Már itthon vagyok, ma délelőtti műszakom volt, vagyis reggel ismét hatkor csámpáztam ki az ajtón.
A múlt hét végén már azt hittem, elmúla a polár cikcakkruhák szezonja, de egy nagy frászt múla el.
újracucc kategória bejegyzései
6/198 – In a few beers
Máma Szt. Patrik napja van, úgyhogy ennek tiszteletére az egyik legeslegkedvencebb videoklipemmel szerettem volna indítani, de szerzői jogok miatt le van tiltva az én országomban, úgyhogy ehelyett nesztek csak a zene meg a szöveg, az is ölég jó.
Mint ígértem amúgy, mára egy egészen rettenetes merényletet kaptok, amit pár százasért turkáltam ki magamnak, és feltehetőleg ma veszem fel először és utoljára, de hát nem tudtam ellenállni neki, és az vesse rám az első követ, aki nem járt még ilyenformán. Ha már lúd, legyen egészen döglött, és ha merénylet, akkor legyen hozzá megfelelő körítés, úgyhogy hazudozom is hozzá, mint egy ír kocsmatöltelék. Tessék, így néznék ki akkor, ha a mai napot kurjongatva tölteném Chicago utcáin, mert Dublinban azért valószínűleg kicsikét visszafognám magam.
Természetesen a folytatásban le a kalappal meg csizmával, és átváltok valamelyik keshedt házi tornacipettyűmre, mert még mindig tart a hosszú hétvége meg a “csináljunk új párnákat” projekt. A jövő héten úgyis annyit fogok rohangálni, mint pók a falon, legalább ma még használjam ki, hogy itthon ülhetek a fenekemen.
6/197 – Cifrább
Bakker, pedig ezúttal még csak nem is félálomban válogattam a szekrényből. Na sebaj, a piacon láttak már tőlem ennél cifrábbakat is, és, azt hiszem, ti sem panaszkodhattok ezügyben.
6/196 – Zip
Idus napja, széllel és esővel. Állítólag negyvennyolcban is szar idő volt, legalább ragaszkodunk a tradíciókhoz. Az utóbbiak (mármint a tradíciók) itt loco is éppúgy ketyegnek, mint általában, nekem például az ünnep tiszteletére ötkor sikerült felkuvikolnom. Tegnap este némi méla horgolgatás közben-után ráadásul tangóharmonika formátumban nyomott el az álom a futonon, úgy kellett kicsomagolnom magam belőle, mint egy zip-fájlt.
Ami, úgy tűnik, most már szintén a tradíció része lesz: idén is az ment ébredéskor a fejemben, mint tavaly. Ez.
Menni az égegyadta világon sehová nem szándékozom ebben a remek időben, úgyhogy kokárdát sem teszek, pedig ezúttal nem is ette meg a nyehőce, megvan mind a kettő. Cserébe viszont, úgyszintén a tradíciók szellemében, én öltözöm (hozzávetőleg) kokárdának.
Igen, tudom, megígértem, hogy átalakítom ezt a ruhát (megint – eredetileg ez egy bokáig érő szoknya volt), de még nem jöttem rá, mit csinálhatnék vele. Az ihletet ki kell várni, anélkül csak nyiszálgatnék összevissza.
Amúgy ami az ihletet illeti, tegnap elvergődtem végre turkálóba meg rövidáruboltba, beszereztem pár új cuccot, és vettem új sztrecsvarrótűket meg korallszínű cérnát, az igenigen hiányzott. A hosszú hétvége alatt remélhetőleg arra is lesz majd időm, hogy kezdjek valamit a buszútjaimon összefabrikált “egyszer kelljen, s jó ha van” nagyinégyzetek egy részével, úgyhogy valószínűleg igen termékeny napok elé nézünk blogice…
6/194 – Gyöngy
Itthoncsücsü nap, melyben én soraimat rendezgetem, és a susnyásban próbálok rendet vágni, mindehhez pedig úgy fáj a hülye fejem, hogy majdnem szétdurran. Mit mondhatnék, ezek a tavaszok egyre nehezebben túlélhető időszakai az én gyöngyéletemnek. Lehet, az egész magasztos sorrendezgetésből is csak annyi lesz végül, hogy belődörgök a Bűnök Barlangjába egy kosárnyi színes fonallal, aztán utánam a vízözön, de ha ezt csinálom, előbb-utóbb tényleg jönni fog, és nem utánam, hanem a pofámba bele. A levegőben lehet amúgy valami, a Repülő Kutató is hörögve-morogva csapkodott egész reggel a konyhában azzal, hogy “holabicskám”. (A sajton akarta használni, nyugi, nem rajtam.)
