A tegnapi nap tömbösített izémicsodája, melynek keretein belül ugyanazzal a végzős évfolyammal töltöttem 6×45 percet, eredetileg azt a következményt vonta volna magával, hogy a buszom indulásáig hátralévő negyven percben berobogok a turkálóba. Ehhez képest a RK, aki épp Esztergomban kolbászolt a gerinc-CT mián, bekanalazott Emesébe, és hazahozott. Nem baj, mint a nyuszika mondja a viccben, ma is oda megyek. És holnap is. Holnapután már legalább nem, mindennek van határa.

Hazajövetel után eltotyogtunk a Mickey’s-hez hamburgerekre váltani a játékpénzeimet, aztán hazamásztunk a kalóriabombákkal, és megvacsoráztunk kettecskén, pontosabban hármacskán, de Maci nem hamburgert evett rántott hagymakarikával, hanem tasakost. Ma reggel a RK érzelmesen búcsút intett mindkettőnknek, majd visszament Bécsbe, mi meg itt maradtunk. Sőt, valójában csak Maci maradt itt, mert én, mint jövendöltem, esmég tanítani megyek.

Mostfele vagyunk abban a stádiumban, hogy nem egészen tudni, milyen időjárásra készüljön az ember, a hírekben folyton húsz fokokról harangoznak, de valahogy mégse látszanak egészen ezek a húsz fokok, én meg kinyitom a szekrényt, belebámulok, aztán azt mondom, hogy “meh”.

Nem szeretem azt mondani a szekrénynek, hogy “meh”. Valójában senkinek és semminek nem szeretem azt mondani, hogy “meh”, de ez most egy ilyen meh időszak, amikor enhajamnál fogva kell kiráncigálnom magam a gödörből, mint Münchhausen bárónak. Ezt pedig minden átok napon megcsinálom.