Ma pusztán csak a szórakoztatás mián duplanapot kaptok. Kellemesen kontrasztos változatban.
Reggel sminkeletlenül és bebónyálva lemásztam a piacra,
délután meg a tőlem telhető módon kirittyentve ellejtek családi ebédre, amelyen a Repülő Kutató újabb teljesítményét ünnepeljük.
A piacon végre volt céklalevél és retek és újhagyma, hurrá, hurrá.
Azt nem mondhatni, hogy Giggü le lenne rongyosodva, de a tavaly varrt ruhák az elhasználódás/kinövődés többé-kevésbé előrehaladott fázisaiban vagynak, szóval most varrtam neki tegnap du meg ma reggel további hármat.
Képmagyarázatul csak annyit, hogy nekem továbbra is erősségem a kicsi tarka részletek kidolgozása (háhá),
a kínaibótos színes gombok remekül szuperálnak,
és véleményem szerint egy Giggü korú hölgy is hordhat fenyőzöldet vagy szürke kockásat, ha jó az anyag, és a végtermék kellő módon ki van rittyentve narancs meg rózsaszín rátétekkel. (Különösen, hogy ezeken a színeken kevésbé látszik meg a kosz, amit egy nem egészen kétéves felmártogat enmagával.)
A tzitzák meg azért, mert most azokat szereti.
Ó, én próféta lelkem. Tegnap reggel én voltam az a savanyújozefa, aki azt jövendölte, hogy legalább három óra szófosásban lesz részünk, és el is találtam pöccre. Azt viszont még én sem kalkuláltam bele, hogy ezután jön még további fél óra huzavona szavazással, jegyzőkönyvvel meg más prüttyömökkel, mielőtt kihirdetik a verdiktet, mely természetesen az volt, hogy a Repülő Kutató nagyon okos ember, de totálisan meg van húzatva, akadémiai doktornak éppen jó lesz. Höhh, ezért tényleg nem kellett volna ekkora felhajtást csinálni, ingyért és öt másodperc alatt megmondtam volna nekik előre.
Valahol a másfeledik órányi szófosás magasságában, mikor már a második opponens tett enyhén pikírt említést arról, hogy a vita tárgyát képező munka 590 oldal tízpontos betűkkel nyomtatva, nekem hirtelen epifannim támada, és ezt gyorsan meg is osztottam a húgommal, aki afféle ütközőnek, muszájdzsekinek és más efféléknek ült mellém (például hogy lefogjon, mielőtt felállok, és elüvöltöm magam, hogy “húzzatok már bele, az árgyélusát neki!”). Az epifanni abból állt, hogy mindennek én vagyok az oka, ez az egész az én saram: ha otthon hagynám szóhoz jutni a csávót, biztos nem lenne késztetése nekije 590 oldalnyi szövegeket termelni tízpontos betűmérettel. Hát, késő bánat. Viszont, tettem hozzá, már itthon és délután és nyafogóruhában, minden bizonnyal sokat segít az ő tudományos előmenetelében, hogy én egy morcos, sötét házisárkány vagyok. Ha kevesebbet zsörtölnék vele, nem lenne késztetése arra, hogy időnként menekülőre fogja mindennemű ösztöndíjak és idegen országok felé, márpedig a szakmai pályafutását elősoroló hosszú listán előkelő helye volt mindazon időszakoknak, amikor én körömgyulladásos és orsóférges és fülatkás és bőrgombás macskákat hurcoltam gyalog az állatorvoshoz, mert ő éppen valami kilfeldi levéltárban nyomta laposra a seggit. (Nyilván erről igen sokat panaszkodtam neki interneten keresztül, kábé az elvárható eredménnyel. Egyszer például azt reagálta az én panaszomra, hogy “Óóó, sétáltak a cicák!” Na ekkor igen erős késztetésem volt letépni a fejét, és elrugdalni Jénáig, de ez erős akadályokba ütközött, például abba, hogy már úgyis ott volt Jénában fejestül-mindenestül, én meg itthon egy roppantul felháborodott macskával, aki az orvostól hazajövetel után rögtön lehányta a kelimszőnyeget.)
