tavasz kategória bejegyzései

Nem mondanám, hogy gatyaszaggató meleg van, de attól még piacra menni necesse est, mert másként mitől érezhetném magam tavaszul. Azt viszont senki sem tiltja meg nekem, hogy mindezt nyafogóruhában tegyem.

Igazán nem dicsekvésből mondom, de a prokrasztinációim időnként olyan magas és kopár csúcsokat ostromolnak, hogy a Kancsendzönga kutyafüle hozzájuk képest. Tegnap például egészen súlyos háziasszonyi rohamot kaptam: három adag holmit tápláltam be a mosógépbe, köztük a kegyetlenül lehordott állapotú díványhuzatot is, összedobtam egy adag teljes kiőrlésű zsemle tésztáját, kipucoltam a konyhát, megvarrtam egy fél ruhát, aztán felrobbantottam az “étkezőasztal” fedőnevű lerakófelületet és általános kuplerájt. Valójában csak akkor kezdtem gyanakodni magamra, hogy nem teljesen véletlenül kapott el a takarítóasszonyi hév, amikor azon kaptam magam, hogy éppen a szagelszívó zsíros-poros rácsait csiszatolom hidegzsír-oldóval. Jelzem, ez a tök hejesírás-ellenőrző aláhúzza a hidegzsír-oldót, de hát legyünk eszünknél, nem a zsíroldó hideg, hanem a zsír, amit old. Na hát ez hideg volt és polimerizálódott és szöszös, és éppen ettől lettem gyanús magamnak, mert valószínűleg ezek a tárgyak festenek leggusztustalanabbul a háztartásunkban, és ilyet az ember nem pucol jókedvéből. Mármint énember nem.

Gondoltam, mára elmúlik, de nem, most a mosógép mosószer-adagolóját kaptam le, ami a második leggusztustalanabb tárgy a háztartásunkban, és tényleg blöe, de nem tudom visszafogni magam. Most ugyan elrobogok masszázsra, de miután visszarobogtam, kipucolom ecettel és fogkefével az inkriminált tárgyat, aztán megvarrom a ruha másik felét, megfestem pipirosra a hajam, és még mindig messze lesz az este.

Nem lesz ennek jó vége, hejj.

Mivel a masszőzöm kétutcányira innen rendel, akár nyafogóruhában is átténfereghetnék, de most csakazértis tavaszba puccantottam magam.

Tegnap igen kellemes vacsorában volt részünk, kedélyes ordítozással meg kábé egy tucatnyi balkáni finomsággal, ami mind el is fogyott az utolsó morzsáig. (Az Adria Caféban voltunk, soxeretettel ajánlom mindenkinek, aki esetleg kicsámpázik ide Bürgüncfalvára. Ezúttal sem azért teszem, mert bárki fizetne nekem érte, hanem mert már minimum tizenöt éve járunk oda, és mindig igen elégedettek voltunk.) A társulat nagyja a Kőhegyen át érkezett Pomázról gyalogláb, ennek megfelelő étvággyal, emellett meg roppant kíváncsiak voltak a három és fél órás szófosási maraton (=az akadémiai doktori védés) részleteire is, mert egyiküknek sem volt érkezése végigszopniélvezni élőben az eseményeket. Ennélfogva a zabálásra és vidám ordítozásra tényleg nem lehetett panaszunk. A közönség szórakoztatására előadtuk duettben az esemény hájlájtjait, például azt, amikor az egyik bíráló azt mondta a Repülő Kutatóról, húsz évvel ezelőtt úgy ismerte meg, mint igen tájékozott, kevés beszédű fiatalembert, de véleménye ez utóbbi részét kénytelen volt revideálni, mikor meglátta a majdnem hatszáz oldalas izét a tízpontos betűkkel.

Én ma az Opus Magnum betűihez képest nemigen érzem magam tízpontosnak, de azért nesztek, itt vagyok. A nagy sárga pulcsitunikában. Úgy döntöttem, egyelőre nem pitykélem ki, viszont az ujját valószínűleg meg fogom rövidíteni, és applikálok bele zsebeket is. Érdeklődés esetén persze majd ezt is beblogolom, bár nem hiszem, hogy megérne ennyit a dolog.

