…ilyenkor meg átcserélem a párnákat lassan foszladozó kanapénkon.
Ezekre:
Másik szögből, bízva a képkivágás csodájában, ami által nem látjátok a kanapé mögötti komódon felhalmozódott irgalmatlan cetli-, könyv- és kábelkupacot:
Az egész szortimentben amúgy egyetlen vadiúj van, ez:
Végre, végre befejeztem. Most pedig gyorsan meg is örökítettem addig, amíg a nem-én-vagyok-ők családtagok formátlanra nyomkodják nagy seggükkel és/vagy összeszőrözik.
Az én cihém megmagyarázhatatlan talányai közül az egyik legkínzóbb, hogy honnan a nyimnyámból mászik be ébredéskor a fejembe egy dudolka (=az a zene, amit nem tudsz leállítani, mert végtelen repeatre állította az agyad a belső zenegépeckét), miért nem hajlandó abbahagyni, és ma, október 21-én, miért éppen az “Éljen május elseje” az.
Ezt leszámítva minden oké, már második napja térdig gázolok a ficlikben meg fonalakban, a krumplis kenyér a sütőben csücsül, és mára már valamiféle eská-poszt(ok) is lesz(nek). A szervező a műsorváltoztatás jogát természetesen ezúttal is fenntartja. Mindenesetre, hogy minél sikeresebben kikergessem a fejemből a dalköszöncsét, ezúttal a legősziesebb itthonmaszogó holmikat rántottam magamra, including felemás tökös zoknik.
A zoknikról kaptok egy közelképet is, csak úgy. És így megcsodálhatjátok a jobb lábamon azt a likat, amit tizenegy éves korom óta hordok, mióta balfaszságból majdnem beleestem nagyanyámnál egy nyáron a patakba, konkrétan ebbe, ni.
Négy nap szünet, hurrá. Nyilván a lehető legtöbbet szeretném kihozni belőle, ez meg persze nem fog menni akkor, ha csak tengek bele elégedetten a világba, úgyhogy ütemterv. A mát meg a holnapot mindenféle kreatív és produktív szöszmösszel akarom tölteni, hétfőn pedig visszatérek a szövegekhez (többek között például egy leadandó szakdolgozatot kell végigböngésznem, milyen utolsó simításokra van szükség benne).
Úgyhogy most előbb piac, aztán pedig számvetés, hogy milyen UFÓkat szeretnék letudni ez alatt a két nap alatt. A fejleményekről természetesen hűségesen stb.
Állítólag ezzel a héttel végleg vége a nyárnak, jönnek a hűvös szelek meg cipőért rohangálnak majd a cinegék, úgyhogy üssük a vasat addig, amíg még megvan, és hozzunk ki néhány utolsó felvonást a gézanyag hacukákból.
Ma speciel éppen délutáni tancsi van szegény nyúzott levelezős óvodapedagógus-hallgatóknak, ráadásul olyan fontos és a gyakorlati munkájukban nélkülözhetetlen tárgyból, mint a Pedagógiatörténet, ami Kr. e. kb. 100000ben kezdődik, és a 19. század elejéig nyoma sincs benne intézményes kisgyermek-nevelésnek. Nyilván nem is várok majd el tőlük többet, mint hogy dőljenek hátra, és a körülményekhez képest próbálják élvezni azt, amikor én a kínai birodalom vizsgamódszereiről meg a középkori egyetemek struktúrájáról döngicsélek nekik. (A vizsgára szükséges anyagot persze elküldöm nekik, abban nem lesz hiba.)
Tájainkon az időjárás most is megtévesztően nyárvégi orcáját mutatja (“meglesz ennek a böjtje még, fijam”, mondaná erre nagyanyám, aki képes volt arra a bravúrra, hogy még nálam is optimistábban nézzen a jövőbe), de a fényviszonyok már nem a legjobbak fél nyolckor sem.
Én is megtévesztő orcámat mutatom, naná hogy igen.
