Varrtam egy ilyen párnát.
Ha madárkás párnát + napi jócselekedetet szeretnétek, itt a lehetőség…
nyár kategória bejegyzései
5/310 – Befejezetlen
Hajmosás még mindig nem vala ezeken a tájakon, mint ez az alant mellékelt ábrából is kikövetkeztethető. (Nem a horgolt izék ábrájából, hanem még lejjebb. Alulírott mint trópusi papagáj, arra az ábrára gondolok.) Mindemellett lassan-lassan, de kapaszkodom kifelé a nyavalyából, és hősi elszántságom semmi sem mutatja jobban, mint hogy megreszkírozom a házból való kimerészkedést is, piac meg effélék irányába. Az “effélék” ez esetben csodás városunk egyetlen rövidáruboltját jelenti, és nagyon remélem, nyitva vannak, mert ez itt
egyelőre egy használaton kívüli párnahuzatra tűzködve várja, hogy befejezzem. Mivel a Bűnök Barlangjában amúgy is van hatszáz befejezetlen projekt, megpróbálom csökkenteni a számukat, és ez eléggé “bele-a-pofádba” színekben tündököl a futonnal szemközti káoszban ahhoz, hogy előre tolakodjon a listán. Megtehetném persze, hogy eldugom szem elől, de az ilyesminek általában nincs jó vége. Ma reggel feltúrtam kicsit a káoszt valamiért, amit eltettem egy Jó Helyre, és így találkoztam a hatszázból vagy tizenöttel, amiket szintén eldugtam szem elől, fujj.
A Repülő Kutató tegnap hazaérkezett arra a két napra, amibe csak annyi fér bele, hogy konferenciák között végre itthon ugasson egy kicsit. Amióta itt van, egészen pontosan tudom lokalizálni, éppen merre fityeg a lakásban, csak azt kell figyelnem, honnan szól a vauvau.
Szép banda vagyunk, nem vitás.
5/309 – Letatarodva*
Még mindig csúfosan tropa vagyok, de azért további kísérleteket tettem arra, hogy legalább nagyjából elfogadhatóvá trükközzem magam. Tarkabarkák (hátha inkább arra figyel a nép), hajsál (túl roggyant vagyok még a hajmosáshoz is), valamint vérző szájú anyatigris rúzs (az remélhetőleg eltereli a figyelmet a pofám többi részéről).
Profizmusom szívettépő, és a takny is hálistennek csökkenőben van, de tényleg csúful le vagyok tatarodva*, még az is erőfeszítésbe kerül, hogy kastélyunk emeletei között fel-alá vánszorogjak teásbögréimmel. Mivel viszont annak is van határa, mennyire engedem a Bűnök Barlangját kibuggyanni saját keretei közül, inkább ott tartózkodom. A makkák ennek örömére elfoglalták a kanapémat, és ez józan belátásra vall részükről, emellett kijelöli helyemet is a nagy világmindenségben. Ha itt most feldobnám a pacskert, az lenne a hálátlan kis büdös mókusnyuszik első dolga, hogy széthordják a fonalaimat.
Na sebaj, mindenkinek megvan a helye a dolgok nagy rencerében. A macskáké ezúttal a kanapé.
Az enyém még keresem kicsit, de előbb-utóbb az is meglesz.
* Tájszó a gyermekkoromból. A jelentése könnyen kitalálható, pláne hogy a mindennapokban is használjuk azt a másik szót, ami azt hivatott bemutatni, mit kell csinálni azzal, ami le van tatarodva. Igen, tatarozni kell.
5/308 – Limbó
Nem a hintó, hanem az a köztes állapot, ahol nem vagy eléggé egészséges, nem vagy eléggé beteg, nem vagy elég fiatal, nem vagy elég öreg sem, nincs elég eszed a komolyabb munkához, de nem vagy elég ernyedt ahhoz sem, hogy csak bambulj magad elé. A javulás nálam azzal kezdődik, hogy elkezd idegesíteni az elpazarolt betegségidő, és ma már határozott javulás észlelhető, mert marha ideges vagyok. Javulásom abból is látszik, hogy meg merem mutatni magamat a nagyközönségnek, bár ma sem vagyok valami nagy élmény. Amúgy határozottan lehet valami a levegőben, a Repülő Kutató is neocitránnal kezdte a tegnapi napot Grazban. Holnap este hazajön, aztán majd előreláthatólag azzal töltjük a hétvégét, hogy heverünk srévizavi egymással szemben, elhalóan nyögünk, és magunkat sajnáljuk, időnként pedig hisztérikus cselekvési rohamok gyötörnek mindkettőnket.