Na mindegy. A lényeg az, hogy most már akár dupladoktor Bubóné simadoktor Bubának is neveztethetném magam, ha nem lenne jobb dolgom, de van. Mint kiderült, Giggünek újabb rucikákra van szüksége, mert ugyan nagy a világ és sok a babaholmi, de az általam varrottakat különösen kedveli, és ebben az ügyben igenis kompetensnek érzem magam, úgyhogy már tegnap nekiláttam cselekedni. Majd nyilván be is blogolom, juhé.
Biztosan van valami titkos dresszkód és etikett azon feleségek számára, akik bemennek a Magyar Tudományos Akadémia patinás épületébe, hogy részt vegyenek briliáns férjük akadémiai doktori védésén, majd az azt követő elegáns fogadáson. Feltehetőleg a csendes meghatottság is szériatartozék, kis csipkés zsebkendő meg frissen frizérozott haj. Ah, minő ragyogó férfihoz mentem én hozzá, nagy megtiszteltetés ért engemet, évoé, hüpp.
Höhö. Egyrészt speciel én magamtól is tudom, hogy ez a faszi okos, mint a nap, nem kell ehhez végigücsörögnöm több órányi számomra-éppen-érdektelen pofázást. Másrészt meg ma reggel tíztől masszázsra volt időpontom, és ez most ugrott. Pedig, mmm, milyen jó az, amikor kivacskolják az ember hátából a görcsöcskéket. Úgyhogy a mai csudálatos eseményre nemcsak mindenféle nemtudományos színű és szabású holmikban jelenek meg, de valószínűleg mindvégig küzdeni fogok a késztetéssel, hogy felugorjak, és elüvöltsem magam: “Fogjátok már rövidre, az árgyélusát neki, vagy itt alszunk!”
Na jó, pofa súlyba, színes harisnyát felrántani, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Viszont ha azt hiszitek, hogy a továbbiakban nem mondok majd olyanokat az akadémiai doktor úrnak, hogy “kicsi vízicsiga, már megint széthagytad a céduláidat, mint kutya a szarát”, hát akkor még nem ismertek eléggé.
Igen, tudom, hogy az eredetiben nem hajtépés van, de ma az lesz. Talán. Valószínűleg.
A hallgatók még mindig gyakszin, és ma elvileg nem is kéne bemennem a munkázóba, de mégsem ússzuk meg, hajaj. Nagy és átfogó konzultációm lesz az óvodavezetőkkel. Igen, azokkal, akikkel szeptemberben elméláztunk azon, ne nyissunk-e inkább cukrászdát. Cukrászdát még mindig nem nyitottunk, de a mai nap után lehet, hogy hazajövök, és megkérem a Repülő Kutatót, vegyen fel professzorfeleségnek, én meg annyi kenyeret sütök majd neki, amennyit csak akar. Ebben a nagyívű tervben egyetlen dolog hibádzik: jelenleg is annyi kenyeret sütök neki, amennyit csak akar. Hm.
Mint látható, nem nézek túl nagy optimizmussal a mai nap elé, bár persze hasznos lesz meg fontos, de valószínűleg konfliktusokkal terhes is. Ahogy általában mondani szokják, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik – ha ez igaz, akkor mi igenigen dolgozunk, mert az elmúlt néhány hónapban olyan gikszerek másztak ki az orrunk elé az óvodapedagógus hallgatók egyéni gyakorlatának szabályozásából, amelyek miatt például januárban hosszú, körbelevelezős tratatívákat kellett folytatnunk valami olyasmiről, hogy részecske vagyok vagy hullám, élek-e vagy ez a hullám. (Nem, valójában a “bő vázlat” kifejezés értelmezéséről. Ne is kérdezzetek. Ha csak belegondolok, vissza akarok gurulni az ágyba, és fejemre húzni a paplant.) Úgyhogy most a hasonló jövőbeli problémák elkerülése végett leülünk, kicsapjuk magunk elé az összes szabályzatot, és átmegyünk rajtuk sűrűfésűvel. Eltérő elképzelések és elvárások fognak ütközni egymással halomszám, és tényleg nagyon remélem, hogy végül nem fogjuk egymás haját tépni.