Nem tudom, emlékeztek-e a Száz év magányból arra a jelenetre, amikor Fernanda megérkezik Macondóba egy kopulációs célokra varrott, tokától bokáig érő hálóinggel, amin a stratégiailag fontos helyen van egy körbeazsúrozott lik. És hoz magával egy naptárkát is, amelyben a lelkiatyja gondosan bejelölgette (talán lila tintával? erre már nem emlékszem pontosan) azokat a napokat, amelyeken tilos a kufircolás, mert péntek van, böjtidő vagy valamelyik szent marhára fontos ünnepe, úgyhogy összességében marad évente tán negyven olyan napja, amikor felveheti a kopulációs hálóinget.
Na hát ez a félév (az Úr bűnömül ne vegye) éppen erre a naptárkára emlékeztet: lépten-nyomon valamilyen ünnep van, rektori szünet, dékáni szünet, tanítás nélküli izénapok meg más körbeazsúrozott kellemetességek. Ma is. Mondhatnátok ugyan, hogy hurrá, szabadnap, ugyan miért vagyok annyira oda ettől, de egyrészt nix szabadnap, ma is be kell menni a dolgozóba, másrészt meg mikor az ángyom csepszében* adom le a félévi anyagot, ha folyton ilyen lilával kiikszelt napok vannak? Grr.
Mindehhez ráadásul (akkor szép, ha zajlik) fél kettőkor ébredtem, de úgy, mintha egy gongot ütöttek volna meg a fülem mellett. Jobb híján adtam Celofánnak jutifalatot, mert ő ilyenkor mindig aktivizálja magát, és halk nyivákolással keringélni kezd a tálkája körül, aztán adtam magamnak egy kávét, és végül úgy gondoltam, ezzel az erővel akár hajat is moshatok. Úgyhogy cselekedtem. Aztán visszaszundikáltam. Most persze kábé úgy érzem magam, mint akit áteresztettek egy darálón, kétszer is, mert persze az utolsó felvonásra olyan vad álmok jutottak, hogy csak szédelgek bele. De legalább megmostam a hajam. Hurráá. (Képzeljétek ide a legenerváltabb hurrát, amire csak képzelmetek képes.)
Itt meg közben továbbra is augusztus vége van vagy mi, el is vagyok képedve tőle rendesen. De legalább fel tudom venni a kedvenc őszi semmicskéimet, mint például ezt a ruhát, ami már kábé tíz éve megvan.
* “Az ángyom csepsze” annyit tesz, hogy “a nagynéném főkötője”. Ne tessék automatikusan valami pajzánságra gondolni.
Eszem sem tudom, mikor volt utoljára, hogy ennyire nehezen vakartam magam össze reggel. Még az ágyból sem volt kedvem kimászni, most meg iszonyúan irigylem ezeket itt ni:
No de attól még kirittyentettem magam, és elkopogok tanítani a sarkaimon, abban nincs hiba.
Ebben a bályos őszi félévben a hétfő a viszonylag stabil itthoncsücsü- és itthonszöszmöte-napom – azért “viszonylag”, mert a zuniverzum bármikor beletojhat a palacsintácskámba, és amikor lehetősége nyílik rá, meg is teszi.
Ma viszont bízom abban, hogy nem teszi meg, és kellő módon el tudom végezni mindazt, amire a hét további részében tutira nem lesz idő. Mindehhez a leginkább életkoromnak, státuszomnak és presztízsemnek megfelelő öltözéket rántottam magamra: cukorkaszín csíkos pólót, felnőttrugdalózót, macskás zoknit és tornacipettyűt. Az előnyös beállás és a robbantott haj csak bónusz.
Nézzétek csak, iiiilyen széles szára van ennek!
Nem vagyok egy különösebben világgámocorgós alak, amit részben cáfol, részben meg indokol az, hogy tizennégy éves koromtól kezdve mindig tisztes távolban tanultam/dolgoztam attól, ahol éppen laktam – esetenként másik városban, máskor meg pláne éppen másik országban. Utazom én eleget, kéremszépen, amíg eljutok ából bébe, nem csoda hát, hogy nehezen cihelem fel magam a kanapémról, amikor éppen leroskadhatok rá.
