tavasz kategória bejegyzései

Tényleg csak röhögni tudok: minden egyéb mellé tegnap kinőtt az arcomból egy gonosz ikertestvérem, a hátamból meg egy másik. Öreg vagyok én már ehhez, hogy Murtaugh őrmestert idézzem. Pattanások, bmeg, hát mi vagyok én, tini? (A kamaszkoromat speciel sose szoktam visszasírni, igazából a fiatalkoromat sem. Összes nyígásom és nyafogásom ellenére is jobb lelki bőrben vagyok most, mint vegyük tizennyolc évesen, szóval képzelhetitek, milyen lehettem akkoriban, brr.)

A világ minden kimerültség ellenére is kezd valamiféle egyensúlyi állapot felé billegni, miszerint jójó, a következő másfél hónap még nehéz, de tekintsünk mindig csak három napra előre, és akkor tulképpen nem rettenetesen sok meló van előttünk, hanem éppen annyi, amennyivel még meg lehet birkózni. Most pl. csak szerdáig vagyok hajlandó előrelátni, ami négyszer negyvenöt perc tanítás, két félévzáró zárthelyi legyártása, megíratása és kijavítása, két vizsgajegyzet frissítése és elküldése, egy zárótevékenység megtekintése és osztályzása, két szakdolgozati bírálat megírása, továbbképzési kínálatokon merengés meg az a megbeszélés, amit pénteken már lemondtak egyszer, úgyhogy remélhetőleg szerdára nem mondják le. Na ugye, ez így már tökre kezelhető mennyiségű izé. (Mondom, KEZELHETŐ! Mondom, TÖKRE!… Mondom, mondom. Jááj.)

Ha ez az egyensúlyi állapot jele, hát legyen – ma ismét istentelen korán ébredtem fel, aminek viszont legalább megvolt az a hozadáka, hogy már ötkor elmentem futni, majd miután visszalihegtem onnan, szundikáltam egy kört a kanapén. Erőnlétem még mindig harmatos pipefos, de elszántsággal pótolom, ami izomból hiányzik. Valamivel formában kell tartanom ezt a szájbacsűrt létezést, neszpá.

Apropó forma: én ma ugyan előreláthatólag nem megyek sehová, de azért nem tenghetek mindig nyafogóruhában. Pláne így, az összes gonosz ikertestvéremmel együtt. Úgyhogy aggyunk neki.

Ez most már a “röhejes” kategóriája, mennyire ki vagyok purcanva. Csak hogy rámutassak, mennyire: kilenc órákat alszom egyhuzamban (erre asszem egyetemista korom óta nem volt példa), mégis furtonfurt álmos vagyok. (Egyáltalán jó ide ez a szó? Na ennyire vagyok kipurcanva, QED.) Jó, mondjuk az “egyhuzamban” sem teljesen áll, mert időnként felriadok arra, biztos elkéstem valamiről, de aztán megállapítom, hogy nem, még nem, és bumm, visszaalszom valami idegesítő álomba, ami ugyan nem egészen rémálom, de nem is pihentet egy cseppet sem.

Nyilván ma is tanítani megyek, és egyelőre fogalmam sincs, nem ájulok-e ki valamikor az 5×45 perc folyamán. A Repülő Kutató viszont, áldassék a neve, megígérte, hogy elfuvaroz dolgozóba, így legalább az odafelé cirka másfél órás buszútat megúszom feleannyiból, és nem állunk meg minden tyúkólnál. Amúgy, mint ez alulírott öltözködési stratégiáiból kihüvelyezhető, ma mindenképpen muszáj volt valami tarkabarkát felvenni, már csak a hallgatók (és az alany) ébrentartása érdekében is.

Persze amíg elindulunk, még van hátra kettő óra, és most kezdett rá istenigazából a zuhé (éppen azt nézem nem túl nagy lelkesedéssel a tetőablakon át), úgyhogy az is lehet, a végén gumicsizma lesz belőle meg talpigfarmer.

Akkor én most szépen elindulok hazafelé a kanapémhoz meg a macskáimhoz.

Nyavalyás, ámde a kívülállók számára feltehetőleg igen szórakoztató életem mostanság csupa hullámhegyből meg hullámvölgyből áll, tegnap délután például ismét megfogamzott bennem a gondolat, hogy én bizony megfordulok, és hagyom ezt a második doktorit a fenébe. Konkrétan abban a pilanatban támadt ez a késztetésem, amikor egy behízelgő női hang aszonta, hogy Dombóvártól Pécsig vonatpótló buszok szállítják a nagyérdeműt.

Ez már azután volt amúgy, hogy kiderült, nem tudom végigülni a konferenciát, mert péntek délelőtt továbbképzésekről tartunk megbeszélést a munkázóban, és vissza kell lóhalálnom ebben részt venni. Mindezek után tegnap este úgy döntöttem, ma előadok meg szocializálódom, a holnapi napot viszont, amikor úgyse lenne jelenésem, teljes mértékben ki is hagyom, és hazamegyek yol. Macskákhoz, kanapéra, teához meg nyafogóruhába neki bele.

Nagyívű terveim persze annak függvényében változnak, mennyibe köp bele éppen palacsintácskámba a zuniverzum, és hullámhegy várható-é avagy hullámhegy, szóval ha ma minden szép lesz és jó, vastaps fogadja az előadásom, és rószirmokat hintenek lábaim elé, akkor a holnapi konferencianap egy részén is jelen leszek. (Nem tűnik valószínűnek, jelzem. Olyan szekcióban vagyok, amihez semmi közöm, és nem tudok mondani semmi újat, szétfele szálldosó adatokkal meg cáfolható hipotézisekkel mutatok be egy háttérkutatást, ráadásul attól félek, minden, amit mondani akarok, csupáncsak evidencia.) Ha nem, akkor irány vissza. Pótlóbusszal.