Én mindenesetre sütöttem hajnalban két tepsi zabpelyhes-csokis kekszet, mert az a jótanács, hogy “etesd a bestiát”, eddig még sose mondott csődöt. Hogy magamat se hagyjam ki a sorból, én meg piszkosul akciós cipőket vettem a neten, és ha úgy adódik, turkálni is elmegyek. Valamivel tartanom kell magamban az elszántságot és derűt, neszpá, arra meg piszkosul nincs szükségem, hogy a zabpelyhes-csokis kekszek rárakódjanak a korpuszomra.
Viszont tájainkon a zöld még mindig a remény színe. Meg persze a libafosé. Ezzel együtt is ez az áutfit valahogy nem az igazi, de nekem nincs időm átőtözködni.
Mivel a hallgatók egy része elment gyakszira, a mai napon csak egyetlen órám van, mely a tan- és órarend bizarrságaiból kifojólag nem a szokásos 2×45 perc, hanem csak 1×45, 15:00 és 15:45 között. A munkahelyemre és onnan vissza óránként egyetlen busz jár, a menetidő 1:20 perc pluszmínusz, de inkább plusz. A menetrend sajátosságainak köszönhetően viszont úgy kell indulnom, hogy 25 percet bálozom majd ülve az irodámban az óra előtt. Ez mondjuk nem baj, nem is szeretek éppen órakezdetre beesni, mert ha a pluszmínuszból a plusz jön össze, az nem finom. (Épp ennek köszönhetően szoktam például a 12:30.kor kezdődő óráimra elmenni a tízes busszal, ami pluszmínusz 11:35-re ér be. Ilyenkor majdnem egy órát bálozom ülve. Sebaj, több is veszett Mohácsnál.) A mókakacagás a visszafelé busszal van, mely óra negyvenötkor érkezik a munkázóhely melletti megállóba. Mint láthattátok ahajt fent, a mai óra 15:45-kor ér véget. Ergo a 16:45-össel fogok hazajönni, miután majdnem egy órát báloztam ülve, ugyanabban az irodában.
Nos, összegezzük. Ma 45 perc tanításért utazom 2×80 percet és üldögélek az irodámban 25+55-öt, vagyis 45 perc munka összesen 240 perc ücsörgés árán jön össze.
Ó, édesjóistenem, bárcsak ne számoltam volna ki. Az négy egész óra. És még esik is. Na, csapassuk.
(Ilyen még eddig nem volt errefelé, vagy legalábbis éppen ilyen formában nem, de hát éppen ezért szép ez a popszakma.)
Azt már belengettem, hogy megszavaztatom, milyen színekben pörögjön majd az április, és ma éppen volt is annyi időm, hogy kitaláljam, hogyan legyen. Nos, képeket fogok mutatni kendőkkel, ti meg szavaztok. A sorszám a kép bal felső sarkában van, és többszörös szavazási lehetőséget adtam meg, ha esetleg nehéz lenne dönteni.
Na, lássuk.
5:32-kor kezdett derengeni halaványan az ég alja, 5:44-kor pedig megszólalt a tuján egy rigó, és hosszan, üvöltve részletezte a fészek csapnivaló állapotát, a tavasz felháborítóan lassú közeledését, meg azt, hogy már megint későn jöttél haza a kocsmából, te disznó, kapával fogom megtépni a szádat. (Jól van, na, lehet, hogy nem vagyok perfekt rigóból.)
Még mindig hó van meg mínuszok, de a sarkon túl már ott vár ugrásra készen a tavasz, és én majd ettől szokás szerint bedilizek kicsit. Máris alkotókedv és más kukacok mocorognak bennem, ráadásul ezen a héten gyakszin vannak az óvped hallgatók, úgyhogy ma nem is kell mennem dolgozóba. Ó, te rongyos élet, néha olyan derűs vagy és fényes, néha meg marhára másmilyen.