Ezzel együtt is, ha már van egy blogom… na igen. Tessék véleményezni, érdemes-e képes útibeszámolókat is tartanom benne, pláne ha tényleg nem mocorgok messzire. Ez itt most próbacseresznye, de ha igényelitek, ebben a folyóévben megpróbálom dokumentálni a lődörgéseimet.
Például ezt is ni, tegnapról, amikor bemásztunk Emesébe, és olyan iszonytatóan elmentünk világgá, hogy húsz kilométerrel később le is parkoltunk Kisorosziban, és körbekószáltuk a szigetcsúcsot.
A terv az volt, hogy kimegyünk a sárgába, és sárga is volt, gyönyörű.
A szigetcsúcson a part pedig igazán poétikus.
Ott azon a középső bumszlin a visegrádi vár látható.
Az alacsony vízállás miatt annyi, de annyi kagylóhéj volt a parton, mintha nem is a Duna mellett lennénk.
A vízpart tele van fura kis öblökkel és néhol egészen érthetetlen dolgokkal – ki vitt ki például ide egy széket, és miért?
Nem csak sárga volt a természetben bőséggel, hanem piros is.
A vízpart ugyan dugig volt emberekkel, de a sziget belsejében nagyon nagy volt a csend.
A gáton diófák és elvadult szőlő meg rengeteg lehullott levél, néhol pedig egy-egy kornyadt kikerics.
Fák, színek, október.
A héten, amíg én megszokott útjaimat róttam, a Repülő Kutató éppen Prágában volt okosember, de még mielőtt elpályázott volna oda, kellő hirtelenséggel megegyeztünk abban, hogy a hétvégén muszáj lesz kimennünk valahová a zöldbe (pontosabban most már a sárgába), mielőtt még vége lenne a jó időnek, mint a botnak. Szép spontán párhuzamos döntés volt: én megszólaltam, hogy “Buksi, a hétvégére terveztél-e valamit, mert amíg még jó idő van, addig”, ő meg ezzel egyidőben azt mondta, hogy “el kéne menni piknikezni”. Ohó. Nekem a piknikezés nem is volt tervemben, csak bóklászás a zöldben (vagyis a sárgában), de ha piknikezünk is, még jobb.
Úgyhogy nemsokára feltarisznyálunk, bemászunk Emesébe, aztán kimegyünk a zöldbe (sárgába), ahol a Repülő Kutató régi szokásához híven ungon-berken végig fog járatni engem, majd pedig visszatérünk Emeséhez, ahol elővesszük a kaját, és eszünk. Roppant érdeklődéssel és némi aggódással nézek a dolgok elébe, a Repülő Kutató nem szokott félmunkát végezni ezekkel az ungon-berken mászatásokkal, pláne mikor még arra is van lehetősége, hogy olyan mézesmadzagokkal kecsegtessen engem, mint a háromféle saláta, amit tegnap rakott össze, és ami ott vár majd minket, amikor leírtuk azt az usque tizenöt kilométeres kört, amelynek én már az ötödik kilométerénél nyafogni kezdek. Tegnap ráadásul én a Bűnök Barlangjában szöszmötéltem át a napom nagyját, így azt se tudom, milyen mélységben tanulmányozta át a környék tájfutó-térképeit, és önvédelmi okokból még azt sem mertem megkérdezni, hová megyünk és mikor és mennyit és egyáltalán.
Mindenesetre, hogy ne érje szó a ház elejét, indulás előtt még sütök egy tepsi takarós malackát, ne csak a Repülő Kutató legyen az egyetlen, aki hozzájárul konyhánk kincseivel a piknikhez.
Igen, jól látjátok, én továbbra is így szállok le a bicikliről. Réteges, mint a kápucta, tarka, mint a papagáj, és a túrázásnak tett egyetlen engedmény a bumszli cipő. Pusztán a móka kedvéért ugyanazzal a zoknival (és kabáttal és táskával), amiben majdnem fent ragadtam szeptember elején a Schöklin.