Már megint sűrűsödik a gedva, mintha eddig nem lett volna bajom elég. Idén tavasszal három olyan konferencia van, amelyeken jó lenne részt vennem, mert ha nem konferenciálok és publikálok, megeszi a fene a doktorimat, de ebből a háromból természetesen kettő is olyan időpontokra esik, amikor én orrba-szájba tanítok, és sehogy de sehogy nem tudom megoldani, hogy valahogyan máskor bepótoljam az aznapi óráimat. Emellett fel kellett volna töltenem egy prezentációt valahová, de természetesen az oldalon semmilyen “feltöltés” vagy “ide lökjed” opció nincs, leszámítva egy derűs, ámde határozott kijelentést, hogy “Ön nem jogosult megjegyzéseket írni”, pedig én marhára tudnék most olyan megjegyzéseket tenni, hogy csak úgy füstölne tőlük a monitor. Ó, és természetesen a jövő heti doktori óráimról semmilyen információm nincs azt leszámítva, hogy lesznek, pénteken és szombaton is, és valószínűleg ezúttal is kitaláltak a teljesítésükhöz valami válogatott hülyeséget és marhaságot, amiről én még nem tudok. A fejem pedig tényleg mingyá háromba szakad, mint Gallia.
Hej, élet, de gyöngyélet, ennél szebb sem lehet.
Mamiii, ez aztán mindennek az alja. Éppen úgy festek, mint ahogyan érzem magam.
6/192 – Műveleti terület
Az én hétfőim csak igen mérsékelten hasonlítanak a normális emberek hétfőire, általában ugyanis ez nálam nem munkanap abban az értelemben, hogy “fel a cipővel, aztán sipirc a munkahelyedre”. A hétfő rendszerint a “készülj az óráidra, irgumburgum” napja énfelém, és ez ugyan egy rövid hét lesz (pénteken már indul a hosszú hétvége, és még Pexre sem kell elvágtatnom), de azért mindig akad munkamunka.
A munkamunka mellé a lakást is most ráncigálom át éppen tavaszba. Ráncigálnám, hogy pontosak legyünk, mert a fő műveleti területen éppen ott hever kiájulva a szőrös bűnszövetkezet. A kezdetekben, amikor milliomosa valék az időnek, minden évszakra új dekort kapott a lakás, de mostanra ez tavasz-nyárra (zöld-sárga-narancs) meg ősz-télre (piros-lila-narancs) redukálódott, és így március közepe felé már tényleg ideje volt lépni. Ez persze ezúttal azzal járt, hogy kénytelen voltam realizálni: több a párna, mint a huzat. Végül is logikus: az ősz-tél folyamán négy új párnahuzatot gyártottam, de most azokra a párnákra nincs tavasz-nyári huzatom. Afranc. A múlt héten éppen lett volna lehetőségem is effélékkel tökörészni, de nyilván most kellett rájönnöm, mikor kimostam a tavaszi-nyári szortimentet.
Ahogy elnézem, lehet, hogy ez az egész a hosszú hétvégére marad, addig meg élünk tovább a szokásos káosznál is nagyobb káoszban. És ha azt hinnétek, hogy túlzok: tessék, így fest most éppen a fő műveleti terület.
És én sem vagyok egy matyóhímzés.