“Hétfőn melegfront jellegű hatásra számíthatunk. Az arra érzékenyek körében fejfájás, migrénes panaszok jelentkezhetnek. A tünetek a nap folyamán felerősödhetnek, sőt egyeseknél vérnyomás-ingadozás léphet fel, fokozódhatnak a keringési panaszok is. A naposabb északkeleti tájakon lehet jobb a közérzetünk, az időnként feltámadó szél viszont ingerültséget okozhat. Továbbra is öltözzünk melegen, téliesen, nagy lesz a megfázásveszély. Fordítsunk kellő figyelmet immunrendszerünk védelmére!”
Jó, na csaltam egy kicsit, mert a házban volt már gyöngyfűző drót meg vagy két tucat nagy zöld kásagyöngy meg egy halott nyakékről leoperált kapocs, de bizony ezzel kezdődött az egész:
Egy turkálóban akadt a kezembe, és vittem is azonnal, mint a parancsolat. Ma elővettem, bámulgattam egy kicsit, majd levágtam a gyöngyfűző drótból három darabot 45, 50 meg 55 cm hosszúságban, és elkezdtem fűzögetni.
Aztán jött az a mozdulat, amikor mélán letöröltem puszta balfékségből a fotókat a fényképezőgépemről, úgyhogy nem tudom bemutatni, mi történt a továbbiakban, csak a végeredményt, mellyel kapcsolatban előre is elnézést kérek mindenkitől, aki ékszereket készít és a blogomat olvassa, mert ilyen trágya munkát senki, aki ad magára, nem tárna a nagyközönség elé.
Én, úgy tűnik, most éppen nem adok magamra.
Igen, egészen pontosan tudom, hogy létezik olyan, hogy szerelőpálca meg stopper, de vidéken vagyok eltemetve, a hobbibolt két kilométerre gyalogláb, és még mindig tél van, hogy rogyasztaná rá az eget erre a márciusra a nagy Amateraszu istennő.
Ugyanabban a hónapban nem egy, de két turkálós bejegyzés, nagykanállal eszem én az életet, hejj. Ruhákra persze ezúttal sem volt szükségem, mármint abban az értelemben nem, hogy “nincs egy rongyom, amit felvegyek”. Mivel viszont ugyebár kitaláltam, hogy a februárt lilában meg zöldben töltöm, nyilvánvalóan lila meg zöld holmikat turkáltam magamnak, ugyan mi mást.
Szokásomhoz nemhíven kezdjük ezúttal azzal a történetet, hogy mi mindent hajintottam ki, esetenként már akár hónapokkal ezelőtt is (a Diwali idején háziturkálót tartottam kedves vendégeimnek, és ők szépen el is vittek egy csomó mindent). Ebbe a kosztümbe már régen nem tudtam belegyömöszölni magam, ebbe is csak cipőkanállal, úgyhogy odaajándékoztam olyanoknak, akiknek jó. Ez már rögtön két szoknya meg két blézer, nemde. Úgyszintén kiakolbólítottam ezt a ruhát (béke poraira, bár még újra támadhat hamvából valami más változatban, mint a féniks). Meg ezt a kardigánt. És ezt a felsőt is.
Úgyhogy turkáltam magamnak egy csomó holmit, szigorúan zöldben és lilában. Egy röhejesen pipezöld túldekorált felsőt (átalakítás folyamatban)
egy hasonlóan pipezöld ruhát
egy zöldcsíkos kardigánt és egy sötétlila bokorugró miniszoknyát
egy hosszú zöld lódenszoknyát
egy zöld-lila kockás blézert
meg egy orgonalila blézert, ami olyan anyagból van, mint egy melegítőfelső.
Humorban nem ismerünk tréfát, no.
Ahhoz képest, hogy eredetileg csak egy évre terveztem a blogot, holnaptól kezdek bele az ötödikbe, és valószínűleg csinálom is addig, amíg van, aki olvassa. Ilyenek vagyunk mink, hiú állatkák, a közönségért bármit. (További állatkákért a bejegyzés aljára tessék pörgetni.)