Istenbizony nem szponzorál az efféle bejegyzésekért senki (miért is tenné), de így a harmadik használat táján már valószínűnek látom, hogy ezen az őszön-télen a CrockPot lesz az én egyik legjobb barátom. Nyilván alapos megelőző logisztikát igényel a dolog, de akkor is, maga a tény, hogy az ember hazavonszolja magát, aztán nem főznie kell, hanem csak elégedetten beleszippantania a levegőbe, és felemelnie a fedőt a gőzölgő kajáról… mmmMMMmmm. Tegnap csirke-qdrát főztem benne, úgyhogy mikor este bebokáztam az ajtón, sáfrány- és citrom- és fokhagyma- és fahéjilat fogadott, ami bizarrnak hangzik ugyan, de tényleg olyan volt, hogy mmmmMMMMmmm. Na persze az előzetes tervezés ezúttal még a szokottnál is több logisztikával járt, mert a csirkecombokat még csütörtökön délelőtt vettem meg Pécsabán, amíg arra vártam, hogy jöjjön a busz, aztán felvittem magammal Esztergomba és betettem a tanszéki hűtőbe, majd este hazacocókáztam vele Szentendrére. (Mivel nem bíztam magamban a hosszú nap alatt, a laptopomon egész délután ott virított a post-it, hogy “CSIRKECOMB!!!”, nehogy ott felejtsem. Nem is felejtettem ott, hehe.) Tegnap reggel összedobtam a kaját, belehajintottam a főzőkébe, estére pedig kész volt. Mire jó a tervezés csodája, nemdebár.
Az októberi 10×10-zel viszont, tervezés ide vagy oda, kicsinyég elkalibráltam magam, merthogy októberre készültem vele, nem pedig augusztus végére. No sebaj, már nem változtatok rajta, sodorjuk le a kötelező köröket. Irány a piac.
Péntek dél = az az időpont, amikor minden normális időbeosztással élő ember már a hétvégére gondol, én viszont elmegyek tanítani.
És ez a közeljövőben nagyrészt minden héten így lesz.
Nincs is annál kellemesebb, mint mikor egy intézménynek három telephelye van, melyek közül te pontosan kettő között laksz viszonylag jó közlekedéssel, a harmadiktól meg légvonalban 18 kilométerre, de két és fél órába telik eljutni oda, ha nincs a segged alatt kocsi. Na oda megyek én most 8:30-ra értekezletre, hogy ütné le a ragya. Utána pedig tanítani, természetesen nem ugyanott.
A kép nyilván konzerv, hatkor fogok kilejteni az ajtón, és meglehetősen morcos vagyok tőle.
A világ természetes folyásának eredményeként nem fog sokáig kitartani ez a kellemetes idő, igazi vénasszonyok nyara, úgyhogy legalább addig arassuk le gyimilcseit, és hozzunk ki még néhány kört a nyári ruhákból.
Mára huszonakárhány fokokat jövendölnek, de ez még reggelre egy tízessel kevesebbet jelent, úgyhogy megint itt van a “hány réteget és milyen kombinációban” dilemma. Megoldás gyanánt az alábbiakat dobta a szekrény – lehetne jobb is, lehetne rosszabb is, lehetne teljesen más is. Kicsikét hullámvölgyben vagyok, afféle téblábolós és tétova időszakot élek éppen, afféle “mennyi dolgom van, mennyi más dolgom lenne és mennyire más dolgokat csinálnék, ha tehetném” módon, de persze feltarisznyálom magam, és elvonulok tanítani, bármennyire kevéssé van most hozzá hangulatom.
Ez se lesz egy könnyű hét, a mai nap viszont tanításmentes (bár nyilván nem melómentes). Ennek örömére sikerült a) hajat mosnom, b) kivárnom azt, hogy megszáradjon magától. Végre nem úgy festek, mint egy böjti boszorkány. És most, hogy az elmúlt napokban először nem csepű van a fejemen, hanem haj, kicsámpázok a világba. Kedvem hozzá nem van sok, mert volna dolgom itthon is bőven, de a bukszám állapottya erős korrekcióra szorul, ennyi készpénzért a kutyák se pisilnének le, amennyi benne van. Úgyhogy irány a bank.
Sajna a táska állapottya is kívánnivalókat hagy maga után, csúful foszladozni kezdett a széleken, és ezt még korrigálni se lehet. A mai nap után valószínűleg búcsút intek neki. Nem baj, van mááásik. Sok mááásik.
