(Eredetileg az volt a tervem, hogy ebben a blogévben is 52 db eská-posztot fogok publikálni. Mint látható, csúfos lemaradásban vagyok, amire persze egy normálisabb ember megvonná a vállát, hogy “így jártunk”, de én makacs vagyok, mint egy öszvér. A következő öt hét valószínűleg pörgősebb lesz, mint egy ördögbot. Ne számítsatok semmi jóra, annyit mondhatok.)

A vendégszobát akkor hagytuk ott tegnapelőtt, amikor már igen vidám ordítózöld színben játszottak a falak. Na persze nem én lennék én, ha ezen a ponton békésen visszatoligálnék mindent oda, ahol eddig volt, és olyan állapotban, ahogyan eddig volt. Lesz itt még mindenféle vérengzés, muhaha.

Nézzük például a mennyezetet.

Ezt a burát* mindig is rühelltem. Vannak olyan szarbarna fafelületek, amiket én nem óhajtok az életembe, ez meg már huszonhárom éve itt van a plafonon, és ugyan sokat mondok, ha havi egyszer felnézek rá, de akkor is, na, huszonhárom év elég volt. Pemzlit elő!

Egen, ez az a pont, ahol rosszabbul néz ki, mint előtte, de én tudom, hogy mindig van egy ilyen pont. Így néz ki a Trinát Unitop első rétege, ha az eredeti felület jóval sötétebb a festék színénél. Ha nem lenne nekem tapasztalat, kétségbeesetten mázolgatnám tovább, amíg mámorítóan ronda és rücskös lesz, de hét év után már tudom, hogy pontosan úgy kell vele bánni, mint a körömlakkal: több réteg, közte kellő ideig tartó száradással sokkal jobb, mint elsőre rálepcsegtetni a legtöbbet, amit csepegés nélkül lehetséges.

Ebben az időjárásban a száradási idő is sokkal gyorsabb, mint máskor, ami a felkent festéknél előnyös, de az éppen kiöntöttnél nem annyira. Mivel viszont a Trinát Unitop levegőn szárad, érdemes a rétegek közötti időre a festőkellékeket bebónyálni. Így ni:

(Mondtam én, hogy lenni nekem tapasztalat, höhö.)

Néhány órával és három réteggel később már pont úgy nézett ki, ahogy én azt akartam.

Nyilván ha olyan cuccról lenne szó, ami több strapának van kitéve, több időt hagytam volna a rétegek között, de ez csak ott csücsül a plafonon, és a legközelebbi izzócseréig senki sem fog hozzápiszkálni, úgyhogy gyors voltam, mint az olajozott villám. (A festék mellesleg pünkt ugyanaz a sárga, amit a kamrapolcokhoz használtam tavaly. Még van belőle, és amíg légmentesen lezárva ücsörög a dobozában, nem szárad be.)

Itt ezen a ponton már akár abba is lehetett volna hagyni a hadműveletet, visszacsavarozni az ernyőt, és páviszlát, de hát, mint tudjuk, engem nem ilyen fából faragtak. Úgyhogy tettem egy gyors kirándulást a borderline giccsbe, mert ha az ember tudja, mi a giccs, akár produkálhatja is, legfeljebb azt mondja rá, iróniából volt.

Ah, irónia.

Setétben világító csillagok a kínaibótból, kétoldalas áttetsző ragasztószalag szintén a kínaibótból, plusz fél óra pipizamunka. (Azt a csíkot is utáltam a szélén, no.) A végeredmény meg ilyen lett, ni:

A dekorativitás kedvéért a csodálatos tükrömben fotóztam le nektek, az úgyse kap elegendő figyelmet, de ami késik, nem múlik.

Így néz ki, amikor felgyújtom a vellanyt:

és így, amikor leoltom:

Fapipa nem túl tehetséges sötétben, de teccik érteni az általános idéát. Nap és csillagok, pazar. Különösen, hogy az egész projekt nettó időben két óra volt (a száradási periódusokat nem számoltam bele), és egy plusz vasat sem kellett belefektetnem, az összes alapanyag már itt volt a házban. (Igen, a világító csillagok is. Azokat már vagy öt éve tartogatom egy efféle merényletre.)

Természetesen folytköv. Még egy csomó minden van, amit megtámadhatok a bútormázgáimmal. A következő valószínűleg a kék íróasztal lesz, ami már tizenöt éve kék, és eddig elég jól nézett ki a szobában, de most az ordítózöld falakkal együtt igazi “fuck, I’m going BLIIIIND!” kinézete van.

Most még, muhaha.

* Igen, tudom, hogy most már a legújabb kancelláriai hejesírás szerint hosszú ú-val kell írni, de azt is rühellem, és most különben is vakációm van.