A pótlóbusz egyébként poétikus baranyai dombokon vitt végig, ahol olyan nevű települések vannak, mint Jágónak meg Kisvaszar, ráadásul a közönség mulattatására a kalauz meg a sásdi bakter előadták azt a népszerű némafilmes szkeccset is, amelyben két ember egymást kerülgeti egy épület körül, különböző ajtókon mennek be és jönnek ki, de az istennek se sikerül találkozniuk.

Ez itt konzerv ugyan, de egészen pontosan ez van rajtam, és a mosolyt is próbálom reprodukálni.

Hát, kedveskéim, mára egész pontosan ennyi tellett. Benyúlni a szekrénybe, aztán kiráncigálni egy adag random sárgát meg narancssárgát. Kezdem roppantmód legyalultnak érezni magam, és még hol a vége.

Tegnap este nagyon beestem magam mellé, tulajdonképpen nem is tudom, miért. Már persze ha leszámítjuk, hogy a) délelőtt még Esztergomban nyomtam az ipart, és az egész délutánt átutaztam, b) feltűnően itt a félév vége, amikor az ember már csak támolyogni bír, c) minden napra jut valami olyan meló, ami azonnal és ott és rögtön elintézendő, és kellően bonyolult meg munkás feladat. Mindehhez még megkaptam a jövő heti konferencia szekcióbeosztását is, amin tényleg csak röhögni tudtam kínomban, hova kerültem. Pilátus a krédóban, kábé.

Ehhez már valóban csak tortahab, hogy egészen bizarr módon pocsékul csomagoltam be, mert például van nálam három parfüm, de nincs fésű, és hoztam három pár zoknit, de a harisnyámat ki kellett mosnom este, mert azt bezzeg nem raktam be másikat. Ebből a kombinációból nemigen lehetett nyertesen kijönni, úgyhogy én szépen összehuttyantam, és azon kezdtem siránkozni, hogy tényleg mi a nyüves fenének nekem egy másik doktori, van dolgom így is elég, és a státuszommal is elértem a pózna végét a következő húsz évre, haza akarok menni, oszt legfeljebb majd nekilátok habilitálni magyar irodalomból, nyöhh.

Mára ez nagyjából elmúlt, bár a fáradság meg a “minekcsináloménezt” része nem, de legalább nem akartam ébredés után ahajt egyből megfordulni és hazamenni. Mit mondhatnék, túléljük ezt is, no, túlélünk mi mindent.

Elmentem a Kazinczy-versenyre, szavazólapocskákkal futkorászni.

Elvileg ugyan ma vidáman punnyadhatnék otthon, le- és be- és előadandóimra koncentrálva, de ma is be kell mennem a dolgozóba, mert továbbképzési terveken melózunk, és állítólag ehhez nélkülözhetetlen vagyok, a fennmaradásunkban pedig jelentős szerepe lesz az efféle projekteknek. Úgyhogy uccuneki. (Ajánlom is magamnak/magunknak. Nem óhajtok még egyszer munkanélkülivé válni amiatt, hogy kicsúszik a seggem alól a tanszék.)

Ami a le és be és előt illeti, tegnap majdnem úgy csináltam, mint Mátyás király táltosa (according to Bonfini), aki az alsó állkapcáját a küszöbbe akasztotta, a felsőt a szemöldökfába, középen meg tüzet fújt, és akkor Beatrix elájult, de mint a patyolat. (Bonfini notórius hazug volt, csak jelzem.) Szerencsére a Bazilikával szemközt voltam, a paedagogia felszentelt templonyában, a szomszéd irodában pedig mit sem sejtő kollégák, mert másként valószínűleg tényleg ordítok és tüzet fújok. Az okokról csak annyit: én a BA-s gólyáimmal szemben sem engednék meg magamnak olyasmit, hogy kedden délben küldök üzenetet az évfolyamfelelőssel (még csak nem is személyesen!), hogy a szombati órára tessék összedobni egy 10-15 perces ppt-prezentációt. Nem a prezentáció maga a probléma, azt én tényleg összedobom egy óra alatt, de ez így, különösen ebben a formában amatőrizmus és a hallgatókkal szembeni tiszteletlenség. Feltételezhetően az az oka, hogy valamire muszáj lesz jegyet adni, szemináriumról van szó, tehát még a szorgalmi időszakban kell osztályozni, és az két hét múlva kampeca, de akkor is, nem ránthatunk elő követelményeket úgy, mint nyuszit a cilinderből.

Mindezeknél fogva megint úton vagyok, táskámban laptop meg minden más izé, a vállízületeim csendben jajgatnak, a masszőzöm pedig, szegény feje, eltörte a kezét. És az éjjel olyan komplex rémálmaim voltak, hogy most is szédelgek bele. Na, egye fene, ezeket is lebokszoljuk. Mint mindig.

Az viszont áradó és sekélyes örömmel töltött el, amikor kivágtam a szekrény ajtaját, és nem azt sóhajtottam el, hogy nincs egy rongyom se, hanem azt, hogy “mennyi csodálatos rongyom van”. QED. (Plusz még jön erre kabát és táska is, de azokat nem fotóztam.)

Irány a tancsitancsi.

Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy az éljenmájuselsejének ez a második sora. Azt ugyan nem értettem, minek ének is meg dal is, de megindokoltam magamnak, hogy a felnőttek furák, ez sok mindent megmagyarázott.

Ének meg dal máma nemhogy kétszer, de egyszer sem lesz, viszont lesz helyette szó. Dögivel. Legkésőbb szerda estig be akarom fejezni az eheti beadandót. Azt viszont legalább robbantott hajjal és vicces zokniban, ha már úgynevezett szabadnap..