A levegőnek az a része viszont, ami a Repülő Kutató klánjának idősebb generációit éri, a jelek szerint inkább bulivírust hordoz magában, mint bármi mást. Nem elég, hogy vasárnap éjfélig dajdajoztak, de ma felkerekedik mindenki, aki egy generációval fölöttünk van, és vidoran elautókáznak Erdőbényére borfesztiválozni. Az ugyebár alap, hogy az ember időnként elsóhajtja magát Murtaugh őrmester módjára, hogy “öreg vagyok én már ehhez”, de én ott rekedtem a limbóban, ahol egy csomó mindenhez tényleg túl öreg vagyok, de egy csomó másik mindenhez nem vagyok eléggé az. Bár, ha realisták vagyunk, mindig is ott voltam ebben a limbóban. “Mi leszel, ha felnősz, kicsim? Koravén gyerekből infantilis felnőtt.” Hát ja. Mindezek után persze az is megeshet, hogy középgenerációs barlangi morcból partiállat nyugdíjas lesz belőlem, de erre nem vennék mérget. Ahogy Zooey Glass kifejtette, senki sem változik számottevően tíz és húszéves kora között, sőt valójában tíz és kilencven között sem, márpedig én a saját esküvőmön is elaludtam a táncteremben egy sarokkanapén menyecskeruhában, egy jótét rokon rám terített egy zakót, és csak arra riadtam fel fél négykor, hogy mindenki, aki negyven fölött van, körbe-körbe vonatozik a teremben, és közben azt bömbölik, hogy megyagőzös, megyagőzös Kanizsára.
Akkor speciel azt gondoltam, én még nem vagyok ehhez eléggé öreg, de azóta már én is negyven fölött vagyok, és továbbra is én lennék az, aki elalszik a sarokkanapén. Remélhetőleg nem menyecskeruhában, az egyszer bőven elég volt.
Mára is csak ennyit sikerült kihozni magamból. Kérjük, ne lőjenek a zongoristára, minden tőle telhetőt megtesz.
5/307 – Nyaff, nyaff és ismét nyaff
Éppen Grazban vagyok anyámnál, mindenféle izgalmas programok várhatók: sétálgatás, kávézgatás, beszélgetések, meg egy látogatás a várba, ami Eggenberg, mint a sör. Kiválóan érzem magam, végre nyaralok, juhé.
Lófüttyöt vagyok Grazban. Tegnap délután kidőltem, mint egy fatönk, fájnak az ízületeim, el van dugulva a fejem, teákat iszom kannaszám, és papírzsepik szegélyezik az utamat. Természetesen mindez nem akadályozott meg abban, hogy felébredjek ötkor, pedig most inkább aludnom kéne, sokat, hátha az segít. Feleim, én úgy sajnálom magam, hogy arra nincs kifejezés. Az Isten verje meg, hogy az embert éppen akkor hagyja cserben a saját fizikuma, amikor éppen akár jól is érezhetné magát.
Legalább van gyógycicám meg sok színes fonalam, de Tutatiszra, ez most igen kevéssé vigasztal.
Higgyétek el, mindannyian jobban járunk, ha csak ennyit mutogatok máma magamból.
5/306 – Feszített tempó
Az elmúlt hetekben tényleg nem nagyon valék eszemnél, amit az is bizonyít, hogy mostanra, amikor már visszatértem hozzá, néhány apróbb korrekciót vagyok kénytelen végrehajtani nagyívű terveimen. Ugyebár, mint mondani szoktam, én extra nagy fesztivál- és partiállat vagyok, amit az is bizonyít, hogy éves borfogyasztásom kétharmadát az egyetlen fesztiválon szoktam abszolválni, amire minden évben elmegyek, a Bor, mámor, Bényén. Idén is erre számítottam, de aztán a körülmények kissé módosítottak az egészen. Nyilván mindennek a Repülő Kutató az oka, egy házasság rendkívüli előnyei között ugyanis nem az utolsó, hogy az embernek mindig kéznél van valaki más, akit hibáztathat, ha nem egészen a tervek szerint alakulnak a dolgok. Hadd részletezzem.
A közelmúlt-közeljövő valahogy olyanformán festett az én naptáramban, hogy a RK elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegyünk együtt Grazba, ő konferenciál, én anyámat látogatom, onnan visszaautózunk Bényére, fesztiválozunk, hazajövünk. Na mármost a RK naptárában viszont ez úgy festett, hogy elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegy Szegedre, doktori védésen opponál, visszajön, elmegyünk Grazba, konferenciál, elmegyünk Bényére, fesztiválozunk, visszajövünk, és akkor azonnal elmegy Bécsbe egy újabb konferenciára. Mindezt úgy, hogy vasárnap jött Bukarestből, a hétfő volt Szeged, kedden (ma) pedig irány Graz és így tovább. Hát kérem én igencsak díjazom a nagyívű terveket meg a feszített tempót, de ez azért mégiscsak úgy festett, hogy hm, drágám, jól meggondoltuk mi ezt? Fesztiválozni ölég fasza dolog, de (különösen miután a RK igencsak lestrapáltan jött haza Bukarestből, és délután bealudt az olvasóhencserén, ami nem szokása) valamiképpen egyre kevésbé tűnt jó ötletnek a fékevesztett rohangálás. Egyrészt még fiatal vagyok ahhoz, hogy özvegyi fátylakkal vacakoljak, ha kinyuhhad valahol élete virágjában, másrészt meg, ha éppen Zemplénben csavarodik fel a kialvatlanságtól egy fára Emesével, én is megkrepálok, márpedig nekem még be kell fejeznem egy disszertációt, három regényt meg egy verseskötetet egy csomó félbehagyott projektet a Bűnök Barlangjában, meg különben is most tanultam meg nagyinégyzeteket horgolni, és még akarom csinálni egy ideig, mert ez rettentő mókás dolog, nem is tudom, eddig miért nem mertem belefogni.
