Utólag szinte mindennek, ami az emberrel történt, megmutatkozik valamiféle eredménye, és, hiszitek vagy sem, gyakoribb, hogy inkább pozitív, mintsem negatív eredmény ez. Az életem első harmadát egy egyre nyavalyásabb hiánygazdaságban töltöttem, a nagyanyáim meg átörökítettek ránk mindenféle olyan jótanácsot, amit a harmincas évek világválsága meg a második világháború alatt összeszedtek. Arra persze senki sem számított, hogy a szép új világban ugyanazok a szarok jönnek össze, amik a régi csúnyában, és ez így is lett, nekünk most másféle szarokkal kell szembenéznünk. Az elv viszont továbbra is ugyanaz, amit a hiánygazdaság meg a véhá nyavalyái idején kellett alkalmaznunk: spórolj, hasznosíts újra, ne légy telhetetlen.

Igaz, ebben a szép új világban egy csomó rég bevált izének új neve van, én például csak tegnap futottam bele abba, hogy “szürkevíz”, ami a háztartásban összegyűjthető nem túl koszos vizek elegáns megnevezése. Na hát én ezen a nyáron már az első “szarban van a vízhálózat, feleim” bejelentések óta szürkevízzel oldok meg mindent, amit lehetséges: a reggeli zuhanyzásaimnál például bedugaszolom a kádat, aztán az ott összegyűlt alig-kicsit-tusfürdős vízzel mosok fel, majd a felmosóvízzel öblítem le a vécét, ha a helyzet nem kíván ennél többet. (Finom voltam, mi?)

Pár napja olvastam egy cikket, amiben mindenféle energiatakarékossági tapasztalatot gyűjtögettek össze, és voltak ugyan benne jó ötletek is, de összességében elborzasztó volt az egész: egy olyan életmódot dicsértek benne, ami a százhúsz évvel ezelőtti tanyavilág összes nyomorúságát magában hordta, a lavórban váltatlan vízzel lezavart családi mosakodásoktól a petróleumlámpáig meg a suhintott levesekig. Azt hiszem, valahol meg kell húznunk a határt, és ez a határ ugyan mindenkinek máshol van, de én a héten valamikor mégiscsak beindítom a víztakarékos, A++ energiabesorolású mosógépemet egy 30 fokon 45 perces programra, mert lassan már nincs olyan kánikulai lipityánka, amit felvehetnék.