újracucc kategória bejegyzései

Ma egészen konkrétan egyetlen hallgatónak tartok órá(ka)t, úgyhogy eléggé érthető módon megkíséreltem előkergetni valahonnét a sűrű setét semmiből a neptun meg a levelezőrendszer segítségével, mert még eddigelé sose láttam, oszt ki tudja, létezik-e egyáltalán. Persze tojt rá, hogy én éppen levelezni próbálok vele, úgyhogy végső kísérletként felhívtam az óvodát, ahol ma délelőtt lennie kéne, megvan-é még egyáltalán, vagy hiába fogok felbuszikázni Esztergomba, majd vissza.

Megvolt. Arra persze még sehol sincs garancia, hogy a délutáni órákra is bebokázik, de én ott leszek, az tuti.

*

Na itt tartottunk fél tizenkettőkor. Megírtam a bejegyzést, mentettem a vázlatot, majd elugrabugráltam öltözködni. Már féllábbal a harisnyámban voltam, amikor csengett a telefon. Az óvodából hívtak vissza azzal, hogy izé, hiba van a kréta körül, ez a lány nem az a lány, én egy Rebekát keresek, ez meg egy Nikoletta. Csuhajja, mondtam én, ezek szerint mégiscsak potyára megyek fel Esztergomba, és még gondoltam más szépeket is, de nem verbalizáltam, mert az óvodavezető igazi úrihölgy. Én nem vagyok az. Egy igazi úrihölggyel minden bizonnyal nem esne meg az se, hogy leteszi a telefont, aztán csak bámul, hogy mi ez a mészárszék: véres volt a kezem, a telefon, a harisnyám meg minden, “vvvvvééééér folyik patakokban”, mint a Vadászat című albumon, radai rosseb, hát ez meg mi.

Egy nyavalyás kis pattanást vakartam el idegizgatottságomban a lábamon, attól lett körülöttem minden olyan, mintha Hobó énekelne a fürdőszobámban. Letisztogattam a vámpírkaját, ragtapasz, harisnyacsere, aztán továbbra is uccu neki, mert most már csakazértis elmegyek Esztergomba, rágja meg a fene.

Úgyhogy megyek. Ha máshová nem, szövetboltba, mert most már úgyis mindegy.

Egyre súlyosabb véleményeim vannak az óraátállításokól, ezúttal például semmit se nyertünk a réven, de egy csomót vesztettünk a vámon, reggel nincs nagyobb világosság, este meg… na, az este az speciel tegnap már délután négykor bekövetkezett.

Ma hétre érek haza.

Igern, ezek az idők azok, amikor azért vigyorgok, mert semmi okom nincs rá, de legalább nem lefelé, hanem felfelé görbül a szám.

Olyan szarul keltem máma, hogy miután tisztálkodtam, és belerángattam magam a gúnyámba, letotyogtam a Repülő Kutatóhoz, tapogassa meg a homlokomat, érdemes-e elővennem a lázmérőt.

Nem volt érdemes, a keze vagy öt fokkal volt melegebb az én homlokomnál.

Én ugyan nem tudom, ez most valami épülő takonykór-e vagy épülő menopauza, de mindkettő úgy kell nekem, mint a hátamra még egy púp.

A világ mindent megtesz annak érdekében, hogy ne unatkozzam, de most már visszafoghatná magát egy kicsit. Éjjel, mikor megfordultam álmomban valamelyik setét órán, akkora svunggal csaptam pofán saját magamat, hogy a szemem sarkában most is ott a körmöm nyoma. Nem fáj, csak látszik.

Eh, egye fene, biztos ez volt a figyelmeztetés arra, hogy menjek be egy drogériába szemceruzáért, hétfőn ugyanis, amikor az étteremre sminkeltem volna, kiderült, hogy az összes beszáradt.

Mivel úgyis ébren vagyok (izélnék hegyesre ezt az óraátállítást), és már túl a macskaetetésen meg az első kávémon, akár bloghatok is, az legalább nem zajos. Minden más projektem zörejekkel járna, bár a mosógép legalább a szuterénben van, úgyhogy azt valószínűleg megetetem nemsokára. Erik viszont garantáltan felverné a Repülő Kutatót, úgyhogy Erik még várhat.

Ma minden bizonnyal tudnék gyártani jobbacska fotót is, de elégedettebb pofám biztos nem lenne rajta, mint ezen, amit tegnap este lőtt rólam a RK,

midőn éppen elkezdtem beletolni orczámba a fehérboros-fokhagymás kagylót a Café Christine-ben (a reklámért egy vasat sem adnak nekem, természetesen). Nekem nincsenek különlegesen nagy igényeim, tényleg nem, de tegnap este vérszemet kaptam, úgyhogy a vacsora lezárásaként azt javasoltam, lebegjünk át a Szamos Cukrászdába, hogy kimaxoljuk a luxust egy kis csokis sütikével. Na az nem volt nyitva, bár a honlapján este kilencig tartó nyitva tartással kecsegtetett. Sőt, mint kiderült, egyetlen nyamvadt cukrászda sem volt nyitva az egész belvárosban egy fagyizó kivételével, pedig még nem volt este nyolc sem. Szentendre, én így szeretlek.

