otthoncsücsü kategória bejegyzései

A tegnapot kenyéren és vízen tengtem végig, miután végre abbahagytam a gyomrom perisztaltikája által rámparancsolt programot. Olyannyira használhatatlan voltam, hogy nem volt energiám semmire, csak heverni, már persze amikor hagytak. Poci, mint afféle végtelenül profi és technikás betolakodó, előbb rám feküdt, és roppant kitartással simogattatta magát, aztán – na ugyan ki lepődött meg – sunyin elfoglalta a futon közepét, amikor én éppen kivánszorogtam vécére.

Ja, itt töltöttem az egész napot. Meg az éjszakát is, amíg fel nem ébredtem négykor. Jobb ötletem nem lévén áthúztam az ágyneműimet*, helló újabb papagájtarkák.

Ott azok a gyanús tárgyak a “mit a francot csináljak hajnalban, rendezgessek-e vagy mifene” keretein belül kerültek elő,

amúgy meg az elmúlt két hétben készültek, mert kínomban visszaszoktam a buszon horgolásra. Összeraktam őket tárolás céljaira,

aztán besuvasztottam őket a polcra a többi háromszáznegyvenkét befejezetlen projekt mellé. Ha feldobnám a pacskert a közeljövőben, lenne min vakargatnia a fejét az örököseimnek, hehhehheh.

Ennél jobb ma már nem lesz, attól tartok, úgyhogy akár közzé is tehetem. Az a borús jóslatom, hogy a mai napot nagyrészt pizsiben ténferegve fogom tölteni, és rendezgetni meg takarítgatni próbálok, továbbra is kenyéren és vízen. Rosseb, nekem most elvileg vakációm van, ehhez képest meg arra se vagyok jó, hogy élőhúsnak adjanak el a lómészárszéken.

* Amióta beütött a szopornyica második hulláma, rászoktam arra, hogy a futonon aludjak. A távolságtartás példaképei, azok vagyunk, már persze leszámítva Pocit, de ő úgyse jár ki a lakásból. Ezzel szemben mi a Repülő Kutatóval mindketten folyton kint kujtorgunk, ráadásul mindketten más irányba és más népek közé.

Hajnali kettőkor jajgatva ébredtem egy rémálomból, amelyben egy karikatúraszerű őrült tudós éppen a lábamat amputálta érzéstelenítés nélkül. Gondolom, nem lep meg senkit, ha elmondom, hogy még fel sem ébredtem egészen, de már rögtön tudtam, miért álmodok ilyen marhaságokat, nyafogásomra ugyanis felállt a térdemről egy ötkilós plüss, végigtiport szerencsétlen zsibbadt csülkeimen, és kényelmesen átsétált egy másik szobába, ahol nem hallani, hogyan jajgatok. Hülye Poci. Bundakesztyű, bmeg, az lesz belőled, ha így folytatod.

Ez után az erős kezdés után persze a mai napom előreláthatólag félig kómás állapotban fog telni (marha hosszan nem bírtam elaludni, úgyhogy végül kínomban összevakarodtam, és kipucoltam ecettel a kávéfőzőt), de ma amúgy is szigorúan itthoncsücsü szabadnapot tervezek, takarítgatósat, sütögetőset, varrogatósat. A takarítgatás amúgy tényleg nem maradhat el, mert valahová úgy elhánytam az önfotózós fényzőgépet, hogy majdnem kép nélkül maradtatok mára.

Bár, őszintén, lehet, hogy így jártatok volna jobban, ez a fotó a másik géppel készült, és egy rakás trágya, pedig még élesítettem is rajta.

Viszont legalább dokumentációnak jó, mert látható, hogy a lábaim még megvannak. A macska is.

Mától gyakszihét van, ami normális esetben azt jelenti, hogy ezen a héten a gyivákjaim teljesen önjáróak, és én nyugodtan malmozva várhatom, amíg visszajönnek a tanításba. Ezzel szemben az épp aktuális bolondokháza miatt egész héten ugrásra készen fogok állni, mikor jelenti be valamelyik, hogy a szopornyica miatt bezárták az óvodáját vagy őt vagy a családját vagy bárkit és bármit. Normális esetben egyébként valamikor október közepén-végén, az őszi szünet előtt lenne a gyakszihét, és szép lassan csepegtethettem volna nekik a tudást majdnem másfél hónapon keresztül, nem pedig hisztérikusan rohanok végig az anyagon, mint az elmúlt két hétben tettem.

Végeredmény? Még mindig le vagyok gyalulva, szerintem éveket vénültem az elmúlt hetek alatt, és tegnap még vacsora előtt elaludtam (a RK nem mert felébreszteni, mert ismer engem, hajaj, de mennyire). Most is folyton őröl az agyam erőgyűjtés helyett, mert nekem Aggódós a középső nevem, és ezt már nem növöm ki sose. Mindemellett mégiscsak kitakarítottam kicsinyt a Bűnök Barlangját, az általános hangulat javítása érdekében teleszórtam papagájsegg színű ágyneműkkel a futont,

és kilagoztam lábamnak körmeit, mert ugyan ebben az időszakban már nem fogja látni ezt senki, de nekem szükségem volt rá.

A nap meg gyönyörűen süt. Örüljünk ennek, amíg még lehet.

Befejezni egy regényt még mindig olyan, mint kivinni a gyereket az udvarra, aztán lepuffantani. Én az enyémet valószínűleg még ma belelövöm a szakadékba, aztán lejövök a szerről, és akkor megint következhet a normális ügymenet macskákkal, ruhákkal, ficnikkel és nyafogással.

Valami ilyesmire gondoltam, ni.

(Kép az archívumból.)