6/191 – Szordínó
Vasárnap tiszteletire ma valószínűleg reggeltől estig zúgni fog a mosógép, mert Celofán éjjel lehányta az egyik rongyszőnyeget, amellyel ordenáré módon romos huzatú sarokkanapénkon mímeljük a civilizált körülményeket. (Amúgy egy nagy frászt mímeljük, én mímelem. A Repülő Kutató egészen jól be van oltva lakberendezés ellen.) Ha már úgyis ki kell mosni a lehányt rongyszőnyeget, akkor miért ne mosnám ki mindkettőt, meg még további rongyszőnyegeket, meg díszpárna-huzatokat, meg… Asszem értitek az általános szisztémát, melynek eredményeként egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy én kimostam egy csomó lakástextilt, és ha már úgyis ez történik, miért ne rántanám át a lakást tavaszba, az már bagatell. A tavasz amúgy is vadul vicsorog az ablakon túl, apósom tegnap elővette a lombfűrészt, de nem volt igazi formában, nem vágott ki tőből semmit. A nyírfáról viszont eltávolított egy pofás alsó ágat, amit én aztán elkunyeráltam egy halványan körvonalazódó merénylethez. Még nem tudom pontosan, mi lesz vele, egyelőre a teraszon áll haptákban.
Nekem, bár ez tulajdonképpen rémesen hangzik, ezúttal sikerült kihagynom a már megszokott március eleji ugrásra-kész hisztérikus állapotot, amikor rám jön az írásdüh. Ilyenkor afféle őrült-asszony-a-padláson állapotok uralkodnak, világgá akarok menni egy laptoppal, és hetekig nem nézni hátra. Ezúttal még lett volna is egy hetem, hogy beszippantson az űr, de erre nem elég egy hét, úgyhogy gondosan elfoglaltam magam Erikékkel meg más ilyesmivel, és remélhetőleg megúsztam, hogy kitörjön rajtam a dili. Azt persze nem lehetett megúszni, hogy ne társalogjanak közben fiktív alakok a fejemben, de egyelőre szordínóval teszik, és ez remélhetőleg így is marad, mert nyárig nem érek rá ilyen hívságokkal foglalkozni.
Olyan kedves-szép békés létezésem lehetne, ha beérném annyival, hogy tanítgatok, blogolgatok, új cipőket vásárolok, és időnként varrogatok magamnak egyet-mást, de neem, nekem írni is kell meg második doktorit csinálni meg még mit nem. Ha lenne két életem, garantáltan tudnék mit csinálni mind a kettőben, de mivel csak egy van, ebbe az egybe kell megpróbálnom belezsúfolni mindent, amit tenni akarok, és istenbizony jobb lenne nekem, ha kevesebb volna bennem az akarás.
Eská 6/26 – Tunikaruhák
Vénségemre igencsak megkedveltem azokat a kényelmes, bő felsőket, amik kicsivel térd fölé érnek, kiválóan felránthatók egy farmer titanadrág (=jeggings) fölé, de ha minden kötél szakad, akár ruhaként is be lehet vetni őket. Na mármost kábé tavaly nyár óta kísérletezem A Tökéletes Tunika Szabásmintával, és az a gyanúm, amit mostanra sikerült összehozni a Burda segítségével és hátráltatásával, kábé a maximum, amit el tudok érni ezügyben.
Mint tudjuk, én igen lusta vagyok, vagy ha nem is éppen lusta, de nagyon kényelmes, a varrnivalóimat mindig a lehető legkevesebb strapával akarom megoldani. Emellett éppen megpróbálok minél többféle izét feldolgozni a Bűnök Barlangjából: átalakítandó holmikat, ilyen-olyan anyagokat, mindenfélét.
Úgyhogy a fentieket is figyelembe véve most éppen két elvénült póló és némi kellemes tapintású trikotázs nyakára akartam hágni, ni.
A pólók ujját kioperáltam, hogy majd beleilleszthessem a tunikákba, és ezzel spóroljak egy csomó időt meg melót magamnak, a törzsük anyagából lettek a zsebek (imááádom a zsebeket), a nyakkivágáshoz pedig egy színben harmonizáló trikotázsból vágtam ki egy-egy csíkot. A kék-zöld anyagból (legalábbis ebben a darabban) nem volt annyi, hogy a tunika térdigérőre sikerüljön, úgyhogy az a nyakkivágás paszpóljából kapott az aljára egy szegélyt, a rózsaszín-drappot meg egyszerűen körbecikcakkoltam.
Jelzem, az egész nagyon addiktív, már legyártottam azt a kettőt, amit akartam, de még mindig tunikavarrhatnékom van…
Eská 6/25 – Pizsiből ruha 2.