Száz szónak is egy a vége (most tartok 324-nél, mellesleg), idén kihagyjuk Bényét, ehelyett Grazból egyenesen hazajövünk, slussz. A RK-nak emiatt most enyhe bűntudata is van, ami nagyon helyes, az ilyen dolgok tartják kordában a férfiakat. Azt persze mondanom se kell, hogy mi ugyan ma felmotyózunk, és elindulunk Graz felé, de a motyó még sehol, a RK pizsiben ásítozik a teraszon, a lakás egy disznóól, Eriket el kéne vinni javítóba, és ma még Atilláné is megjelenik, hogy rendet vágjon a kuplerájban, úgyhogy legalább a felületek nagyját fel kéne szabadítani, mert minden átabotában van.
Akkor szép, ha zajlik, nemdebár.
Ez itt egy amolyan kísérleti fotó, ugyanis vateráztam Filomélának egy fényzőgépet, és ki akartam próbálni, hogyan szuperál.
5/305 – Kirakat
Tegnap úgynevezett szomszédünnep volt a miuccánkban, amiből a barlangi morcok párosa nyilván kimaradta magát, bár a járulékos örömekből mi is kaptunk ízelítőt. Én a móka kedvéért istenbizony nem is tudtam róla mindaddig, amíg el nem kezdődött a vad nyüzsgés úgy dél körül, hogy hol a faszén, kinél az alágyújtós, van-e elég jégakku, és hozza-e magával a nemtomki a gitárját. Ez a kimaradás persze különösen azért bájos, mert a szomszédünnepet a Repülő Kutató klánja szervezte, ráadásul a mi házunk elé és félig-meddig a kertünkbe. (Nem zárom ki, hogy szóltak róla, sőt. Az elmúlt pár hét viszont feltűnően nem volt alkalmas arra, hogy én ilyen dolgokat megjegyezzek.)
Az ikerház, amelyben életünket tengetjük, két egymás mögé ragasztott emeletes gilisztából áll, melyek hosszában egy gilisztaszerű osztatlan terasz és egy úgyszintén gilisztaszerű, osztatlan kert húzódik. Az utca felőli, a leggyakrabban használt kertkapuval megközelíthető részen lakunk mi, a másik felében anyósomék, akik nemcsak főhadiszállás voltak, hanem kivezényelt-bevezényelt pisilóhely és gyermekjátszótér is. Ennélfogva délután négytől éjjel fél tizenegyig komplett svadronyok vágtáztak át a teraszunkon hol oda, hol vissza, és mindenki bebámult a földig érő ablakainkon a szömivel, oda is, vissza is, következőkor is. Ehhez már amúgy hozzászoktam, mint úrifiú a pofozkodáshoz: a kertvárosi élet szépségeihez hozzátartozik, hogy a teraszablakainkon mindenki bebámul elhaladás közben, akár kétéves, akár negyven. Ezeken az ablakokon ráadásul nincs függöny. Egyrészt, mert Celofán úgyis lehányná (az ablakot le szokta), másrészt meg normál körülmények között, mikor éppen nincs invázió, úgysem látna be rajta senki, csak a nyírfa, a tuja meg a lonc.
Summa summárum, ott ültem a kirakatban, hete jött, hete ment, és az egész roppant abszurd volt a maga kertvárosiasan bájos módján. Időnként már úgy éreztem, akár integethetnék is. (Tényleg, miért nem integettem? Na majd következőkor.) A helyzet csak romlott, amikor néha kiültem a teraszra cigizni, mert a kiskorúak olyankor még elvágtázás közben is folyamatosan engem bámultak, és már attól tartottam, hogy nagy belefeledkezésükben nekizúgnak a fűszernövényeimnek, aztán legurulnak a teraszról. Én rájuk mosolyogtam ugyan, de elvetemült paidagógosz néni módjára megvártam volna, hogy előbb ők köszönjenek. Nos, egyetlen valaki mondta nekem halált megvető bátorsággal, hogy “szia”, ő is egy cumi mellől. Dominik, te még sokra viszed.
Tulajdonképpen csak akkor adtam fel, és vonultam el az emeletre, amikor átrohant előttem a színen anyósom legkisebb unokája, Bucó, közvetlenül utána pedig egy másik Bucó. Mielőtt viszont tényleg frászt kaptam volna, hogy stepfordi gyermekekről és kertvárosi klónozómaffiákról kezdjek képzelegni, még sikerült megállapítanom, hogy tényleg az első volt a mi saját példányunk, a másik csak egy kiköpött ugyanúgy festő szőke lófarkas ismeretlen lányka. Mindenesetre ez a trauma éppen elég volt nekem, hogy elkússzak aludni, míg az ablakunk alatt továbbra is vidáman dajdajoztak a kétévesek, lángolt a tábortűz, folyt a sangria, és szólt a Guantanamera.