Úgyhogy hazajöttünk, és én a “magad uram, ha szolgád nincsen” szellemében összeütöttem egy tepsi ilyet, ni:

Ma terveim szerint Erikkel és más hasonszőrűekkel fogom átzörögni a napot, és igen nagy eséllyel eljutok végre egy projekttel oda is, hogy tadáá-bejegyzést írhassak róla. Tessék várni türelemmel.

Mivel minden összevissza van borulva a hét napjaival meg általában is, ma speciel délelőtt voltam masszázson. Most igen békés, majdhogynem csámcsogós masszának érzem magam.

Úgy döntöttem, ma este elviszem a pasit vacsorázni. Csak úgy, minden pok nélkül.

Én tulajdonképpen egyáltalán nem szeretek péntek délután tanítani, de van, amikor muszáj. Szombat délután se, de azt is muszáj időnként. És néha, a különleges csillagállások idején, még olyan heteim is vannak, amikor pénteken és szombaton is tanítanom kell délután.

Na az van most.

Egyelőre még van a célnak megfelelő kávés zoknim, de nemsokára azok is elfogynak, aujnye.

Én ugyan magamtól is elég lökötten öltözködöm, de a röhejes időjárás, a még mindig fűtetlen tantermeink, na meg a “hogyan tartsuk ébren a diákokat fél hatig” ilyen produkciókat hoz ki belőlem.

Nyájas ki-nem-szarja-le állapotom amúgy már aggasztó méreteket ölt, tegnap valahol elhagytam a pendrájvom, de teljesen meg vagyok győződve arról, hogy megvanaz, mégpedig a 309-es teremben a gépbe dugva, és ott meg is találom. (Azt azért megjegyzem, hogy viszek magammal backup. Az ördög nem alszik.)

Megyek kifelé a langy takonyba a hatszornegyvenöthöz (ezek tanítandó percek) meg a nyolcszáznyolcvanhoz (ez egy busz). Annyira nem volt ma reggel semmi értelmes ötletem az őtözködéshez – hé, kétszer nyomtam be a telefonon a szundit! -, hogy előrántottam a rettenetes kockás ruhámat egy újabb kávés zoknival, emellé meg úgy gondoltam, ideje az elsősöket hozzászoktatni a színes harisnyáimhoz is, olyat eddig még nem láttak rajtam.

Ja, és hajat mostam. Az volt a legnagyobb hiba, teljesen fel van robbanva. Na mindegy, amúgy is elég robbanékonynak érzem magam, csak remélni tudom, hogy ez a munkázóig elmúlik.

Ennél hókább vagyok, csak amolyan leprasárga napfelkelte van az ablakon túl. Még ez is.

Nem tudom, milyen univerzumból nézik a világot, akik szerint ma is és egész héten jóidő lesz, így egyben. Szerintem nincs jóidő. Langy takony van, sok köddel, én meg a szokásosnál is nyűgösebb vagyok tőle, talán mert ez a hét amúgy is hosszú lesz és nyögvenyelős, hát még így ezzel a langy takonnyal. Mivel ma éppen nem megyek tanítani, gondoltam, kimászok a levegőre, de még mindig halogatom, mert olyan ocsmány köd van odakint.

Úgyhogy én most még mindig nyafogóruhában, a komódon meg a kimászós öltözék. Blöe.

Ezt beteszem ide, hogy lássátok, ma is voltam piacon, de a mai nap további extrákat is tartogat: délután nőbarátaimmal Diwalit tartok a szokott eljárás szerint, amely úgy fest, hogy etetem és itatom őket, valamint megpróbálom rájuk sózni a hordatlan ruháimat, mindeközben akkor jön és akkor megy mindenki, amikor neki jólesik. Szintén a szokott eljárás része, hogy a lakás éppen fut elfele, és én most gyürkőzöm neki a hatodik féle sütifőzinek, mert már eleget ázott a feles sárgaborsó. Ja nem, a hetediknek, ha a már megfőtt mung dalt is beleszámolom, amiből kis lencsegolyók lesznek, ha megérjük.

Amennyiben nem sodor el egészen a sors, kaptok majd a délutánról is valamiféle képes beszámolót, de most tovaszökdelek, mert át kell tekintenem a kamrában a csatnifelhozatalt.

Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, muszikáknak kaja, sütikékbe csokicsepp, Eriknek meg egy spulni fekete cérna. Ja, ez utóbbi mégse, mire leérek, éppen kitör a rövidáruboltban az ebédszünet.