Nem akarok beszélni róla. Gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a múltkor. Fércbontók, véletlenszerű szűkítők, girbegurba varrások, a fatönk meg az irokéz kenu, még a bugyigumi is.
Most pedig, ha megbocsátotok, megyek és felkeresem a Von Trapp családot, hogy énekeljek nekik az élet szépségeiről.
6/188 – Lestrapa
A tegnapi értekezlet nagyjából éppen olyan volt, mint amire számítottam. Nyilván minden efféle előre mozdítja a dolgokat (nem, nem fog rám szakadni a plafon, én ezt tényleg komolyan mondom), de azért mindannyian eléggé lestrapáltan jöttünk ki róla. És az én peripeteiáim csak ezután kezdődtek.
Mindennek az édes anyatermészet az oka, persze, és a tegnapihoz hasonló napokon csak az vigasztal, hogy ez a hülyeség és marhaság már maximum tíz évig tart, bár nyilván a menopauza sem lesz egy sétagalopp. A hazafelé buszon már felszálláskor sem voltam a legjobb formámban, bevettem a táskám egyik zsebében kóborló egy szál Ibubetát, és Dömösnél elkezdtem számolni a kilométereket meg a megállókat, mert egyre határozottabban éreztem, hogy én nem jutok haza soha de soha, itt fogok elájulni a buszon, és közben ereszteni fogok alul is, felül is, mint egy rotavírusos középcsoportos. Hát majdnem. Tahitótfalunál kénytelen voltam leszállni, abban bízva, hogy ott van civilizáció meg vendéglátó helyiség vécével, és onnan akár már haza is taxizhatok, ha nem jön elég gyorsan a következő busz. Egy hányás meg egy hasmenés után már valamicskével jobb volt a helyzet, de persze taxit nem tudtam fogni, úgyhogy negyedórát báloztam ülve egy padon, és úgy rázott a hideg, hogy csattogott bele a fogam. Miután végre hazaértem, eldőltem, és szinte azonnal elaludtam, három órával később ébredtem fel. És akkorra már nem volt semmi bajom.
Mindezzel együtt továbbra sem szimpatizálok az édes anyatermészet ajándékaival, legutóbb akkor voltam ennyire rosszul, amikor a húgom éppen terhes volt valamelyik prüntyőkével a három közül, ezúton is csókoltatom a cihémet. Gondolom, most a Repülő Kutató unokatesója miatt van az egész, nyárra vár egy Talán-Mátyás-De-Még-Nem-Döntöttük-El-A-Nevét.
Most viszont nem akarok a cihémmel foglalkozni, varrni akarok egész nap, mert nemsokára megint tancsitancsi, én meg le akarom szakajtani ennek a többé-kevésbé szabad hétnek minden virágát, punktum.
A kép ezúttal leginkább annak illusztrációja, hogy a) még megvagyok, és egészben vagyok, b) ezt a ruhát elég alaposan elpacsáltam anno, akkora, mint egy bálna, c) a rózsaszín cicás zoknik mindig jól jönnek, d) a szürke házi tornacipettyűt nem bírom kidobni, pedig tényleg el van repedve a talpa.
6/185 – Maszogós
Észrevettétek-e, lelkecskéim, hogy tegnap nem is volt őtözködős bejegyzés?
Na, ma van. Annyit is ér. Iszonyúan lustácska, itthonmaszogós, kócos napom van. Soha jobbat.
Eská 6/24 – Pizsiből ruha 1.
A “nagy fába vágtam a fejszémet” egyáltalán nem írja le pontosan, mibe fogtam bele. A pontos meghatározás inkább az lenne, hogy “életlen macsetével gázolok a susnyásban, és folyondárok béklyózzák a lábam”. Nem is jön össze egyhuzamban, pláne, hogy még mindenféle szőrös hátramozdítókkal is kell számolnom.
Csak ismétlésként: éppen szezonális az anyaga-színe-mintája, úgyhogy nekiláttam szétvágni ezt az S méretű polárpizsit:
És ruhát akartam belőle. Hja, nem vak az a lú, csak bátor.
Nyilván a pizsi önmagában semmire sem lett volna elég, úgyhogy hozzácsaptam egy a blog előtti időkből származó poliészter trikóruhát meg egy adag maradék kreppanyagot.