Az eddigi évkezdetek terveire és célkitűzéseire nézve itt találni bőségesebb tájékoztató anyagot, ha érdekel valakit. Az ideit (ami a tradícióknak megfelelően szeptembertől szeptemberig tart – hja, akinek az oktatás határozza meg az életét, annak a januárelseje csak egy nap a téli vakáció közepén) mérsékelt mennyiségű önszabotálással tervezem, lesz dolgom-bajom éppen elég. Alig kétféle megszorítást célozok be:
a) ha veszek/turkálok valami ruhafélét vagy cipőfélét, továbbra is az “egy darab be, egy darab ki” szellemében teszem, vagyis minden új beszerzéssel repül egy hasonló kategóriájú régebbi darab. (Szoknya helyett szoknya, kardigán helyett kardigán satöbbi. Tetszik érteni az elvet.)
b) az év során legalább ötvenkét (vagyis nagyjából heti egy) olyan posztot írok, aminek valamiféle kézimunka-témája és -jellege van. Ez lehet egy új holmi varrása, egy régi átalakítása (bármilyen aprócska átalakítás is legyen az), esetleg bármi más kreatívnak nevezhető meló. Ha minden kötél szakad, és semmit nem tudok felmutatni az adott hétre, azt fotózom be, mit főztem éppen, de ebben az évben annyit kell majd használnom az agyamat, hogy a józan eszem és realitásérzékem megőrzéséhez tutira szükségem lesz valami kézzelfogható kapaszkodóra. Ha ezt színes anyagficlikben és thai currykben találom meg, akkor ott, de szükségem lesz rá.
Más változást ezúttal se tessék várni. Középkorú nő vagyok két macskával meg több szekrényre rúgó tarkabarka ronggyal, és nem azért öltözöm, hogy unatkozzak.
És hogy valami látnivalót is nyújtsak a duma mellé, tessék.
Cipőkanállal ugyan, de mindent begyömöszöltünk a csomagjainkba, nemsokára felvándorlunk vele az emeleti fürdőbe, és lemérjük, hogy nem léptük-e túl velük a 23 kilós hibahatárt. Remélhetőleg nem.
Az éjjel egyébként azt álmodtam, hogy a TEK leejtett a Móricz Zsigmond Körtérre egy olyan helikoptert, amilyen a vietnamiháborús filmekben szokott dzsungelek fölött pöfögni. A Körtéren pattant egyet, aztán felugrott egy házra, majd onnan lezúgott a hatosvillamosra, amiben én éppen ültem. Hú, hogy iszkoltam elfele. (Ezt csak azért mesélem el, hogy ha esetleg az Air Canada pattan egyet, aztán felugrik egy házra, ezoterikusabb olvasóimnak is legyen egy kis “hűha”-élménye. Én ezt az álmot mindenekelőtt arra a gépezetre vezetem vissza, ami egész éjjel zúgott a szomszéd kamrában. Gondolom, ő a hűtésfűtés és más komfortizék forrása, de minden éjjel zúg meg duhog. Meh.)
Torontóban amúgy igen kellemes húsz fok van celziuszban szemerkével, kivéve a lakásban bent, ahol hetvennyolc fahrenheitban, és most is zúg meg duhog valami hűtőfűtő ketyere.
Istenuccse, ha választani lehetne, ki legyek, unokaöcsi lennék nálunk vagy unokahúg. Nemcsak kanadai mintás luficsomagokat kapnak tőlünk ajándékba, de rénszarvas-plüssöt és ún. fidget spinnert is, ami annyira dernier cri a gyermekjátékok területén, hogy még nincs magyar neve, és mire lenne, már ki is megy a divatból. (Remélhetőleg addig viszont kihúzza, mire holnapután hazatámolygunk.)
Ma amúgy elmentünk amerikai palaxintát enni juharsziruppal meg juharszirupos grillezett kolbászkákkal (úgy tűnik, ez itt gyakoribb a baconos-juharszirupos palaxintáknál is), szóval nem nézek túl derűlátóan afelé, hogy mérlegre álljak majd valamikor szerdán. Holnap már utazunk, de addig még sok nemes és harci feladat vár ránk, én például befejezek egy határidős recenziót, és valamikor bele kell gyömöszölni a poggyászba mindent, amit hoztunk, plusz még három plüss rénszarvast, két doboz poutine-gravyt és egy félliteres palack juharszirupot.
