ősz kategória bejegyzései

Ma kivételesen nem reggelrohanós, hanem esterohanós napom van, a Kutatók Éjszakája című rendezvényen kell produkálnom magam egy olyan időpontban, amikor már fű se nő, a tikok meg mind alszanak. Remélhetőleg nem lesz a programban semminő csúszás, mert ha igen, akkor lekésem az utolsó előtti buszt is, ami hazahurcolhat. Abba pedig, hányan lesznek kíváncsiak 19:40-től egy olyan előadásra, amelyben arról mesélek, vajon hogyan jutottunk oda, hogy a 19. században alig néhány évtized alatt férfimunkából nőimunka lett a kisdedóvás, nem is merek belegondolni. Annyi biztos, hogy nincs nekem semmiféle indulhatnékom, érkezhetnékem se, és ebből ugyan nem fog látni semmit az az előreláthatólag féltucat ember, aki jelen lesz ezen az előadáson, de most istenbizony szívesebben maradnék nyafogóruhában a kanapén.

Mindehhez ma reggel megegzamináltattam fejemet a Repülő Kutatóval (hálistennek nem belülről, még csak az hiányzott volna), és ketten együtt arra jutottunk, hogy igenigen ideje már renoválni a pipirost. Úgyhogy sóhajtva és dirmegdörmögve nekiláttam, ennélfogva legalább ez már megvan.

Gondolkoztam azon kicsinyt, hogy milyen rémületes áutfitben induljak útnak, de aztán úgy döntöttem, megnézem, mire jutunk akkor, ha igazándisi hótunalmas tanerőként festek, és csak édes bülbül szavaim tudják ébren tartani a kései óra közönségét. Hívjuk ezt igaz kutatói elszántsággal véghezvitt kísérletnek.

Végre visszakaptam a fényzőgépem! A RK volt annyira cuki, hogy elment érte a javítóba, és hazahozta, mert ha nekem kellett volna szaladgálnom utána, talán csak jövő hétfőn lett volna belőle valami.

A rajzos felvonás meglehetősen tanulságos volt, nekem legalábbis mindenképpen az. Örvendezek ugyan annak, hogy még mindig van kedvem a rajzoláshoz (nagyon hosszú ideje nem gyakoroltam), nem is kellene teljesen abbahagynom, mert az embernek mindenre szüksége van, ami derűt hozhat magával. Ezzel szemben viszont, ha az ilyesmit muszájból kell csinálni, máris megette a fene az egészet, de legalábbis megcsócsálta és kiköpte. Az az átok idő, sosincs elég belőle semmire, arra meg pláne nem, hogy minden nap le tudjak ülni egy háborítatlan és lelkifurdástalan félórára, amikor csak én vagyok jelen, a papír meg a színes filctollak. Nyilván bennem a hiba, mindent akarok egyszerre (sőt, mindent is): írni meg tanítani meg nagyinégyzeteket meg pipiket meg párnahuzatokat meg időt a varrógéppel meg még valamit a tudományos pályán is, és ez így együtt nem nagyon megy. Pláne hogy nem akarok lemondani a pipikről meg párnahuzatokról meg a varrógépről meg most már a nagyinégyzetekről meg a rajzokról sem, ráadásul tanítani szeretek, a tudományos pálya pedig érdekes szlalomokat tartogat, és különben is, az utóbbi kettő nélkül felkopna az állam.

Úgyhogy most megyek is tanítani.

Sapkaidő meg csizmaidő van, plusz még “jaj-csak-ne-főjek-meg-délben” idő is, úgyhogy az őtözködésbeli kihívások továbbra sem nyugszanak, akár kell rajzolnom, akár nem.

A barátságos meleg szobák boldogságfaktora kétségkívül nagyot nőtt az elmúlt néhány napban, én nem is fogom ma elhagyni az enyémet, az hótziher. Eredetileg ugyan azt terveztem, hogy lekutyagolok az állateledel-boltig, mert a muszikák kajája fogyóban van, de a jelenlegi készlet még biztosan kitart péntekig, addigra meg hátha javul valamicskét a helyzet.

