(Úgy is mint a mamsi plény, aki arról kapta a nevét hogy “fogalmam sincs róla”. Vagy legalábbis nem volt.)

Ezt a bejegyzést kezdhetném úgy is, hogy “a mai nap azzal indult, hogy majdnem beszartam ijedtemben”, de ez speciel nem lenne igaz, a mai nap ugyanis 5:14-kor indult, amikor én átfordultam a másik oldalamra a futonon, Csiriz úr pedig úgy döntött, hogy akkor ez már reggeliidő. Ilyenkor ő cincog és csiripel, amikor pedig úgy látja, hogy ez nem vezet sikerre, felugrik mellém, dorombol és finoman bökdösi a mancsával a nyakszirtemet. Gondolom, mondanom se kell, hogy ilyenkor nem lehet visszaaludni, ezúttal is 5:20-kor már a konyhában álltam begyógyult szemekkel, és a kávém meg Maci tasakosa után tapogatóztam.

A nap a továbbiakban is békésen folydogált tova, hallgatói névsorok nyomtatása meg fogmosás meg zuhi meg egy második kávécigi irányába, amikor hét előtt egy kevéssel úgy döntöttem, hogy ma ezt a ruhát veszem fel az ilyenkor elvárható rétegekkel,

ez pedig a hálószobai szekrényben volt, úgyhogy szépen betotyogtam a hálószobába.

Ott pedig rám köszönt az ágyból valaki.

Természetesen a Repülő Kutató volt az, mert a világ egy hülye hely, de annyira talán mégse, hogy vadidegen férfiak legyenek a hálószobámban. “Hát te?”- kérdeztem én hülyén, miután hozzávetőleg helyreállt a szívverésem. “De hát tudod, hogy ma Esztergomba kell mennem CT-re” – mondta ő magától értetődően. Ezt speciel tudtam. Csak azt nem, hogy előbb hazajön valamikor éjfél után, és én még csak fel sem ébredek erre, aztán reggel hétkor veszem észre.

Ezek után ugyan mit várhatok még a mai naptól, ugye.