Na szóval elmentünk busszal a Niagara Fallshoz, és azt mindenképpen le kell írnom, hogy előtte való nap, miután kitámolyogtunk a textilmúzeumból meg a cipőmúzeumból (én voltam boldog), beestünk mintegy véletlenül egy plázába (pisilni mentünk, no, hadd valljam be). Ott pedig valami monstre leárazáson a Repülő Kutató vett nekem egy olyan kabátot, ami ilyentájt torontói népviseletnek számít. Ez itt nü.
(Ne aggódjatok nagyon a Repülő Kutató miatt, ő speciel egy öltönyt vett magának. Bazi nagy leárazás volt, na.)
És akkor tegnap tényleg elmentünk busszal a Niagarához. A Niagara vízesés nagyon nagy és nagyon húúú, ott álltam egy hajón piros nejlonzsákban kapucnival, a fél Niagara bele a pofámba, és szerintem amióta itt vagyunk, ez volt a legjobb érzés, csuhaj. Arról mondjuk szólhatott volna nekem valaki, hogy ne hasítottbőr cipőben menjek, minden józan gondolkodású turitnyán flipflop volt.
A vízesés mellett van egy város, amit úgy híjnak, hogy Niagara Falls, és a főutcája direkt az odalátogatók szórakoztatására lett kipofozva, ha esetleg nem lenne elég az, hogy meeeekkora víz. Kaszinók meg szórakozóhelyek meg óriáskerék meg drakulakastély meg minden, ami köll, Kicsit olyan, mint a Disneyland, csak a Disneyland ízlésesebb, szóval képzelhetitek. Én, mint az abszurd nagy kedvelője, minden bizonnyal fényesen mulattam volna, ha nem tör rám egy olyan méretű fáradtság, amivel csak előretotyogni lettem képes, és végül a buszon visszafelé Torontóba nem a képemet tátottam a világra, hanem aludtam.
Ma punnyadással és házifeladatok írogatásával telt a nap, persze házifeladatból még van egy csomó, de holnap is van nap meg holnapután is, sőt. Egyébként máma a rokonság homárt enni vitt el meg a lokális románboltba. A lokális magyarboltban a múlt hétvégén voltunk, és egyik érdekesebb, mint a másik, gyermekkorunk régi szemétdombjai Vegetával meg Eugénia nevű keksszel. A lokális románbolt és magyarbolt amúgy igen érdekes munkamegosztással működnek, a magyarboltban ki van írva, hogy “Avem mici”, a románboltban meg kürtőskalácsot kapni.
Voltunk emellé turkálóban is, csak a vicc kedvéért, s természetesen szintén csak a vicc kedvéért én nem vettem semmit, a Repülő Kutató viszont igen egy inget meg egy nyakkendőt. Kígyót melengettem a keblemen, nem vitás, neki pedig erősen érik egy saját őtözködős blog, ha ez így folytatódik.
Holnap nem tudom, mi lesz, talán további házifeladatok, de nektek már az a holnap van, hm. Majd meséljétek el, mi történt velem.
A torontói tavasz arról ismerszik meg, hogy mindennap leesik kábé öt darab eső, hirtelen záportól a hajtépős zivatarig, a fennmaradó időben meg hol úgy süt a nap, mint a fene, hol pedig azt nézzük, mikor és melyik irányból érkezik a következő eső.
Én ezzel szemben arról ismerszem meg, hogy én vagyok az a nő, aki mindösszesen egy szoknyát hozott magával Kanadába, úgyhogy tegnap azzal mentem fel a CN Towerbe
ma pedig ugyanabban megyek el a textilmúzeumba.
A jelzett szoknya egyébként ebben a pillanatban éppen csomóba kötve ül az ölemben, mert az egyik szokásos eső most zuhant le, és ezáltal a Ryerson Egyetem előtt a kongresszusra tervezett Social Square nevű placc egyetlen nagy pocsétává változott. Mielőtt még elmennénk a textilmúzeumba, itt kötöttünk ki, mert szinte tradicionális módon mindennap itt kötünk ki, élvezni az időjárás változatosságát, a Balzac Café híg kávéját meg a kongrsszusi ingyenwifit.