Nyugi, nem szólt a Guantanamera. Legalább az nem. A kuka mellett viszont tényleg ott vannak a kiürült sangriás üvegek.
A mai napra nekem némi futkorászást dobott a kocka, úgyhogy szaladok is. Hatszáz tarka pamutréteg és ötven faktoros napvédő krémek, sziasztok. Mindehhez hajat is mostam, viszont a szárítóval nem akarok vacakolni. Eddig is láthattátok felrobbant állapotában éppen eleget, de most azt is megnézhetitek, miközben éppen robban.
5/304 – Bürgüncfalvi anzix
Képzeljetek el egy pofás, huszonötezres várost, tele “védd a fákat, egyél hódot” emberrel, művészlelkekkel és más kreatív népekkel, sokunokás nagymamákkal meg főállású négygyermekes anyákkal, büszke lokálpatriótákkal meg unatkozó háziasszonyokkal. Megvan? Oké, itt lakom én. És akkor most képzeljétek el azt, hogy ebben a városban egyetlen rövidáru-bolt van, ami május 28. óta zárva tart betegség miatt, és csak július 2-án nyit, mert a tulajdonos nem tud megengedni magának egyetlen alkalmazottat sem, annyira nem megy az üzlet.
Az egésznek nyilván igen erős kapcsolata van a reggelenként tokától bokáig beduguló 11-es főúttal, amelyen az egész Dunakanyar éppen befelé áramlik Budapestre, meg azzal, hogy ebben a huszonötezres városban nincs még kórház sem – de hát akkor is, mi a rühös nyavalya folyik itt. Én ugyan tizennégy évig dolgoztam Budapesten, aztán az elmúlt háromban Esztergomban, de azért mindvégig tisztában voltam azzal, bármennyire gyüttment vagyok itt, hogy ha a helyi vállalkozásokat nem támogatod, akkor megette a fene az egészet. A város tele van étteremmel meg szuvenyírárussal, de a valódi kézműves termékeket árusító üzletek csak vegetálnak. Egymás után zárnak be a viccesebb-mókásabb-egyedibb ajándékboltok meg azok az éttermek, amelyek nem közvetlenül a turisták haladási vonalán fekszenek, és nem arra alapozzák a működésüket, hogy másfél órás turnusokban bezabáltassanak egy busznyi embert. Most istenbizony nem az a csalódás beszél belőlem, hogy tegnap nem tudtam további fonalakat vásárolni. Ha annyira akartam volna, még autó nélkül is bent vagyok háromnegyed óra alatt egy budapesti fonalboltban, meg különben is, a Bűnök Barlangjában voltak ilyen-olyan eldugott maradékocskák. Ez itt a rövidárubolttal csak egy tünet, nem maga a fő gond. Én ugyan továbbra is piacra fogok járni meg helyi éttermekbe, aláírok minden olyan petíciót meg más izét, ami helyi ügyekkel foglalkozik, de ahhoz túlságosan is barlangi morc vagyok, hogy egyik kezemben karddal, másikban meg zászlóval induljak neki megmenteni Bürgüncfalvát.
Meg amúgy is, előbb a saját házam táját kéne gatyába rázni, mert egy órán belül beesik a Repülő Kutató, és itt minden úgy fest, mintha most esett volna át egy alapos szőnyegbombázáson.
5/303 – Addikciók
A fejfájásom tegnap estére elmúlt, a takny viszont még szívósan tartja magát, bár egyéb csatolt kellemetességekről (pl. láz) nem tudok beszámolni, és reményeim szerint nem is kell majd. Ha megúszom ennyivel, az teljesen elviselhető évzáró bulinak fog számítani a dolgok nagy rencerében, volt már itt rosszabb is.
Mivel ma szombat van, kötelező programom a piac lenne, de ezúttal lábbal fogom tapodni a tradíciókat. Egyrészt kedden elutazunk, másrészt pedig a Repülő Kutató, mielőtt elrohant Bukarestbe, alaposan rámvásárolt a múlt szombati piacon mindenfélét, nehogy éhenhaljak jelen-nem-létében, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Valamiért az a meggyőződése, hogy ha egyedül hagy, én levegőn, pránán és vifon-levesen fogok tengeni, hacsak nem sóz a nyakamba minimum két kiló zöldséget. Mindehhez hozzáadódott a vasárnapi családi grillezés ilyen-olyan maradéka is, amit meg anyósom tukmált rám, plusz a három államvizsga, melyek után csak hazakúszni voltam képes, aztán kis maradékocskákat vacsorázni kis salátákkal, nem pedig háromfogásos lakomákat rittyentgetni össze magamnak. Az eredmény, azt hiszem, sejthető: tegnap ettem meg az utolsó izét, ami a grillezésből származott (fóliában sült fűszeres camembert sajt volt, ha éppen tudni akarjátok), és minden reggel-este azt monitoroztam, nem akar-e éppen rám dögleni valami paradicsom vagy cukkini vagy bármimás. Örömmel jelenthetem, hogy egy fél uborka kivételével az összes többi megúszta, de a továbbiakban is tartani szeretném ezt a jó eredményt, úgyhogy előbb együk meg mindazt, ami itthon van. Szóval nuku piac.