Elviszem vacsorázni a Repülő Kutatót. Ehhez nyilván átöltözés dukál, nekem meg ugyebár van egy őtözködős blogom. Úgyhogy nesztek.

A rettenetesződ harisnya, amiből csak egy csipetnyi látszik, ősszel lesz húszéves. Egy Halloween-partira turkáltam, amin vízbefojtott menyasszonyként jelentem meg. Igen, így lesz az embernek ekkora ruhatára, mint nekem.

(Nyugi, ma már nem.)

A tegnapi nap is az embertervez kategóriát gyarapította megmagyarázhatatlan és teljesen értelmetlen elemeivel. Nyolckor megírtam a posztot, összepakoltam magam, leültem, tízkor megy majd a busz, addig várunk. Kilenc előtt úgy elkezdtem szédülni, mint pipe a jégen. Az égegyadta világon semmi okom nem volt rá. Ami még rosszabb, az égegyadta világon semmit nem tudtam kitalálni arra, hogyan mulaszthatnám el.

Megittam egy kávét, hátha vérnyomás. Megittam egy fél liter vizet, hátha dehidratáltság. Megettem egy marék szőlőcukrot, hátha vércukor. Kialvatlanság nem lehetett, éjjel szokatlanul jól aludtam, meg egyáltalán, arra mit alkalmazzak?… Egy órával később még mindig ugyanúgy voltam. Nem lévén jobb ötletem, betelefonáltam a munkázóba, hogy bocsi, de én most szkippelem a napot, mielőtt összeesnék valahol félúton. Mindent összevéve nincs nekem azzal semmi bajom, hogy 45 kilométerre innen dolgozom, de ha neadjisten valahol a Kisoroszi Révnél fordult volna még a jelenleginél is rosszabbra a helyzet, azt se tudtam volna, mit csináljak. (Köztünk legyen szólva, még azt se tudtam, hogyan kúsznék el ezzel a fejjel a buszmegállóig, hát még Kisoroszi. Nincs ott semmi, csak egy rét meg egy pizzázó. Meg a Duna, amibe esetleg belecsámpázhatok lányos koordinációs zavaromban, és én még teljesen ép állapotomban sem tudok úszni.) Ezek után, mivel tényleg nem volt semmi jobb ötletem, letettem a fejem egy kicsit. Öt órával később ébredtem fel arra, hogy semmi bajom. Most még mindig nem értek semmit, bár alapvetően örvendek annak, hogy ez a parti ennyit ért, nem többet. Cserébe majd tökölhetek azon, mikor pótoljam be az elmaradt óráimat, grr.

Mondjuk ha visszanézitek az archívumot, minden tavasszal van pár nap, amikor hasonló hülyeségeket produkálok, aztán jól elmúlik az egész. Eddig viszont mindig kötelességtudóan elvonszoltam magam dolgozóba, nem is szűnt meg még aznap sose a szédelgés. Most bezzeg igen, bár nyugtával dicsérjük a tavaszt. Ma mindenesetre igen fickósan (és korán) kezdtem a napot: kipucoltam a komplett hűtőt, odaraktam kelni egy sajtos-metélőhagymás fonott kenyeret, most meg ellejtek a piacra, mert szerdánként is van olyan, én meg zöld és hersegő dolgokra vágyom.

Egész télen szent borzalommal néztem a bokazoknis ifjakat, mert engem még úgy szocializáltak, hogy a lábától fázik fel leghamarabb az ember. Na hát most már én is megreckírozom, hurrá.

A madárkák már olyan szép hangosan üvöltenek hajnalban, mintha egy csorda dallamos sakál költözött volna be a kertbe. Én is ilyen szép dallamosan üvöltök a tavasztól, de nincs mese, ma is vár a bánya. Ehhez viszont a lehető legkényelmesebb holmijaimban óhajtok elvonulni Esztergomba, különös tekintettel a cipőre. Macskaköveken át visz az én utam, bébi. Mindemellett persze a hallgatók ébrentartásáról is gondoskodni kell, ha esetleg nem lenne elég édes bülbül szavaimnak sokasága, szóval nesztek cukorkarózsaszín.