Holnap a Niagara vízesést fogjuk meglátogatni, mert ha az ember Kanadába jön, akkor ezt nem hagyhatja ki. Majd jelentkezem.
Ááááá, megint esik!
Tegnap túlestem az előadásomon, a visszajelzések szerint nem is sikerült rosszul, úgyhogy most végre kiengedett kicsit a görcs, és nekiláthatok újratervezni az életem, ami most egy hétig tinglitangli, utána egy hétig hisztérikus rohanás, aztán majd csak beáll valami egyensúly benne.
Mindenesetre most már fogalmam sincs arról, mikor milyen nap van merrefelé és hány óra: ami otthon délután négy, az itt reggel tíz, szóval kellően össze vagyok zagyválódva, és tényleg elveszett a nyavalyás telefonom. Na de sok beszédnek sok az alja, lássuk a medvét.
Az első itt töltött napon, ami valószínűleg egy péntek volt, akkora jetlagem volt, mint egy ház, úgy is nézek ki. (Ja, és a Repülő Kutató fotózott, ami mindig elgondolkoztat, hogy ha ilyen csámpás-tokásnak lát, ebből mire lehet következtetni. Nyilván az édes bülbül szavaim jelentik a vonzerőmet, de jetlaggel ebből is csak annyi maradt, hogy grr, oááá.)
A mellékelt kép a garázs előtt készült, mielőtt elmentünk kínai eledelt enni all you can eat, és tényleg nem fogtuk vissza magunkat. Aztán visszajöttünk, én kicsit lefeküdtem szundikálni délután négykor, és másnap reggel hatkor ébredtem fel.
És akkor elmentünk várost nézni, majd délután a konferenciamegnyitóra meg -vacsorára.
Ezt a képet még mindig a Repülő Kutató lőtte, de másnap kezembe vettem a dolgokat, és lőn:
Mint látható, szépen járom a házat körbefele (jelzem, legelső este a ház sarka mellől kibújt két mosómedve, és szépen átmentek az úton, úgyhogy akkor már végképp tudtam, nem Európában vagyunk). És akkor megint elmentünk koferenciára, és én tovább fostam az előadásom miatt.
És akkor tegnap végre megtartottam az előadásom.
Ha tudtam volna, ki a védőszentje a kétségbeesett vöröshajú kvázikutatóknak, akkor hozzá imádkozhattam volna, de a képen épp csak egy úgynevezett kardinálispintyet láttam meg, aki cserregve és pirosan húzott elfele. Az előadás után meg elmentünk egy ezúttal közel-keleti al you can eat-be, ahol este nyolctól egy órán át egy hastáncosnő keringte körbe az éttermet a falafeles és hummuszos tálkák között, szóval megvolt a napi abszurd, ahogy köll.
Ma asszem egy kedd van, és én kezdek kiengedni, mindjárt elmegyünk világot látni a Repülő Kutatóval gyalog, és ennek roppant sajátságos következményei leszenk, de van nálam mentolos lábkrém, úgyhogy mindenre fel vagyok készülve. Fotót majd holnap.
A konferencia-előadásom még mindig valahol a láthatáron túl van (hétfőn adok elő), délelőtt indulunk, nekem meg általában ilyenkor egyetlen valamire sikerül koncentrálnom, a mitvigyekmagammalra. Hát akkor erisszük.
Ha lehet hinni az időjósoknak, Torontóban mindvégig 18 és 21 fok között lesz a hőmérsék, ami nekem meglehetősen oké, soha jobbat. Ehhez viszont legalább két alkalom van, amikor hozzávetőleg decensen kell kinéznem: az előadás meg a nyitóünnepségi utáni díszvacsora, ahová a Repülő Kutatót is magammal viszem. (A poén kedvéért természetesen több embert fog ismerni az asztalnál, mint én. Ja, így jár az, aki sokat repül meg kutat.) Az ott töltött idő további programja nagyrészt Torontóban fel-alá fintergés lesz (textilmúzeum!!! cipőmúzeum!!!), amely alatt nem hozhatok szégyent a magyar őtözködős bloggerekre, nemdebár. Ja, és emellé persze a család körbehurcol minket fél Ontarión, mint a véres kardot, a Repülő Kutatót ismerve pedig legalább két alkalommal addig fogunk gyalogolni valami hegyre fel vagy hegyről le, amíg bokáig kopik a lábunk. (Azzal ne foglalkozzatok, hogy Torontó környékén lényegében nincsenek hegyek. Ő megoldja.)