Vagy az öregedés miatt bírom nehezen, vagy a váltás volt nagyon gyors, de meglehetősen nyűgös vagyok ettől az időjárástól. Nekem az ősz a kedvenc évszakom, és nem csak a mézillatú-almapiros októberi ősz, amikor elmúltában csendesen visszamosolyog rád a természet, hanem a ködös-kopár novemberi ősz is, amikor szürke cseppek potyognak a fekete fákról, az ember pedig menedéket keres a szél elől. Az egyik nincs a másik nélkül, és mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, de éppen emiatt valami átmenet mégse ártana, az árgyélusát neki. Szeptember végén a dombtetőre kell kiülni, meg onnan nézni szerteszét, nem pedig arról motyogni, hogy megölte valaki magát, az hozta ezt a rossz időt. (Egy zárójel erejéig: néha még mindig szinteszinte megdöbbenek azon, mekkora költő volt ez a nagyszájú kiskőrösi kölyök.)

Mindenesetre: a mai nem egy különösebben jó nap, nyűgös vagyok és tétova, tennivalók meg minekminekek kupacolódnak előttem, és megint itt a menetrendszerű bűntudat, hogy többet kéne, jobban, összeszedettebben, a fontos dolgokra koncentrálva, stb. És mikor végre felgyűrném az ingem ujját, hogy nekilássak, természetesen megjelenik Poci, aki ellentmondást nem tűrően rámtehénkedik, és azonnal elkezd dorombolni, doromboló macskát meg nem lök le az ember az öléből. Na persze tudom én azt, hogy én csak a backup vagyok, ha itt lenne a RK, az ő ölébe ülne fel eksztatikusan nyálzva, és ide-oda finteregve, a hasikámat is simogasd, a nyakamat is, igen, a fülem tövét se hagyd ki, mrRRrr. De a tennivalók még ráérnek egy negyedórácskát, és a puha doromboló macskák még a sietség idején is inkább segítenek, mint rontanak a helyzeten. Egy kicsit.

Meg a pöttyös zoknik.

Tovább folytatódnak kalandjaink a rajzolt világban, én pedig ma kissé leharcolt is vagyok, mint a mellékelt ábra (muhaha) mutatja. Tegnap a legeslegutolsó busszal jöttünk haza, miután végigdumáltuk az estét a húgommal, és ittunk nemkevés sört, úgyhogy én ma tényleg nem vagyok a topon.

No sebaj, a mai napra csak hallgatói kérvényekkel és a saját órám anyagaival és más szövegekkel bajmolódás a program, plusz még találkozni egy szakdolgozóval, akit kellő alapossággal le kell szúrnom, amiért az évfolyamtársainak nyivákol a dolgozatírási problémáiról, nem nekem. A témavezetője vagyok, bakker, én vagyok kirendelve arra a célra, hogy a nyivákolását hallgassa, és a fejét simogassa, és biztató hangon mondogassa neki, hogy “meglesz ez, meglesz ez”.

Attól tartok, kezdek csúnyán eltyúkanyósodni, már a szakdolgozókra is elsősorban úgy tekintek, hogy “nézzük, melyiknek van szüksége leginkább fejsimire”.

Rajzolni még mindig elég vicces, bár igen nyilvánvaló hiányosságaim vannak benne, leginkább az anatómia terén. Legyünk realisták: nektek most valószínűleg úgyis mindegy, milyen hosszú a nyakam meg a karom, melyik a jobb meg a bal lábam, és van-e a bal vállamban csont. A ruhám meg a táskám legalább elég jól beazonosítható, hehe.

Ilyen még eddig nem volt, és remélhetőleg nem is lesz sokáig, de fényzőgép híján ma rajzolt valómban teszem tiszteletem itten ni. Kéretik nem röhögni túl hangosan. Az egész marháskodásra amúgy azért akad időm, mert van nekünk az intézményben egy olyan izénk, hogy “tanítás nélküli egyetemi sportnap”, és az épp ma van. Az egyik szemem sír, a másik meg – hát, mondhatnám, hogy nevet, de inkább csak néz. 5×45 perc tanításom marad el máma, aminek az anyagát nyilván le kell adnom valamiképpen a félév folyamán, és az nem lesz sétagalopp. Mindemellett a “tanítás nélkül” azt is jelenti, hogy tanároknak fakultatív a jelenlét, és én ezúttal ki is hagyom az egészet úgy, ahogy van. Szép dolog a sport, de az én sportágam a maratoni pofázás, és abból nem indítottak mára versenyszámot, úgyhogy ehelyett tatarozási feladatokkal veszkődöm itthon, majd elmegyek a Repülő Kutatóval meg a húgommal vacsorázni a Kőlevesbe.

Ehhez meg az alábbi jelmezben óhajtok felvonulni, ni.