(A kreppanyagból nekem van egy ruhám meg egy szoknyám, ez a maradék viszont önmagában szintén nem elég semmire.)
Amíg én azon gondolkoztam, mivel egészítsem ki a fentieket, minekutána a három együtt sem lesz elegendő (a trikóruhát alsóruhának szántam, szóval az lényegében nem játszik), bejött Poci, és teljes természetességgel elfoglalta a helyét.
Miután kigondolkoztam magam, elhajtottam Pocit (nyugi, szinte azonnal visszajött), és összeraktam az alábbi kupacot.
Hm, majd meglátjuk.
Először is nekiláttam összeácsolni a pizsifelsőből egy ruha felső részét. Kegyelettel kivágtam az ujjakat, aztán előkotortam egy hétszáz éves Burdát (konkrétan egy Miss B-t, 95/3).
Abban volt egy olyan szabásminta, amit valamikor már próbáltam, úgyhogy gondoltam, újrapróbálom. (Ehhez persze előbb előszedtem az összes már kivágott szabásmintámat, hátha még megvan valahol, de persze nem találtam meg, így újra kellett gyártanom. A szoba ebben a pillanatban már határozottan emlékeztetett egy disznóólra, és ez a későbbiekben sem javult, desőt.)
A ruhaderék elöl három, hátul négy, tehát összesen hét darabból állt, így az eleje középsővel kezdtem, ahhoz kellett a legnagyobb darab, gyerünk pizsifelső hátulja.
Sajna már előre látszott, hogy meg leszek én ezzel lüve, rövid lesz. Na majd megoldjuk, mire odajutunk.
Kivágtam az eleje darabjait, (az oldalrészeket a pizsifelső elejéből), összevarrtam.
Ekkorra a pizsifelsőből már nem volt csak ennyi, én meg szívtam a fogam, hogy már megint mit követtem el.
Na jó, nézzük a pizsialsót.
A polárpizsiknek van egy angyali jó szokása, általában egyetlen darabból készítik a szárakat, nuku oldalvarrás. Miután szétnyírtam, ez állt előttem:
A tervem az volt, hogy a szárak aljából afféle paneleket fogok készíteni a ruhaalj elejére meg hátuljára, és le is nyírtam szépen a felső fücköket róluk,
ezekből meg éppen kijött a ruhafelső hátuljának középső két része. A két szélsőhöz addig forgattam a pizsifelsőt, amíg sikerült azokat is kiszabni belőle.
Úgyhogy ezen a ponton így festett a projekt, ni.
Én pedig ezen a ponton elkövettem azt a hibát, hogy visszavarrtam az ujjakat. Ez tényleg hiba volt. Nagy. Előtte megadjusztáltam ugyan, hogy pontosan beleilleszkedjenek a karkivágásba, de akkor is, valami csúnyán félrement, én pedig hangos káromkodások közepette mókázni kezdtem a fércszedővel. Mire befejeztem, túlságosan be voltam pöccenve ahhoz, hogy folytassam a melót, abból csak baj lett volna, úgyhogy most így állunk.
Továbbra is a remény hal meg utoljára, és ma is szabadnapom van, úgyhogy tessék várni türelemmel, majd csak lesz belőle valami.
Intermezzó – Előszó tavaszi varrogatáshoz
A múltkoriban, mikor körülnéztem pukkadásig töltött polcaimon, ahol több köbméter anyag alatt jajongnak a farostlemezek, nagy szent fogadalmat tettem arra, hogy addig nem veszek új anyagot a Bűnök Barlangjába, amíg nem varrok legalább tíz holmit magamnak. Azóta ugyan már befigyelt két új cikcakkruha, de ez csak mikroszkopikus lyukat ütött a készletben, ráadásul utoljára januárban volt itt eská-bejegyzés, mégpedig Zuzi sárkányos ruhája. (Remélem, azóta nem esett szét. Vagy nem nőtte ki. Vagy legalább azt remélem, hogy volt rajta. Ilyesmire nem kérdez rá az ember, csak átnyújtja a szajrét, aztán reménykedik.)