Ma ismét itt van Atilláné kiredvázni öszves termeinket (kivéve a Bűnök Barlangját, ami ilyenkor macskakennel, máskor meg simán csak bolondokháza), és egyre közelibbnek tűnik a pillanat, amikor egyszer majd összevonja a szemöldökét, mint Rózsa Sándor, és aszongya, khm. Az akadémiai doktori védés, a könyvbemutató előkészületei meg általában a tavasz csúful betett ennek a kuplerájnak, úgyhogy előbb-utóbb a szőnyeg szélére leszünk állítva, ahol majd elénekelhetjük duettben Zámbó Jimmy méltán népszerű slágerét, ami úgy kezdődik, hogy “Egyszer megjavulok én”. Na attól aztán tényleg holtan esnek le odakint a fáról a pitypalattyok.

Asszem ez a kabát repülni fog, másfél év alatt kétszer volt rajtam. Az kevés. A szoknyának sem jósolok nagy jövőt, ebben a formájában legalábbis nem.

Újabb szorgos munkahét, sálálá. Ha a hallgatók nem kérdeztek volna rá arra, nem hozhatnánk-e előre az órát, mert az egyik korábbi tárgyuk mai felvonása elmarad, és elég kellemetlen egy többórás lyukat átlébecolni, egyetlen módon tudtam volna megoldani a mai nap logisztikáját: úgy vonulni be Budapestre és fel a Hűvösvölgybe, majd vissza, hogy mindeközben a vállamon fityeg és illatozik két kilónyi pöszörőzöttmacska-eledel. Ezzel az új konstrukcióval viszont még addig visszaérek kies falunkba, amíg az állatpapi-bolt nyitva van.

Mellesleg még mindig levelekkel meg időpontokkal meg szervezéssel bűvészkedem, plusz a szakdolgozóimmal, és még olyan dolgokkal is, amelyek a közepesen röhejes kategóriába tartoznak. Például éppen az imént küldtem el az óvodavezetőknek a csokis zabpehelykeksz receptjét. És közben kerülget a tavaszi bedilizés, és forrnak a kreatív dzsúszok és az összes többi. Szerdától hétfőig szabad leszek, és nem várok semmi jót ettől az időszaktól.

Jajistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű, miként ezt Hrabal mondá.

Őtözködős bloggeri vizekre evezve: ennek a szoknyának a mai az utolsó esélye. Ha most is úgy érzem, hogy meh, akkor repül. Ha nem repül, akkor meg durván átalakítódik. Velem lehet tárgyalni. De túszokat nem ejtek, muhaha.

Minekutána ez a hét mindenféle szociális eseményekkel volt dugig, mára maradt egy csomó idióta papírmunka meg szervezés meg levelek meg másizé. Mit ne mondjak, semmi kedvem hozzá, de valamikor ezeket is meg kell csinálni.

Tegnap délután Zebegény fölött volt a családi ebéd a Natura Hillben (nyilván ezt sem azért linkelem be, mert fizetnek érte), húsz fokos lejtőkön és girbegurba földutakon döngettünk fel a domb tetejére. Odafent nem volt semmi, csak ez meg persze a kilátás. Duna, dombok, napfény, csend, döbbenetes csend. Körülöttünk minden szépia volt még, nem zöld, de már ott állt ugrásra készen és vicsorogva a természet, gyerünk, nem érünk rá, hosszú volt a tél. Miközben a család vidáman ordítozott odabent, én kimentem cigizni egyet a ház elé, és akkor elrepült előttem két varjú, alig egy méter magasságban, a kopárszürke levendulamező felől suhantak fel a dombra, aztán be a ház mögé, fekete krepp-papírból kivágott néma madarak láthatatlan damilszálakon, két felvonás között a díszletfüggöny előtt átlebbbentett marionettfigurák. Akkora csend volt, hogy a szárnysuhogásukat is hallani lehetett.

Papírmunka, levelek, szervezés. Még telefonálnom is kell, pedig az az én kriptonitom.