Ezzel együtt sem marad el máma a nagy beszerző expedíció, a muszikák kajás doboza alján ugyanis alig csörög néhány szem kipöszörőzöttmacska-eledel, ők meg továbbra is erre az egyetlen fajtára vannak rápusztulva. Ordas nagy pechemre az állateledel-bolt ötven méterre van a város egyetlen rövidáru-üzletétől, és a tegnapi bejegyzés után már többen is kajánul jövendölgették nekem, hogy csínján kell bánni a horgolással, mert addikciót okoz. Addikció, á, ugyan, dehogy. Nálam soha.
Zöld kandeláberemre fogadom, csak három motring fonalat veszek. Jó, maximum négyet.
Hogy a mai áutfitre is vesztegessünk néhány szót (igen, erre a négyféle mintát is tartalmazó mixre gondolok a robbantott hajjal kiegészítve): a piros szoknya pár héttel ezelőtt még egy túl hosszú piros ruha volt, de úgy gondoltam, jobban ki tudom használni szoknyai állapottyában, úgyhogy nyissz. Ebből nem írtam eská-bejegyzést, de ha valakinek esetleg hiányzik annak bemutatása, hogyan csináltam, csak kajabáljon nyugodtan.
5/302 – Debts are off this year
Ez nyilván nem egészen így igaz, lesz itt még ezen nyáron a szőlőn meg lágy kenyéren kívül papírokkal vacakolás is épp elég, de ami a 2017/18-as tanévet illeti, az bizony le lett zárva, mint a parancsolat, még a kulcsát is eldobtam.
A vakációm első napja általában azzal a tanácstalan téblábolással telik, hogy hát-akkor-meg-most-mit-csináljunk, és ezúttal sincs igazán másként. Figyelemelterelésül viszont a fejemnek most más dolgokkal is meg kell küzdenie: a robbantott hajam vonaláig (tegnap csúful bedauerolt az eső) fáj, mint a fene, azon alul meg elcsömöszölte a takny. Ennyi év után már meggyőződésemmé vált, hogy ez is a tanárság része: nyomod az ipart összecsuklásig, és a szervezeted hűségesen asszisztál hozzá, de aztán az első vakáció-forma napon körülnéz, és elkurjantja magát, hogy “hejhó, most már szabad a pálya!”, te meg ott maradsz elcsömöszölt fejjel, és műsoros papírzsepik szegélyezik utadat.
Közben az eső is meglehetősen vigasztalanul esik, de nem baj, jól van ez így. Ilyen nap is kell néha. Fejfájónap, feltöltőnap, loncsos kardigánok, bögre teák, papírzsepik meg harmonikázó zoknik napja. Ma itthon maradok, adjusztálgatom magamat meg a lakást, várom a postást (a húgomnak rendeltem nagy és vastag és okos zenetörténet-könyveket), fésülgetem a cicákat, és listákat gyártok. Ó, mennyi csodálatos tervem van, és milyen vidáman fogom belevetni magam ezekbe!
De még nem ma.
5/301 – Akáció
Ez a nap is eljött, de milyen nap lesz ez, jézusmária. Délelőtt államvizsga, délután évzáró tanszéki értekezlet, este évzáró tanszéki buli, az ezek közti lyukakban meg félévzáró adminisztratív teendők. Rohadt későn fogok hazakeveredni és teljesen ledarálva, de ha minden jól megy, ezzel végetér a 2017/18-as tanév. Valamikor még muszáj lesz konzultálnom az óvodavezetőkkel, de az már lehet, hogy augusztus végére marad.
Megpróbáltam kitalálni, mi a nyavalyát vegyek fel, ami az összes programhoz és a mai napra jövendölt, rendkívül finomvegyes időjárási körülményeknek is megfelel. Nem mondanám, hogy igazán sikeresnek érzem magam.
5/300 – Durr
Ma ötkor keltem, hogy megmossam a hajam, és az a gyanúm, ezt nem kelletett vóna. Minden hajrobbanások öreganyja, ezzel a fejemen megyek államvizsgáztatni, és mivel amúgy is megette a fene az egészet, olyan dolgokat rántottam fel hozzá, amelyek talán elterelik a figyelmet róla.
5/299 – Majré
Megint elmentem államvizsgáztatni. Nagyon remélem, ezúttal nem húzunk meg senkit.
