Hát ezzel töltöttem én az elmúlt három napot. Előbb-utóbb részletezem is, de most kivagyok, mint egy kutty.
Ilyen volt:
Ilyen lett:
nyár kategória bejegyzései
9/336 – Kugler
Mikor ma reggel ötkor a harmadik réteg kulimászt kentem fel arra az izére, amit eredetileg nem is akartam átmázgálni, de amikor elindult a lavina, már nem bírtam félreugrani előle, na szóval ma reggel ötkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy ugyan mi a nyavalyáért nem csinálom inkább azt, hogy szép ruhában járjak-keljek, és kuglert vegyek öt forintért. Mert amúgy speciel megtehetném.
Tudjátok mit, ne is válaszoljatok, úgyis tudom.
9/335 – Veteményes
Megígértem a Repülő Kutatónak, hogy ma lemegyek a piacra. Ez eddig rendben is van, az imént lecsiszatoltam magamról egy teljes veteményeskert színeit (háromféle festékkel jáccottam már máma, pedig még nyolc óra sincs), a gond az, hogy nem kérdeztem meg tőle, ugyan mi a bokámat akar arról a piacról. Én ebben a pillanatban semmit nem tudok elképzelni, ami van a piacon, de nincs a lakásban, és kéne az utóbbiba. Anyósom paradicsomjai teremnek, mint a bolond, úgyhogy például az étkezőasztal ilyen ízlésesen fest ebben a pillanatban:
Egen, szerintem sem vagyok normális. Korábban sem voltam, de mintegy eszkalálódtak a dolgok, na. Ha még azt is hozzáteszem, hogy végtelen optimizmusomban vendégeket hívtam szombatra, miközben két kézzel táplálom a káoszt, és most már lassan egy talpalatnyi hely sincs palotánkban, ahol nem teljes a felfordulás, akkor pláne innen szép nyerni.
Legalább a szőrösök jól érzik magukat. Amíg van néhány vízszintes, puha felület, ami nincs tele dzsuvával, nekik mindegy.
A macskáknak ugyan tökmindegy, mi van rajtam, de a piac és a blogolvasók kedvéért megpróbáltam kicivilizálni magam annyira, amennyire csak lehet. Egy kis szerencsével az összes pipeződ festékfoltot sikerült lemosnom magamról. Meg a sárgarépákat. Meg a borsópüré színűeket.
Nyilván az én készülékem defektes, de már fel se tudom idézni, mikor tettem ennyi erőfeszítést ahhoz, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit kiskutya szájájából rángattak ki.
9/334 – Sitt
Harcos elszántságomat
épp csak kevéssé rombolja, hogy ébredés óta úgy fáj a fejem, majd szétrobban. Poci ugyan igen szívesen felajánlkozott gyógycicának,
de nem maradhatok az oldalamon, mert dógomvan. Tegnap további cuccokat fedtem fanafét, úgyhogy most jelenleg a ház lakható ugyan, de jóformán egyetlen pontja sincs, ahol ne lennének afféle képletes (és nem csak képletes) sitthalmok.
Végül is, időm annyi, mint a tenger. A RK csak holnapután jön haza, addig én még hatszázezer borzasztóságot követhetek el, mindet szimultán. Csak ez a fejfájás múljon el, grr.
9/333 – Az ágak hegyin
Az eszem nagyjából ott jár,
de ez mind semmi, tegnap Poci is ott járt.
Ez a hirtelen lehűlés erőteljesen aktivizálta a macskákat, ráadásul mind a kettő folyton rajtam lóg, mert a Repülő Kutató elutazott más repülő kutatókkal tartani workshopot. Számoszon. Hülyék ezek.
Na persze az a tény, hogy csütörtökig nem lesz itthon, engem is aktivizál, nemcsak a macskákat, mert bokros és borzasztó terveim között vannak olyanok is, amiket nem tudok száműzni valamelyik eldugott emeleti szobácskába, és ezekre most kell sort kerítenem, mielőtt hazajön. A kanapé második számú fanafét fedéfénél kénytelen voltam rájönni, hogy sokkal jobb az nekem, ha nincs itthon, amikor én tevékenykedem. (Sokkal jobb neki is, de az itt most részletkérdés.)
Szóval itt vagyunk most, új hét, új hónap, alkotói magány (leszámítva a rajtam fityegő makkákat). Soha jobbat.
Eská 9/33 – A barack asztal
Ismeritek a kék asztalt, ami a vendégszobában volt, ugye?