Szóval ezekkel az előfeltételekkel kell elkezdenem a pakolászást. Ó, és ne legyen semmi se túl gyűrődős, mindent tudjak kombinálni mindennel, és ne vigyek magammal sok holmit se, mert a gép ugyan elviszi meg visszahozza, de azért jó lenne a bőröndöcskében némi szabad kapacitás, ha esetleg valaki akciósan rámsózza a Niagara vízesést. (Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Kanadában lényegében minden sarkon kaphatók Burt’s Bees kozmetikumok. Kezdje már el valaki forgalmazni ezeket Magyarországon is, köszke. Nem járunk olyan gyakran Észak-Amerikában. Én pláne nem, 2008-ban voltam utoljára.)
Ruhaneműim széles tárából kiindulópontként a fekete-szürke-fehér cuccokat kotortam elő, mert ezúttal erre szottyant kedvem. Bevallom, iszonyú nagy volt a kísértés, hogy varrjak magamnak egy komplett új útiruhatárat, de hálistennek időm nem volt rá.
Na tehát ez volt a kiindulópont: három ruha, egy póló, egy nadrág, egy blézer, a jólismert kameez, az igen praktikus nagydarab fekete táskám (not pictured), egy pár kulturált cipő, meg egy sál arra az esetre, ha valahol (pl. a repülőn) dögletesen megy a légkondi.
Ölég bánatos, mi? Nyilván ebből is fel tudnék öltözködni egy hétig, de valami színes mégiscsak kéne, nemdebár. A kezdeti opciók úgy festettek, hogy vagy kékkel, vagy narancssárgával dobom fel a készletet, de aztán a Liberty of London kendő eldöntötte nekem a kérdést. Úgyhogy a készletbe bekerült még a kendő, a vele mintegy véletlenül harmonizáló kistáska (not pictured), két kardigán (ezekre valószínűleg szükség lesz), két szaladgálós cipő, valamint egy ujjatlan meg egy hosszúujjú póló. A plusz cipőket a lábam valószínűleg megköszöni nekem, miután a Repülő Kutatóval leszek, és nála a könnyű kis séta hét kilométernél kezdődik. Hegyre fel, természetesen.
Persze tájainkon a kiegészítőkre is kellő csínnel ügyelünk, úgyhogy abból is összeraktam egy kis kupaccal, például nyakláncból “csak” ennyit. Katicák menni Kanada.
Mivel viszont még csak reggel hét van, és én az utazás előtti jajmicsináljak tragikus állapotában, tízig még történhet itt minden, sőt annak az ellenkezője is. Jáj.
Ma is maradunk a tarkabarka rétegeknél, átabotában, ahogy esik, úgy puffan. Plusz piac. Plusz házassági évforduló.
És igen erős kísértésem van, hogy mára szabadnapot vegyek ki a tanári-kutatói-megatöbbi létből, ott egye meg a fene az egészet.
Ma kivételesen nem zöldhajnalban indulok, hanem a délutánt töltöm sokórányi folyamatos pofázással a levelezős hallgatókat boldogítván, akik nyilván mindenre vágynak erre a szép pénteki napon, csak arra nem, hogy a nemzetiségi óvodai nevelés szabályrendszeréről dumáljanak nekik a fülükbe.
Ezzel a mai nappal a szorgalmi időszaknak tényleg vége. A nyár viszont tagadhatatlanul megkezdődött, ami itt ezen a blogon két kellemetlen következménnyel is jár. Egyrészt nyígni fogok a meleg miatt. Sokat. Másrészt pedig a dögmelegtől kifőtt agyam olyan összeállítások felvételére késztet, mint a mostani.
Bár a diákokat egy ideig valószínűleg ébren fogja tartani máma, az vitathatatlan.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 