg más ilyen kellemetlenségek. Úgyhogy végül eldöntöttem, ez itt most egy szabadnap, amelyet én és Csiriz úr nagyrészt szundikával, eszegetéssel és vakarózással fogunk tölteni. Ránk fér.
Oké, ez a káosz itt nem maradhat, friss ágyneműt is akarok húzni (ott van kikészítve, látjátok?), már kimostam és megszárítottam egy gépnyi ruhát*, azonfelül megpucoltam a borzalmas látványt nyújtó sajtharangot, és más terveim is vannak, de akkor is, muszáj kikapcsolni egy kicsit, és Csiriz úrral meg a lelkével törődni, mert totál kivan szegénykém. Ezt a bejegyzést például háromnegyedében csak félkézzel tudtam megírni, a másikon ugyanis ott feküdt egy szőrös nehezék, és az orrát dugdosta a tenyerembe.
Ezt is túléljük, juszt.
* Közte olyan cuccokat is, amiket tegnapelőtt turkáltam, mert most már megkutyáltam magam, ha egyszer eldöntöttem, hogy odamegyek, oda is fogok, az árgyélusát neki. Ha összeszedem magam hozzá, bemutató is lesz.
A mai napot is összeszorított foggal fogom végigcsinálni, előbb az állatkórházba megyek el Poci hamvaiért, aztán tanítani Esztergomba. Jöttömre észak felől számítsatok majd a 19:20-as busszal, a Szentendrei-sziget érintésével.
Isa, mekkora marhaság az élet. Jobb ötlet híján tosszunk bele annyi tarkabarkát, amennyi csak belefér.
A tegnapi nap tömbösített izémicsodája, melynek keretein belül ugyanazzal a végzős évfolyammal töltöttem 6×45 percet, eredetileg azt a következményt vonta volna magával, hogy a buszom indulásáig hátralévő negyven percben berobogok a turkálóba. Ehhez képest a RK, aki épp Esztergomban kolbászolt a gerinc-CT mián, bekanalazott Emesébe, és hazahozott. Nem baj, mint a nyuszika mondja a viccben, ma is oda megyek. És holnap is. Holnapután már legalább nem, mindennek van határa.
Hazajövetel után eltotyogtunk a Mickey’s-hez hamburgerekre váltani a játékpénzeimet, aztán hazamásztunk a kalóriabombákkal, és megvacsoráztunk kettecskén, pontosabban hármacskán, de Maci nem hamburgert evett rántott hagymakarikával, hanem tasakost. Ma reggel a RK érzelmesen búcsút intett mindkettőnknek, majd visszament Bécsbe, mi meg itt maradtunk. Sőt, valójában csak Maci maradt itt, mert én, mint jövendöltem, esmég tanítani megyek.
Mostfele vagyunk abban a stádiumban, hogy nem egészen tudni, milyen időjárásra készüljön az ember, a hírekben folyton húsz fokokról harangoznak, de valahogy mégse látszanak egészen ezek a húsz fokok, én meg kinyitom a szekrényt, belebámulok, aztán azt mondom, hogy “meh”.
Nem szeretem azt mondani a szekrénynek, hogy “meh”. Valójában senkinek és semminek nem szeretem azt mondani, hogy “meh”, de ez most egy ilyen meh időszak, amikor enhajamnál fogva kell kiráncigálnom magam a gödörből, mint Münchhausen bárónak. Ezt pedig minden átok napon megcsinálom.
(Úgy is mint a mamsi plény, aki arról kapta a nevét hogy “fogalmam sincs róla”. Vagy legalábbis nem volt.)
Ezt a bejegyzést kezdhetném úgy is, hogy “a mai nap azzal indult, hogy majdnem beszartam ijedtemben”, de ez speciel nem lenne igaz, a mai nap ugyanis 5:14-kor indult, amikor én átfordultam a másik oldalamra a futonon, Csiriz úr pedig úgy döntött, hogy akkor ez már reggeliidő. Ilyenkor ő cincog és csiripel, amikor pedig úgy látja, hogy ez nem vezet sikerre, felugrik mellém, dorombol és finoman bökdösi a mancsával a nyakszirtemet. Gondolom, mondanom se kell, hogy ilyenkor nem lehet visszaaludni, ezúttal is 5:20-kor már a konyhában álltam begyógyult szemekkel, és a kávém meg Maci tasakosa után tapogatóztam.
A nap a továbbiakban is békésen folydogált tova, hallgatói névsorok nyomtatása meg fogmosás meg zuhi meg egy második kávécigi irányába, amikor hét előtt egy kevéssel úgy döntöttem, hogy ma ezt a ruhát veszem fel az ilyenkor elvárható rétegekkel,
ez pedig a hálószobai szekrényben volt, úgyhogy szépen betotyogtam a hálószobába.
Ott pedig rám köszönt az ágyból valaki.
Természetesen a Repülő Kutató volt az, mert a világ egy hülye hely, de annyira talán mégse, hogy vadidegen férfiak legyenek a hálószobámban. “Hát te?”- kérdeztem én hülyén, miután hozzávetőleg helyreállt a szívverésem. “De hát tudod, hogy ma Esztergomba kell mennem CT-re” – mondta ő magától értetődően. Ezt speciel tudtam. Csak azt nem, hogy előbb hazajön valamikor éjfél után, és én még csak fel sem ébredek erre, aztán reggel hétkor veszem észre.
Ezek után ugyan mit várhatok még a mai naptól, ugye.
Apámnak volt egy olyan kellemetlen szokása, hogy amikor megkérdezte tőle az ember, hogy van, mindig azt válaszolta: “Muszáj lenni”.
Attól tartok, eltanultam tőle.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