Annyi vagyok ma, biza. Megint egy évvel öregebb lettem, és minden nappal bölcsebb, ezt pedig nem csak talán, hanem tényleg. Mindemellett ez a nap sem más, mint a többi, és ezt is jól tudom.
Ez a nap ugyanis azzal kezdődött, hogy Poci háromnegyed hatkor végigbalettozott a fejünk fölött az ágytámlán (ilyenkor mindig egy víziló jut eszembe tütüben, amint a Hattyú Halálát játssza el – ez nem egy kis darab macska, bár rögbilabda testalkatához képest roppantul kecsesen bír mozogni), majd megállt a túlsó éjjeliszekrényen, és mintegy ráutaló magatartásként csámcsogni kezdett a Repülő Kutató telefonjának kábelén. Ez azt hivatott jelenteni, hogy “simogasson meg valaki, mielőtt kárt teszek a berendezésben”. Mivel a múltkor egy masszív, stabil tejüveg lámpát volt képes lelökni ugyanarról az éjjeliszekrényről, inkább cselekedtem, és úgy tíz percig azt hallgattam, hogy mMMMrrrRRRmmmMMMrrr. Utána kimásztam az ágyból, fogat mostam, kávét főztem, megetettem a macskákat, bedobtam a mosógépbe egy köbméter piros-bordó-narancs holmit (az alagsorba menet amúgy agnoszkáltam a lépcsőfordulóban egy bazi nagy dobozt, amire az volt ráírva, hogy “Roland Digital Pano” – wtf), aztán nekiláttam zsemlét sütni. És még mindig alig volt fél hét.
A nap további részét is kitartó pörgéssel óhajtom tölteni (a zsemlék már megformázva, a harmadik kelesztésben, a kimosott cuccok a szárítógépben, hollári hó), úgyhogy ha nem is más ez a nap, mint a többi, legalább legyen produktív, az árgyélusát neki.
Nagy sajnálatomra ezt a remek tunikát végképp megette az idő vasfoga, úgy el van vékonyodva szegénykém a sok mosásban, hogy akár hétfátyol táncot is járhatnék benne. Nem baj, itthonra még jó lesz.
Tegnap tényleg csak arra voltam jó délután, hogy hazajövetel után eldőljek, mint egy zsák. Oké, annyira nem volt ez meglepő: hatkor indultam és négy után értem haza, közben pedig csoportos gyakorlat az oviban meg négy óra pofázás a tanteremben. Az oviban négy oldalnyit körmöltem, hogy utána élőben is meg tudjam mutatni a hallgatóknak, hogyan oldható meg a játék-megfigyelés jegyzetelése, és miből lesz a hospitálási napló. Nem tudom (valójában nem is nagyon érdekel), mások másutt hogyan csinálják, én viszont csak így látom értelmét: beülni, jegyzetelni, aztán friss-ropogós, párórás példákkal illusztrálni mindent, amit elmondok a hallgatóknak. Háromhasábos leírások meg játékterek meg játékcsoportok, az óvodapedagógus beavatkozásának okai és mértéke, konstrukciós játék szerepjátékkal kombinálva, utánzás és motiváció, és ó, látták, hogyan terített meg az a magányosan játszó kislány a babáknak a babakonyhában? Meg hallották azt, amint az egyik kis gézengúz ellentmondást nem tűrően kijelenti a többieknek autópálya-építés közben, hogy “Mindenki béna autóval szokta kezdeni!”. Lassan harminc éve lesz, hogy belém verték a drillt: mit kell észrevenni, amikor csak nézi az ember a fel-alá gomolygó kéttucat gyereket, hogyan kell átlátni a káoszon, hol van a látszólagos zűrzavarban a rendszer. Több mint két évtizedig azt is gondoltam, hogy ez most már csak afféle fölösleges tudás lesz, amit felrakok egy polcra, hadd porosodjon meg pókhálósodjon, mert többé úgyse tudom mire használni – aztán amikor elő kellett venni, le kellett porolni, visszatért mind.