Bevallom, van az egészben valami végtelenül röhejes. Hogy megértsétek: 2001 óta esz a fene a felsőoktatásban (leszámítva fél év szünetet, munkanélküliségem átmeneti, de igen keserves hónapjait), és nyilván már az elején befogtak jegyzőkönyvet vezetni, még ha a bizottságba nem is fértem bele. Ez azt jelenti, hogy végtelenül hosszú ideje, több mint másfél évtizede ücsörgök végig államvizsgákat, és úgy őszintén, ezek nem különböznek sokban egymástól, akármilyen szakon és felsőoktatási intézményben is történnének. A hallgatók holtsápadtan majréznak a folyosón, bejönnek, majrézva tételt húznak, majrézva elmondják (gyakran igen sok hülyeséget mellékelve hozzá, csak úgy bónusz), aztán kireszketnek a folyosóra tovább majrézni az eredményeikért. Tanárként az ember nagyrészt ugyanazt látja, ha nem néz közelebbre: generálfejek, generálválaszok. Őszintén, nem is nagyon izgultam értük, talán mert mindig afféle melléktárgyakat tanítottam nekik, amelyeknek minimális szerep jutott az államvizsgán, és nekem is minimális szerepem volt az életükben. Meg különben is, minek majrézni. Ha átmennek, jó, ha nem, lehet újrázni, minek az idegeskedés. Na hát ehhez képest most elkezdtem izgulni a diákokért: drukkolok, hogy szimpatikus tételt húzzanak, hogy ne süljenek bele a feleletükbe, hogy össze tudják vakarni magukat abból a síkideg állapotból, amellyel megjelennek a bizottság előtt. Ha ez így megy tovább, nevetséges tyúkanyókává fogok válni, aki kotkodácsolva terelgeti őket a folyosókon. Ennek az évfolyamnak ráadásul az első félévétől kezdve asszisztáltam az egyetemi jelenlétéhez, összesen hat tárgyuk volt nálam, és még azt is láttam, amikor először bementek az oviba, aztán ledermedtek, mert körbevette őket egyszerre két tucat ötéves. Fontosak lettek nekem, a fenébe is.
Ha még azt is hozzáteszem, hogy amikor kicsúszott a fenekem alól az előző állásom, szentül megfogadtam, hogy semmiféle érzelmet vagy lojalitást nem feccölök fölösen a következőbe, mert ez csak munka, amit elvégezni, nem pedig szeretni kell, hát igencsak itt állok megfürödve. És nyilvánvalóan én csellóztam ki magammal, senki más.
Attól tartok, ezúttal egészen komolyan összehuttyannék, ha ez az állás is kisétálna a fenekem alól.
5/298 – Pótol
A Repülő Kutató már egy ideje lábbal tapodta a tradíciókat meg önnön nevét, úgymint nem röpködött sehová. Kutatni azt szünet nélkül kutatott, abban nincs hiba, és mivel a papírkákkal terjeszkedésben elérte a limitet a dolgozószobájában és a nappaliban, a teraszon folytatta tovább. (Közbevetőleg megjegyezném, hogy a terasz rendezése meg takarítása leginkább az én reszortom: senki nem osztotta ki rám ezt a feladatot, de nem is végzi el helyettem senki. A Repülő Kutató tevékenysége főként abban áll, hogy, mikor már minden csillog, megdicsér engem, milyen ügyes vagyok, aztán elégedetten betelepszik a közepébe a laptoppal, fél tonna cetlivel meg két-három könyvvel. Ilyen szempontból erősen emlékeztet a macskáinkra, akik végignézik, hogyan cserélek ágyneműt, aztán azonnal felcsámpáznak az ágy közepére, összeszőrözni a frissen mosott paplanhuzatokat.) Mindenesetre abból, hogy a csávó ennyire feltűnően nem ment sehová, egyetlen dologra lehetett következtetni, mégpedig arra, hogy ezt majd pótolni fogja busásan, mert ami késik, nem múlik. Így is lett. Ma hajnalban háromnegyed négykor vonult ki az ajtón beszállókártyával meg kézipoggyásszal, és a következő két és fél hétben folyton úton lesz valahová, maximum tiszta gatyákért ugrik haza. A jövő héten engem is visz magával, úgyhogy nem sír nagyon a szám, de azért mókás, hogy ebben az ügyben is egy ideig a nagy büdös semmi, aztán hirtelen minden egyszerre. Ezúttal viszont egyedül vonult el, az úticélja Bukarest, konferencia meg az Akadémiai Könyvtárban ücsörgés, és vasárnapig színét se látom.
Vasárnapig persze itt még sok víz fog lefolyni a Dunán meg a Bükkös patakon, például akkorra már végre vakációm lesz. Még csak ez a hét a vizsgaidőszak, és ez igen sűrű hét lesz (még három államvizsga, jézusmária!), én már nagyon vágom a centit. Ma is lenne dolgom épp elég mindenféle papírokkal, de kaptam egy esemest, hogy életem megkeserítője, Charles Edward David túlesett a lobotómián, és haza akar jönni. Élek ugyan a gyanúperrel, hogy inkább a számítógép-javítóban akarnak megszabadulni tőle, mielőtt teleírja a falat azzal, hogy REDRUM, de ő is az én keresztem, úgyhogy feltarisznyálom magam, és bevonulok érte.
Ha már keresztekről esett szó: azt, gondolom, mondanom se kell, hogy miután a Repülő Kutató kivonult háromnegyed négykor az ajtón, Celofán is úgy gondolta, nem tapodja többé lábbal a tradíciókat. Végül is egész múlt héten nem hányt egyszer sem, ideje volt pótolni.