Nos, miután átfestettem a szobát zöldre, az asztal sem maradhatott kék. Nem mintha a kék meg a zöld kombinációjával bármi bajom lenne, de a Borsópüré és a Neon Libafos mellé valami olyan színű bútor kell, ami nem üti ki egészen az ember szemit, ez pedig tényleg félelmetes volt így együtt.
Így hát, miután végre kész voltak a falak meg a lámpa, nekiláttam. Az asztalt már eleve lomtalanításon szedtem össze tizenöt éve, akkor mázoltam le kékre, és eredetileg is ütött-kopott volt a drágám mindenféle évtizedes sebesülésekkel. Nem is nagyon akartam teljesen tükörsimára csiszolni akkor se, most se, mert hát ennek éppen ez a bája, a kicsit lehordott küllem, de azért egy kis dörzspapírozás ráfért.
Meg egy kis alapozó.
Marha sok alapozó. Plusz még minden rétegnek alaposan meg is kellett száradnia, mielőtt a következőt rákutyulom.
És akkor, amikor végre megszáradt az alapozó, nekiláttam festéket löbbölni.
Eredetileg se akartam további festékeket venni, de mikor bementem maszkolószalagért a Mogorvákhoz, merő kíváncsiságból megnéztem, mennyibe fáj mostanság az Unitop – hát, gyerekek, én itt addig fogom kevergetni a házban lévő készletet, amíg az utolsó körömcseppig el nem fogy. Rohadt infláció.
A kevergetés eredményeként én valamilyen barátságos barackos bézst szerettem volna látni, ehhez dobtam összes a sötétnarancsot a világosszürkével. Húúú. Az első szín, amit sikerült kikevernem, a jóóó vastag olajfestékkel bekent retró konyhaszekrények színe lett. Belezúdítottam egy további adag narancsot, ettől meg olyasféle eredményt kaptam, mint a vakolat olyan hölgyek arcán, akik Vlagyivosztokban strichelnek az utcán. Közben meg jöttek-mentek a napok, és egyre több lett sarokban a dzsuva, mert persze nem csak az asztalt festettem le, naná hogy nem, viszont a többire majd később kerítünk sort, mert ott plusz merényletek is vannak-lesznek.
Na de végül sikerült valahogy kiegyensúlyozni, és megkaptam az én barackos bézsemet. (A jobb oldali csík az.)
Úgyhogy lekentem erre a barackosbézsre az asztallapot és a fiókokat, narancsszínűre a kihúzható kis írólapot,
és a kettő közötti árnyalatra az asztallábakat meg még ezt-azt. Látjátok?
A fiókoknál persze most jött meg annak a böjtje, hogy tizenöt évvel ezelőtt rém lusta voltam, és csak a fogantyús frontot festettem le. Most kellett pótolni az összes civilizálást, és higgyétek el, ráfért vastagon.
Helló, öntapadós tapéta.
Isten bizony nem tudom, érdemes volt-e ennyit strapálnom magam vele, de végre kész van, és most egy kis szerencsével további tizenöt évig nem kell foglalkoznom vele.
Előbb-utóbb a környezete is kész lesz.
9/332 – Rétegek
Már szerda óta dörzspapírok, alapozók és festékek között tötymörgök, de ma legalább az asztalt befejezem, be én. Addig is, a szokásos heti galéria:
Ma amúgy hó vége is van, de egyetlen napra két galéria mégiscsak sok lenne a jóból, úgyhogy a júliusit kihagyom.
Eská 9/32 – Barackos bluggy
(Csak hogy ne gondoljátok, éppen nem csinálok semmit.) Amíg azt vártam, hogy száradjon a bútorokon a harmincötödik réteg festék, gyártottam egy tepsi ilyen izét.
A recept Deb Perelmané, mi speciel diófagylalttal ettük, és a RK még repetázott is belőle.
9/331 – Dzsessz
A ma hajnali hülyeálom-rakás egy különösen idiotikus részében a Repülő Kutató tényleg repült, afféle rakétameghajtásos szkafanderbe öltözve kergetett egy szintén repülő csomagkiadó automatát, amiből sikerült ugyan kivennie az egyik csomagját (egy dzsesszlemezt – könyörgöm, miért éppen dzsesszlemezt? bár ahogy a többi részletet elnézem, végül is ez volt a legkevésbé valószerűtlen), de a másodikat már nem, mert az automata elrepült. És akkor üldözte. A csomagkiadó automata pont úgy viselkedett, mint egy rajzfilmen, időnként leszállt, és megpihent egy utcasarkon, épp annyi időre, amíg a RK majdnem utolérte, de amikor beindította a fújókákat a rakétán, hogy lemanőverezzen melléje, az automata ismét huss. Én gyalogláb iparkodtam utánuk, természetesen marha idegesen, mert mi lesz, ha lekésem a buszomat, és nem érek oda az elsőáldozásra (na még ez is), menet közben pedig kiszaladt a sarki szövetboltból a tulaj, megállított, és bizalmasan megsúgta, hogy hazaérkezett az az illető, akinek a személyijét használom (wtf), a buszra felszálláskor meg kérni fogják (esmég wtf), és akkor lebukom, szóval vigyázzak.