Summa summárum, a blogolvasóknak szállítanom kell időnként új kontentet, másként úgy itthagynak, mint kutya a szarát, és amúgy is dolgoznom kell a készletcsökkentésen. Ezen felül ha ez itt most egy igazi hétvége, amikor én azt csinálok, amit akarok meg amit nem szégyellek, akkor bizony ideje varrni valamit, mielőtt Eriket belepik a pókhálók. Úgyhogy szépen beálltam a szoba közepibe, és körbeforogtam, haddlám, mit hoz az ihlet.
Na most a Bűnök Barlangjában felhalmozott tengernyi dzsuva értékes kincsek nem csak méteráruból állnak, de nem ám. Látjátok ezt a polcot itten?
Hát kérem ezen túlnyomórészt nem anyagdarabok találhatók, hanem újracuccolásra ítélt cuccok: olyan holmik, amiknek az a sorsa, hogy szíjjel legyenek vágva irgalmatlanul. Baloldalon alulról a második rekeszben például ott agnoszkálható az a kék meg az a lila pulcsi is, amiket január elején mutattam be, hogy ez a sors vár rájuk. Majd. Előbb utóbb sorra fognak kerülni. Egyelőre a rózsaszín sem fogyott el egészen.
Az efféle holmik esetenként még annál is több helyet foglalnak összességében nézve, mint a szépen összehajtogatott méteráru, meg aztán a méterárus polcokon (a fenti képen jobbra) úgyszintén vannak “ebből már legfeljebb egy babaruha jön ki” méretű anyagok, amiket természetesen nem dobhatok ki, mert akkor hová lenne a világ. Hé, én vagyok az a nő, aki az ujjbegynyi polárficliket is megőrzi, nyilván nem dobok ki fél méter árválkodó anyagot csak úgy.
Nna. Azért kaptátok meg ezt a hosszú bevezetőt, hogy érthető legyen, kábé hogyan érdemes elképzelni a következő időszak varróprojektjeit. Beállok a szoba közepére, körbeforgok, aztán csak úgy ihletre kiveszek valami(ke)t az újracuccolandók közül, hozzácsapok babaruhára-sem-elég maradék(oka)t, és ha ez nem elég, akkor a régóta itt spájzolt méteráruból is sorra kerül valami.
Elsőre például ezzel az S méretű polárpizsivel indul a mese, amit eleve csak az anyag miatt turkáltam ki hajdanában-danában.
Ha minden jól megy, délutánra már azt is látni fogjátok, milyen merényleteket terveztem vele.
6/181 – Forgács
Továbbra is roppant elszántsággal vágom a centit, még a mai napot kell túlélni meg a holnapit, és a holnapi nem is lesz akkora nagy kunszt, aznap csak egy másik városba kell elutaznom, és különben is csak öt órám van délután, aztán végre eldőlhetek, mint egy zsák. Jelentősen boldogabbá tenne viszont, ha legalább akkor tudnék aludni, amikor lehetőségem van rá, mert ezen a héten még egyszer sem sikerült megúsznom anélkül, hogy ne ébredjek fel valamilyen abnormális időpontban, oszt hol vissza tudtam aludni, hol nem, de leginkább nem. Kedden például, amikor úgyis indulnom kellett hatkor, és az ébresztő be is volt állítva böcsülettel fél ötre, két órával a csingilingi előtt ébredtem arra, hogy Nagyseggű Maruszja elvette tőlem a paplant. Ez egy dupla paplan volt, két méter széles, úgyhogy lövésem sincs, milyen kifinomult és ravasz technikával csinálhatta, de hát tagadhatatlanul ott volt a bizonyíték, én ott nyomorogtam ötven centivel, Poci alatt meg ott volt az összes többi. Ezek után persze visszaszereztem a paplant, de már minek, úgyse tudtam visszaaludni.
Mára az e heti pofázós-rohangálós sorscsapások közül az jutott, amikor én reggel elrohanok munkázóba, aztán másfél órát pofázok a beszédprodukciós folyamatról, utána további másfél órát pofázok az önkéntes és kikényszerített asszimilációról meg efféle cukiságokról, utána átrohanok a városon, felszállok a buszra, leszállok a buszról, átrohanok a székesfőfalun (ezúttal legalább nem gyalog, remélhetőleg segítségemre lesz a tömegközlekedés is), bezuhanok a Goethe Intézetbe, aztán egy órát pofázok olyan dolgokról, amik kapcsán azt hiszik rólam, hogy szakértő vagyok bennük.