Itt közben még mindig az évszakhoz képest hűv szellők fújdogálnak, nekem meg valamiért semmi ihletem nem volt a szekrénybe bámulva, úgyhogy majdnem azt kaptátok, ami leghamarabb a kezembe akadt, őtözködős bloggerek szégyene aki stb. Közben viszont elszégyelltem magam egy kicsit, úgyhogy mégiscsak tettem némi erőfeszítést.
5/297 – Grisette
Nem én, ő:
Az új családtag. Igen, ő volt abban a dobozban (16). A neve pedig azért lett Grisette, mert szürke, ráadásul kicsi és csinos. Mér, minek hívjam, Jenőnek?… Na ugye.
Persze ha fellapoztok valamilyen lexikont (tételezzük fel, hogy lustaságból éppen ezt), a grisette-hez az alábbi magyarázat valamelyik verzióját találjátok meg: “keze munkájából élő, független, kissé könnyűvérű (elsősorban párizsi) lány, pl. varrólány, divatárus lány, gyári rnunkásnő stb. (a. m. szürkécske)”. Majdnem ugyanezzel a magyarázattal találkoztam annó az egyik Balzac-novella lábjegyzetében, és már akkor is voltam olyan szemétláda, hogy elképzeljem, hogyan szülte meg a fordító. Eltartott kisujjal beleivott a tilleulbe, letette a porceláncsészécskét a csipketerítőcskére, aztán megpróbált kitojni egy olyan mondatot, ami azt fogja jelenteni az olvasó számára, hogy “hááát, nem egészen főállásban kurva a kis parizer ribizli, de azért teccikérteni”.
Grisette nem egészen főállásban fog az én szórakoztatásomra létezni, és esetenként igen keményen kell melóznia, de azért minden bizonnyal többet nézek majd vele YouTube-videókat, mint amilyen mértékben disszertációt gyártok rajta. (Erre azért ne vegyünk mérget, én már írtam komplett regényt egy ugyanekkora, 10.1 colos kisizén.) A függetlenségét viszont feladhatja szegénykém, igen sokat fogom hurcolni magammal mindenfelé, ráadásul az én gépparkomat rendszerint porral és macskaszőrrel és még mivel nem lepi be a velem töltött idő.
Megyek is, megmutatom Grisette-nek a Bűnök Barlangját, amíg felbugyog az öregtészta, aztán végignézheti azt is, hogyan kell ticinói kenyérkéket sütni.
Én természetesen nem vagyok szürke, csak nyomokban. Viszont piszkosul fázom. Arra például egyáltalán nem számítottam, hogy nyafogóruhában és sálkendőben fogom ünnepelni Szent Iván napját.
5/296 – Sorrendiség
(Ezt csak azért, hogy ne higgyétek, eltűntem. Kép még mindig nincs.)
A nemzetközi helyzet továbbra is radikálisan romlik. Tegnap már oda jutottunk, hogy a Repülő Kutató is Charles Edward Davidnek nevezte a folyvást lefagyó Dell Inspiront (az én hülyeségeim meglehetősen ragályosak, attól tartok), és megegyeztünk abban, hogy valóban a zárvaházban van a legjobb helyen. Ott majd ismét kiütik az eszét a tokjából, raknak bele egy rendesebb alaplapot(?)*, és így kapunk egy kiske haladékot arra, hogy a komplett gépparkomat le kelljen cserélni. Egyúttal persze Charles Edward David is kap némi haladékot arra, hogy utolérje a fátum. Tegnap már odáig fajultak a dolgok, hogy a sorrendiségen kezdtem tűnődni, miszerint melyik lenne kielégítőbb élmény: szétverni kalapáccsal, majd a romokon eljárni egy rövid, de szenvedélyes tarantellát, avagy előbb ugrálni rajta egyet bakancsban, és csak utána esni neki kalapáccsal. Annyi látszott biztosnak, hogy végül így is, úgy is egy töményes palackkal a kezemben fogok táncolni körülötte, és a múltkor rumot gondoltam, de az elfogyott valami süteménybe, úgyhogy maradt a viszki, abból van a házban vagy hétféle. (Ti most valószínűleg azt hiszitek, hogy viccelek, de nem.) Hát akkor már inkább a zárvaház, és lehetőleg még azelőtt, hogy válogatni kezdenék a kalapácsok között a szerszámkamrában. Abból is van vagy tíz. (Kalapácsból, nem szerszámkamrából, no. Mi ugyan meglehetőst meg vagyunk húzatva, de azért ennyire nem.)
A zárvaházi látogatás szépsége persze főként abban áll, hogy ehhez be kell pendliznem a székesfőfaluba, annak is a központi részébe, ami ezekben a napokban teljesen közlekedhetetlen, úgyhogy leginkább két dolgos lábamra számíthatok. Remélem, legalább egy repülő nem esik a fejemre véletlenül, azok is most verik szíjjel az ottlakók idegeit.
De előbb, mint azt a sorrendiség kívánja, macskaetetés, kávé a teraszon, aztán piac.
* Síkhülye vagyok számítástechnikából, pedig két évig éltem egy progmatossal. Lehet, éppen ezért.
Szerk, egy nappal és sok kalanddal később: végre fotót is tudok mellékelni, juhé.