Na ugye, hogy érdemes jóban lenni a szövetboltok tulajaival.
Ez a hidegfront is folyton csak késik, jegyzem meg itt a valós világban, pedig én már élőhúsnak kimérve is alig vagyok jó a lómészárszékben.
9/330 – Dara
Úgy érzem magam, mint akit ledaráltak, amiben nincs semmi meglepő, mert tizenegy után dőltem el, aztán négykor máris felvertek a szőrös disznók: Maci halkan vinnyogott a fülem mellett, Poci meg a hímzőfonalaimat próbálta lepofozni az asztalról a megfelelő hanghatások kíséretében. Nem vitás, mindenkinek agyára ment már a hőség. Miután tápláltam őket, visszaájultam pár órácskára, de ezt se kellett volna, mert még álmomban is pemzli volt a kezemben, és egy óriási nagy hodályban szaladgáltam vele egyik faltól a másikig, blöe.
Nem csoda, hogy úgy nézek, mint akit üldöznek,
ráadásul az ébrenléti mázolás is tele van mindenféle nemvárt fejleményekkel. Valami igen csúnyán félrement a színkombinációval, úgyhogy muszáj lesz tovább kevergetni a rendelkezésre álló festékeket, pillanatnyilag ugyanis úgy néz ki a negyedkész termék, mintha egy retró konyhaszekrényt állítanék össze 1978-ból, és ezzel nem is lenne semmi baj, ha ezt terveztem volna, de nem.
A macskák persze azonnal, mihelyt legurultam a futonról, birtokba vették a Bűnök Barlangját, és rajtaütés-szerűen elaludtak a káosz közepén. Mi mást várhattam volna tőlük, pfühp.
9/329 – Chenilla
Afféle kisexpedíció előtt állok, csak a városba szaladok le ahajt, úgyhogy megpróbálok hozzá úgy festeni, mint aki nem csak hobbiból rendelt meg három méter Chenilla 09 lakástextilt. (Amúgy persze hogy nem. Azt még én sem mondom, hogy “ó, az én hobbim a kárpitozás”.) A kardigán nem a hőfok miatt van sajna (bár a hétvégére rendes igazi lehűlést jövendölnek), hanem mert én egyszer már égtem le nagyon csúnyán vállcsúcson, és semmi kedvem ahhoz, hogy szeptemberig szedegessem magamról a hámladékokat.
Na, harcra fel. Vagyis le.
Szaporulat a Szaharában
Valakinek, akitől én szigorúan elhatárolódom, mert nem pártolom a léhaságot, nyilvánvalóan agyára ment a hőség. Másként vajon mi a nyavalyáért rendelt volna anyagokat az eddigi kétszáz folyóméter mellé?
9/328 – Gübül
(Ha már a szóhasználati sajátosságokról esett szó.)
Ismerjük el, azért meglehetősen a sorskísértés kategóriájába tartozik, amikor az ember felőtözik többé-kevésbé civilizáltba (értsd: olyan holmiba, amiben akár az utcára is kimenne), aztán nekilát sokféle színű festékekkel gübülni, lepcsegtetni és tajdokoskodni.
9/327 – Szürkevíz
Utólag szinte mindennek, ami az emberrel történt, megmutatkozik valamiféle eredménye, és, hiszitek vagy sem, gyakoribb, hogy inkább pozitív, mintsem negatív eredmény ez. Az életem első harmadát egy egyre nyavalyásabb hiánygazdaságban töltöttem, a nagyanyáim meg átörökítettek ránk mindenféle olyan jótanácsot, amit a harmincas évek világválsága meg a második világháború alatt összeszedtek. Arra persze senki sem számított, hogy a szép új világban ugyanazok a szarok jönnek össze, amik a régi csúnyában, és ez így is lett, nekünk most másféle szarokkal kell szembenéznünk. Az elv viszont továbbra is ugyanaz, amit a hiánygazdaság meg a véhá nyavalyái idején kellett alkalmaznunk: spórolj, hasznosíts újra, ne légy telhetetlen.