Nem vagyok én már szakértő semmiben, kedveszkéim, legfeljebb önmagam minél kisebb foszlányokra való szétforgácsolásában. Az rohadt jól megy. Ja, meg elég jól tudok kaját szervírozni hajnali négykor Celofánnak, aki az orvostudomány, a józan belátás és bármi más élő cáfolatául még mindig ott áll ilyenkor a tálkája mellett, és éhesen nyürrög.
Azt, gondolom, már nem is kell részleteznem, mennyi fejfájással járt kitalálni, mi a budiajtót vegyek fel máma, amiben reggeltől estig nem vesz meg az Isten hidege és nem fövök meg, ráadásul egyaránt megfelel három település között összevissza buszozni, két kilométert gyalogláb rohanni, emellett tanítani és szakérteni is, ja és nézzek ki mindehhez úgy, mint saját magam, nem pedig valaki más.
Hátizé.
6/180 – Félúton
Remélem, hiányoztam. Túl vagyok a szörnyeteges hetem felén, már csak két rémnap van hátra belőle.
Én, mint látható, még megvagyok. Celofán is megvan még.
6/177 – Hajajajaj
Az én nagy szent terveim azok valának, hogy a mai napot a Bűnök Barlangjában héderezve töltöm, ezen belül konkrétan egy olyan kísérlettel, hogy miként lehet egy túl rövid kardigán, egy kiszuperált spagettipántos top és egy méternyi anyag közreműködésével tavaszi ruhácskát gyártani. Az én nagy szent terveimet viszont (emelje fel a kezét, aki meglepődött) vihogva és kéjjel csűrte szájba a zuniverzum. Ma is ppt-k és más efféle cukiságok fölött fogok kuksolni, és ez így megy majd in aeternum.
Az egyszerűség kedvéért írjuk le a történteket úgy, hogy addig balalajkáztam címzettek ablaka alatt, amíg végül valaki kinyitotta az egyik ablakot, és akkurátusan a fejemre öntötte egy éjjeliedény tartalmát. Nincs is nagyobb öröm, neszpá, mint mikor az ember szombat este nyolc után megtudja, hogy szerda délután kettőkor prezentációt kell tartania valamiről, amit kellő homályossággal úgy határoztak meg, hogy “egy atlanti és egy kontinentális oktatási rendszer összehasonlítása”. Na mármost én az ilyesmit mindig megoldom, küldjön rám a zuniverzum bármiféle peripeteiát, amiből pusztán pofázással kivághatom magam, de azért mégiscsak előadtam a Gézengúz-féle hörgős-morgósat. Csak tudnám, miért mindig az van, hogy add meg Uramisten, de most rögtön, sőt, még tegnapra kéne.
Mielőtt viszont ismét belevetettem volna magam a kutatói és előadói munka gyönyöreibe (grr), megmostam a hajam, mert ha ez így megy tovább, és további képletes éjjeliedényeket öntenek a fejemre, még erre sem lesz időm. Nyilván ezzel sikeresen eltüntettem a kék csíkokat is, de indiánnak lenni memória, arra még elég jól emlékeztem, hogy megígértem nektek, beszámolok arról, hogyan bírta az iccakát a kence.
Nos, így.
A hajam már eredetileg is mosásra érett állapotban volt (óvatos duhaj vagyok én), ez az akció viszont tovább csupálta, lehet látni, amint kis göröngyöcskék ülnek ki a krétából reája. Kijönni viszont nyom nélkül kijött, bár az is igaz, hogy szintén az óvatos duhajságom miatt eggyel többször samponoztam mosáskor. A párnahuzaton nem hagyott különösebb nyomot, de (gondolom, ez sem lep meg), nálunk a párnahuzatok is tarkák, mint a pávián segge. Ettől függetlenül azt is bevágom mosóba.