5/295 – A dolgok, melyek vagynak
Hiszitek vagy sem, de én minden reggel azzal kelek, hogy próbálok örülni a dolgoknak, melyek vagynak. Meleg, illatos kávé. A szépen kitakarított teraszom lampionokkal és zöldkockás székpárnákkal. A hajnali jutifalatot kérincsélő zászlósfarkú cicák. Színes holmik blogjai olyan nőktől, akik a sárteke túlfelén laknak. A Bűnök Barlangjának tarka káosza. A saját fejem – kívül a pipiros, belül a kreatív zimzümmök, meg egyáltalán az a tény, hogy még megvan ez a fej. A munkám, amit hasznosnak érzek. A lonc, a bazsalikom, a napfény, az eső, az ovisok.
Időnként viszont kutya nehéz. Időnként mintha összeesküdözne a világ, hogy csupa szomorú meg nyomasztó dolgot pakoljon elém, amiktől tehetetlennek érzem magam, be akarok menekülni a színes ficnik közé, én nem vagyok jelen, Bélát itt ne keressék. A napi politika csak egy, és rohadtul nyomasztó az is, de a személyes, közvetlen búbajok elől tényleg nincs hová bújni, mert nincs annyi ficni a világon. Tegnap megvágtunk egy hallgatót államvizsgán, és hiába volt teljesen indokolt meg jogos döntés, akkor is egészen lelombozott. Miközben a gratulációk után mindenki odabent örvendezett a teremben, én egy síró leányzót vigasztalgattam a folyosón, mert valakinek azt is meg kellett tennie. Aztán az adminisztrációs rutyutyuk után hazakúsztam, dögmeleg meg búbánat, árnyéktól árnyékig lopózkodás a verőfényben meg harmincnégy fokban. A hazafelé úton, már a macskakövek falujában, agnoszkáltam, hogy július végén végleg bezár az az ajándékkereskedés, ahol én porcelán fiókgombokat meg kis egyedi himmihummikat szoktam venni. Az egész nyüves turistaszivattyúban tán három olyan ajándékbolt van, ahol értelmesebb-forma ajándékokat lehet venni, egy még februárban bezárt, most meg ez is.
Aztán hazaértem, lezuhanyoztam valami levendulás narancsvirágillatú izével, bekentem magam a leégésgátló pacsmaggal, és kiültem a teraszra egy sörrel, hogy felhívjam anyámat boldog születésnapot kívánni, mert tényleg örülni akartam a dolgoknak, amik vagynak, nyári napforduló, születésnap, frissen mosott paplanruhák. És akkor kiderült, hogy meghalt a mostohahúgom. Nem voltunk közeli viszonyban, sőt lényegében semmilyen viszonyban nem voltunk, tíz éve lehetett, hogy utoljára láttam, és akkor is elszomorított az elpazarolt élete, ami még tizenéves korában csúszott rossz irányba. Menekülés otthonról egy értelmetlen házasságba, két elhanyagolt gyerek, a képességeihez mérten alacsonyrendű munkák, még prostitúció is. Csak felnőttként kapott már olyan segítséget, amilyet kamaszként kellett volna kapnia, mert akkoriban nem volt kitől, de felnőttként már csak ő segíthetett volna magán, és mire eljutott oda, hogy képes legyen erre, jött a rák.
Lehettem volna valaki más, de a más az valaki más lett, és lehettem volna ő is, ha csak egy hajszálnyival kevesebb támasz van mögöttem azokban a zűrös időkben, amelyek valójában nem különböztek sokban az ő zűrös időitől. Örüljünk a dolgoknak, melyek vagynak, igen. Nyugodj békében, Eszter. Mindenki másként képzeli el a békében nyugvást, úgyhogy, bármennyire morbid is, biztos vagyok abban, valamennyi békéd abban is volt, hogy felajánlottad a maradványaidat az orvosegyetemnek. Hátha így közelebb kerül a világ annak a ráknak a gyógyításához, ami elvitt.
Most pedig annak örülünk, hogy. Még nem nagyon látom, minek, de a buszon a munkahelyem felé hátha kitalálom. Képet viszont sajna nem tudok mellékelni. Tegnap a mindenek mellé Charles Edward David, harmadik e néven, megint elkezdte űzni az eszit, úgyhogy vissza kell vinnem a zárvaházba. Bár az is lehet, hogy simán csak szétverem kalapáccsal.
Szerk, vasárnap: most már képet is tudok mellékelni.
5/294 – És ma is
Tegnap csak arra voltam jó hazajövetel után, hogy zuhany, szendvicske, bealvás a kanapén.
És mint a nyuszikás vicc mondja, ma is odamegyek. Most.
5/293 – Grácia
Ma államvizsgáztatni megyek, és ebből a szép egésznapos programból lesz még a main kívül négy darab. A holnapin ráadásul nekem kell elnökölnöm, grácia árva fejünknek.
Azt mondanom sem kell, ugye, hogy a nemes alkalomra mívesen összeválogatott öltözékem minden egyes darabja turkálóból van, kivéve a kétezer forintos kínaibótos cipőt.