Igaz, ebben a szép új világban egy csomó rég bevált izének új neve van, én például csak tegnap futottam bele abba, hogy “szürkevíz”, ami a háztartásban összegyűjthető nem túl koszos vizek elegáns megnevezése. Na hát én ezen a nyáron már az első “szarban van a vízhálózat, feleim” bejelentések óta szürkevízzel oldok meg mindent, amit lehetséges: a reggeli zuhanyzásaimnál például bedugaszolom a kádat, aztán az ott összegyűlt alig-kicsit-tusfürdős vízzel mosok fel, majd a felmosóvízzel öblítem le a vécét, ha a helyzet nem kíván ennél többet. (Finom voltam, mi?)
Pár napja olvastam egy cikket, amiben mindenféle energiatakarékossági tapasztalatot gyűjtögettek össze, és voltak ugyan benne jó ötletek is, de összességében elborzasztó volt az egész: egy olyan életmódot dicsértek benne, ami a százhúsz évvel ezelőtti tanyavilág összes nyomorúságát magában hordta, a lavórban váltatlan vízzel lezavart családi mosakodásoktól a petróleumlámpáig meg a suhintott levesekig. Azt hiszem, valahol meg kell húznunk a határt, és ez a határ ugyan mindenkinek máshol van, de én a héten valamikor mégiscsak beindítom a víztakarékos, A++ energiabesorolású mosógépemet egy 30 fokon 45 perces programra, mert lassan már nincs olyan kánikulai lipityánka, amit felvehetnék.
Eská 9/31 – A nap és a csillagok
(Eredetileg az volt a tervem, hogy ebben a blogévben is 52 db eská-posztot fogok publikálni. Mint látható, csúfos lemaradásban vagyok, amire persze egy normálisabb ember megvonná a vállát, hogy “így jártunk”, de én makacs vagyok, mint egy öszvér. A következő öt hét valószínűleg pörgősebb lesz, mint egy ördögbot. Ne számítsatok semmi jóra, annyit mondhatok.)
A vendégszobát akkor hagytuk ott tegnapelőtt, amikor már igen vidám ordítózöld színben játszottak a falak. Na persze nem én lennék én, ha ezen a ponton békésen visszatoligálnék mindent oda, ahol eddig volt, és olyan állapotban, ahogyan eddig volt. Lesz itt még mindenféle vérengzés, muhaha.
Nézzük például a mennyezetet.
Ezt a burát* mindig is rühelltem. Vannak olyan szarbarna fafelületek, amiket én nem óhajtok az életembe, ez meg már huszonhárom éve itt van a plafonon, és ugyan sokat mondok, ha havi egyszer felnézek rá, de akkor is, na, huszonhárom év elég volt. Pemzlit elő!
Egen, ez az a pont, ahol rosszabbul néz ki, mint előtte, de én tudom, hogy mindig van egy ilyen pont. Így néz ki a Trinát Unitop első rétege, ha az eredeti felület jóval sötétebb a festék színénél. Ha nem lenne nekem tapasztalat, kétségbeesetten mázolgatnám tovább, amíg mámorítóan ronda és rücskös lesz, de hét év után már tudom, hogy pontosan úgy kell vele bánni, mint a körömlakkal: több réteg, közte kellő ideig tartó száradással sokkal jobb, mint elsőre rálepcsegtetni a legtöbbet, amit csepegés nélkül lehetséges.
Ebben az időjárásban a száradási idő is sokkal gyorsabb, mint máskor, ami a felkent festéknél előnyös, de az éppen kiöntöttnél nem annyira. Mivel viszont a Trinát Unitop levegőn szárad, érdemes a rétegek közötti időre a festőkellékeket bebónyálni. Így ni:
(Mondtam én, hogy lenni nekem tapasztalat, höhö.)
Néhány órával és három réteggel később már pont úgy nézett ki, ahogy én azt akartam.
Nyilván ha olyan cuccról lenne szó, ami több strapának van kitéve, több időt hagytam volna a rétegek között, de ez csak ott csücsül a plafonon, és a legközelebbi izzócseréig senki sem fog hozzápiszkálni, úgyhogy gyors voltam, mint az olajozott villám. (A festék mellesleg pünkt ugyanaz a sárga, amit a kamrapolcokhoz használtam tavaly. Még van belőle, és amíg légmentesen lezárva ücsörög a dobozában, nem szárad be.)
