Tegnap gyönyörűségesen lenyomtam a komplett nyílt napot, miközben gimnazisták gomolyogtak fel-alá olyan sűrű tömegben, hogy szinte elszédültem bele. A sors a maga mókás kedvében ráadásul olyan helyre pakolta a mi standunkat, hogy a második emeletre felténfergő ifjak minket tekintettek információs pultnak is, tehát azt is tőlünk kérdezték meg, hol a vécé meg a büfé meg a pszichológia szakra készülők tájékoztatója. Az egyik fiatalember pályaválasztási tanácsadásnak vagy minek nézett, és azt kérdezte meg tőlem, hogy őt az ókortörténet érdekli, és minek menjen, történésznek vagy történelemtanárnak? mert azt hallotta, hogy a történész szakmában csak kihalásos alapon lehet előre jutni. Valószínűleg a tömeg lehetett meg az, hogy már órák óta ott ültem, de azt válaszoltam, hogy jól sejti, hozzávetőleg ez a helyzet, és ez amúgy az egész akadémiai szférára igaz. Szóval lehet, hogy megfosztottam a magyar ókortörténet diszciplínáját egy ragyogó kutatótól, hajh, mekkora felelősség.
Mire háromnegyed ötre hazaértem, setét iccaka volt, és ónos eső esett, én meg ott álltam feltarisznyálva, mint egy magyar vándor (ja nem, az lóleng, na mindegy). És akkor megmakacsolta magát a bejárati ajtó zárja, és én nem tudtam bejutni.
Ebben a házban leginkább azok a dolgok szoknak keresztbe tenni nekünk, amik az építés korában, húsz éve, a legextrább extrák közé számítottak. Mint például az üzemi porszívó. Ha az eldugul, lényegében az egész házat kell javíttatni. Vagy a riasztó, ami minden áramkimaradásnál sikoltozni kezd, és ha éppen lemerülőben van benne az elem, amit természetesen csak egy meghatározott cég cserélhet ki, akkor kikapcsolni sem lehet ilyenkor, hanem vijjog tovább, mint egy banshee. És természetesen a tizenhat- vagy hánybütykös acélajtó a spéci zárral, amelyhez nem lehet kulcsot másoltatni, és amely ajtón valószínűleg tankkal sem lehetne bejutni. (Nyilván ezért törtek be 2000-ben Mikuláskor a teraszajtón keresztül, miközben mi aludtunk. Ez is szép történet.) Na ez az ajtó nem akart kinyílni nekem.
Nyilván az volt az első, hogy becsengessek a szomszédba, láttam, hogy ég ott a lámpa. Nem reagált senki. Jó, felhívom anyósomat, hogy segítséééég! Nem vette fel a telefont. Ekkor már kezdtem meglehetősen morcos lenni, úgyhogy nekiláttam végigpróbálgatni öszves kertkapuinkat, melyekből van öt. Zárva volt mind.
Láttátok a tegnapi áutfitemet, ugye? Gondolom, ti is úgy vélitek, hogy az Isten is arra teremtette az egészet, magassarkú csizmától csipkeharisnyáig és bársonykabáttól fodros ruháig, hogy az ember ebben másszon át töksötétben a kerítésen (yeah, mégiscsak volt magyar vándor figura), majd landoljon a cukkiniágyásban, ahol persze már nincs cukkini, csak puha, az ónos esőtől feláztatott főd.
Végigcsattogtam sárkümőcöket potyogtatva a teraszig, majd bekopogtam a szomszédékhoz. Ott csak a kilencvenhét éves dédmami volt jelen, aki nincs már mindig tisztában azzal, ki kicsoda, de engem általában megismer, talán mert a családból senki sincs ilyen elvetemült tájszólása meg piros haja. Kicsit tartottam tőle, hogy a) ha a csengetést nem hallotta meg, a kopogást se fogja, b) ebben a stádiumban éppen nem fog megismerni, és rám hívja a rendőröket, hogy egy piros hajú tolvaj settenkedik a teraszon. De nem, ezúttal megúsztuk. Némi udvariaskodás után átvonultam a pincén, hazavánszorogtam kies lakunkba, a macskák pedig részvétlenül beleásítottak a pofámba, aztán megkérdezték, hol a kaja.
A ma reggel sem múlt el peripeteiák nélkül, Poci ugyanis, miközben végigbalettozott mázsás seggével az éjjeliszekrényen, leverte a kislámpát, ennélfogva pedig kiütötte a biztosítékot, a riasztó elkezdett üvölteni, mint a fába szorult féreg, én meg pizsiben ácsorogtam az esőtető alatt a biztosítékszekrénynél, miközben velem szemben a 11-es főúton a fél Dunakanyar éppen egymást dudálta, hogy mozogjunk mááá, be kéne jutni Pestre. Nyilván mindeközben az ajtót sem mertem becsukni, mert mi van, ha ezúttal sem nyílik ki, én meg itt maradok kint pizsiben.
Remélhetőleg mára már nem jut több kaland, de én a biztonság kedvéért olyan holmikat vettem fel, amelyekben könnyebb lesz majd bemutatnom a kerítésen át a magyar vándort, ha megint beüt a krach. És most elmegyek tanítani, az Úr legyen mindannyiunkkal.