Motiváció nélkül nincs tanulás, és szerintem nincs tanítás se. Azt hiszem, engem az motivál leginkább, hogy segítsek a hallgatóknak összekötni az elméletet meg a gyakorlatot, és kialakítaniuk egy olyan rendszert, amelybe bele tudnak majd építeni minden új ismeretet és tapasztalatot. Piszok nagy ambíció meg nem kicsiny cél ez, sőt, talántalán még az is lehet, hogy csak egy jólfejlett téveszme az egész, és tulajdonképpen nem érek el semmit. A próbálkozást viszont nem tudom abbahagyni. Persze ez roppant fárasztó, és hatkor kell elindulni hozzá egy pocsékul töltött éjszaka után, és még másnap is nyöszörögni tőle, de hát hiába, nem tudom másként csinálni.
Mint a mellékelt ábrán látható, én továbbra sem azért öltözöm, hogy unatkozzak, ti viszont valószínűleg szintén nem azért olvastok őtözködős blogot, hogy unatkozzatok, úgyhogy ma rittyentek ide egy eská-bejegyzést is, mielőtt mindent ellepne a dudva, a muhar meg a pedagógusi küldetésnyilatkozatok.
Sanyi a Bagoly azt mondaná, hogy PrRRRRééÉÉÉnnNNtTTTeEEEEk!, én viszont azt, hogy mindjárt kivágtázom az ajtón az ovi irányába, brr, de hideg van.
Délután, ha még megvagyunk, folytatom.
Délután. Még megvagyunk. Nesztek egy remek fotó a “ha már megígértem” sorozatból.
Most pedig felveszem a nyafogóruhámat, és stabil oldalfekvésben elhelyezkedem a kanapén.
Ugyan mindennap monitorozom az időjárás-jelentést, de ez lényegében nem jelent semmit, tegnap is majd megfőttem délután, amikor a buszra vártam, aztán két viharfronton is átvágtam menet közben a Dunakanyaron, és olyan szeles esőre értem haza, hogy ihaj. És természetesen mire becaplattam a házba, leellenőriztem a hat órája bugyogó csilit, enni adtam a macskáknak, és átvedlettem nyafogóruhába, már megint gyönyörűen sütött a nap, dupla szivárvánnyal meg mindennel, ami ilyenkor dukál.
A tegnap miatt amúgy még sokat fogok nyavalyogni, de leginkább majd a tavaszi félévben. Két új tantárgyat is hozzám vágott a sors, és ezúttal legalább azt nem kell elnyöszörögnöm, hogy “de hát én ezekről még az egyetemen se tanultam!”, mert speciel igen, viszont ezzel sem jutok sokra, mert az egyiket első éven, a másikat meg másodéven. Az utóbbi is ’97-ben volt, szóval képzelhetitek, mi mindent kell majd újratanulnom. Plusz még az összes többi merénylet, ami a tavaszi félévben várható, oááá.
Asszem most megint egy olyan időszak következik, amikor csak három napra merek előre tervezni, mert ha távlatában akarnám látni a dolgokat, inkább visszagurulnék az ágyba, és fejemre húznám a paplant. Mindehhez ráadásul ma reggel a szekrény is kifogott rajtam, pedig ki volt találva előre, mit veszek fel, de valamiért mégsem működött, most meg már késő újabb cuccokat ráncigálnom elő, hátha azok kedvesebbek lesznek. Ó, és a hajamat meg kellett mosnom, de az idő rövidsége miatt szárítanom is, úgyhogy most tényleg iszonyúan fel van robbanva, és konkrétan úgy néz ki, mint egy adag piros csepű. Ó, jaj, ó, jaj.
Na nem baj, lesz még szőlő meg lágy kenyér. (Anyám, a kovászt is meg kellett volna etetni.)
Természetesen arra is ma reggel kellett rájönnöm, hogy Nágyezsdát (ő a zakó) tragikusan kihíztam csöcsben, mert fogyás ide vagy oda, az maradt, amekkora volt. Bánatom óriási. Hol a nyavalyában találok én egy ugyanilyen jó szabású dohánybarna bársonyzakót?
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