Itt ezen a ponton már akár abba is lehetett volna hagyni a hadműveletet, visszacsavarozni az ernyőt, és páviszlát, de hát, mint tudjuk, engem nem ilyen fából faragtak. Úgyhogy tettem egy gyors kirándulást a borderline giccsbe, mert ha az ember tudja, mi a giccs, akár produkálhatja is, legfeljebb azt mondja rá, iróniából volt.
Ah, irónia.
Setétben világító csillagok a kínaibótból, kétoldalas áttetsző ragasztószalag szintén a kínaibótból, plusz fél óra pipizamunka. (Azt a csíkot is utáltam a szélén, no.) A végeredmény meg ilyen lett, ni:
A dekorativitás kedvéért a csodálatos tükrömben fotóztam le nektek, az úgyse kap elegendő figyelmet, de ami késik, nem múlik.
Így néz ki, amikor felgyújtom a vellanyt:
és így, amikor leoltom:
Fapipa nem túl tehetséges sötétben, de teccik érteni az általános idéát. Nap és csillagok, pazar. Különösen, hogy az egész projekt nettó időben két óra volt (a száradási periódusokat nem számoltam bele), és egy plusz vasat sem kellett belefektetnem, az összes alapanyag már itt volt a házban. (Igen, a világító csillagok is. Azokat már vagy öt éve tartogatom egy efféle merényletre.)
Természetesen folytköv. Még egy csomó minden van, amit megtámadhatok a bútormázgáimmal. A következő valószínűleg a kék íróasztal lesz, ami már tizenöt éve kék, és eddig elég jól nézett ki a szobában, de most az ordítózöld falakkal együtt igazi “fuck, I’m going BLIIIIND!” kinézete van.
Most még, muhaha.
* Igen, tudom, hogy most már a legújabb kancelláriai hejesírás szerint hosszú ú-val kell írni, de azt is rühellem, és most különben is vakációm van.
9/326 – Megérzés
Az az érzésem, ma sárga színre fogok festegetni eztmegazt. Ez csak egy afféle megérzés.
Eská 9/30 – Szuperződ!
Nem tudom, mi van velem meg a zöldekkel, de így jártunk, no. Bemutatom Hunyort és Palástfüvet, azazhogy Zöldborsópürét és Neon Libafost.
A fal meg a lámpa meg a kiskomód tényleg nem tudom, hogy a túróba jött így össze, pontosabban hát nyilván én választottam mindhármat, de azért ez így mégiscsak bizarr. A szoba most még (ha esetleg nem tűnt volna fel) nincs visszarendezve, csupán azok a bútordarabok vannak benne, amiket nem sikerült máshová elrekkentenem, mielőtt nekikezdtem volna a hadműveletnek, mert nem fértek sehová. Képzelhetitek, mekkora buli volt mindezt úgy mozgatni körbekörbe, mint a kiskockákat abban a gyerekjátékban.
Attól tartok, itt még boldog vérengzések várhatók mindenféle bútormázgával, de most igazából csak ülni akarok a seggemen, mert már festettem ugyan mindenfélét összevissza, de úgy még nem esett, hogy egyetlen nap alatt fessek ki egy teljes szobát, és a tegnapi műszakom 4:20-tól 20:30-ig tartott. Ma ennélfogva nem fogok csinálni seeeemmit.
Kivéve persze, ha meghülyülök hirtelen, ami természetesen nincs kizárva, sose volt.
9/324 – Zöldborsópüré
Az igazán szép közhelyek attól azok, hogy igazságot mondanak, de közben nem mondanak semmit. Mint például az, hogy “Mindig attól függ, mihez képest”.
Én például ahhoz képest, hogy reggel négy óta fent vagyok, és zöldborsópüré színűre mázolom a vendégszobát, cefetül jól nézek ki. De tényleg. És már a piacot is megjártam.
Azt még nem tudom, most kiájulok-e kicsikét, vagy visszamászok a festőgatyámba meg a zöldborsópürébe, de ennek a bulinak holnap estig adtam határidőt, addig ha a fene fenét eszik is, kimázolom az egész szobát, aztán visszavuzigálom a bútorokat. Bár, izé, azokkal is lehetne kezdeni valamit.
Egyébként tényleg zöldborsópüré, no. (A kezemet figyeljék, mert nem csalok.)
Eská 9/29 – Gipsz
“Ó, csak egy tisztasági festés kell, néhány aprócska repedés ha van a falon, nem nagy ügy.” Aztán megnézed közelebbről.
Aztán melózol.