A verdikt? Ideiglenes eljárásként elég jól szuperál a módszer, feltéve, hogy az ember megtalálja azt a színt, ami nyomot hagy a hajában. Nagy kosz nem maradt utána sem felkenéskor, sem a hajon, sem lemosáskor, bár azért a kádat ki fogom pucolni, de amúgy is azt teszem minden hajmosáskor, szóval végül is mindegy. Leginkább olyan esetekre ajánlanám, amikor valaki buliba megy, és egyetlen napra akar valami extrát és szokatlant, amitől könnyű még akár azon az éjszakán megszabadulni.
Más képet máma nem kaptok rólam. Nyafogóruhában és felemás zokniban ülök frissen mosott hajjal a Bűnök Barlangjában, és halkan brünnyögök, mert körülöttem itt egy csomó vicces és kreatív és tarkabarka projekt, nekem meg ehelyett az atlanti és kontinentális oktatási rendszerekkel kell szaroznom.
Szép vasárnapot nektek is.
6/169 – Logika kezdőknek
A nappalt onnan tudjuk beazonosítani, hogy van éjjel is, az édest azért ismerjük fel, mert van sós, a hétvégéről meg azért tudjuk, hogy van, mert léteznek a hétköznapok. Logikus, nem? Én például most itt éppen nagyon-nagyon határozottan felismerem a hétvégét, sőt, a szabad hétvégét, és onnan ismerem fel, hogy ma nem vagyon munkanap.
Nyilván ha kevesebbet járnék ovisok közé, ennél bonyolultabb gondolatmenetekben vezetném le, miért fogom áthéderezni a mai meg a holnapi napot, de ne várjunk lehetetlent. Hééétvége, hééétvége, héjjahó. Most még elcaplatok csirkemájért Schrödinger macskájának, és megnézem, nem jelent-e meg a piacon puszta véletlenből valami zöld izé (iszonyúan vágyom egy kis friss salátára), aztán irány a Bűnök Barlangja. Nyamnyam.
Ja, mintegy mellesleg a Repülő Kutató ismét elpályázott hazulról. Igaz, hogy hétfőn már hazajön, de ezúttal nem konferenciálni ment, hanem síelni a (szinte) komplett családjával. Mint finoman megjegyeztem neki, esetleg engem is megkérdezhettek volna, akarok-e menni. Akkor legalább mondhattam volna, hogy kösz, de nem. A végeredmény egészen pontosan ugyanaz lenne, csak más irányba biggyeszteném a számat, és az ilyesmi egyáltalán nem mellékes dolog egy házasságban, mármint hogy az asszonynak milyen irányba biggyed a szája. Gondolom én. Igaz, én túl sokat járok ovisok közé.
Huh, de ki fogok én rúgni a hámból, magára vessen mindenki, aki engem csak úgy itthon hagy felügyelet nélkül a szabad hétvégémen.
6/168 – Vicces
A Repülő Kutató ma reggel azt mondta, milyen viccesen nézek ki. Jaja, csupa móka és kacagás, estig tanítással és nap közben több kilométeres gyalogtúrával oviba.
Jóvanna, igaza volt, tényleg viccesen nézek ki.
6/166 – Piskóta
Tegnap majdhogynem négykézláb jöttem haza, és menet közben kicsinyt vihogtam is az egészen, hogy nédda, mennyire le tudja építeni az embert, ha fél kilenctől fél hatig pofázik – közben nyilván itt-ott szünetekkel, de hát akkor is.
Azért ne sajnáljatok nagyon. Ez egy úgynevezett tömbösítés miatt van így, a félévben összesen négy héten kell ilyen irgalmatlan hosszú napon át szövegelnem. Igaz viszont, hogy a négyből az első kettő most van a nyakamon, az utolsó kettő meg a szorgalmi időszak legvégén lesz. Na akkorra már mindenki le lesz épülve, ők is, én is. Nekik a nyolchetes gyakszi tesz be meg az államvizsgára és a zárótevékenységre készülés, nekem meg… áá, nem akarok én abba belegondolni, de komplex vizsga is van benne meg két monstre rendezvény.
Ezt a hidat persze továbbra is csak akkor gyújtjuk fel, ha majd odaértünk, ma inkább a hét hátralévő részére készülök, mert az sem lesz piskóta. Most viszont elmegyek papiért magunknak meg a macskáknak.
