Ma végre kialhattam volna magam, ez viszont szinte törvényszerűen azt eredményezte, hogy csakazértse. Olyan rémálmaim voltak, hogy most is szédelgek.
Svédországban voltam éppen, ott álltam zavarodottan egy utcasarkon, a kezemben egy szatyor, a szatyorban Poci, és azt kérdezgette tőlem vékony kislányhangon, hogy miért nem megyünk haza, neki nem tetszik ez az egész. Mire én, hogy te tudsz beszélni? Mire ő, hogy ne röhögtessem, persze hogy tud, csak eddig várta, hátha megtanulok macskául, viszont tényleg menjünk haza, mert neki ez nem tetszik. Nekem se tetszett, így hát keresztülrohantam az úton, ahol éppen megállt egy busz, felzúgtam a lépcsőn, és kapkodva közöltem a sofőrlánnyal, hogy haza akarok menni, adjon egy jegyet. Mire ő logikusan megkérdezte, hogy hol az a haza, mire én azt mondtam, hogy egy finn kisvárosban lakom, de elfelejtettem a nevét, tudna segíteni? A sofőrlány készségesen elkezdett neveket sorolni, de azok mind finn ételek voltak, Karjalaanpirakka meg Mustamakkara meg Pyttipanna, aztán a felsorolásban megjelentek ikea-bútorok is, Beddinge, Narvik, Tomelilla, én meg egyre biztosabb voltam abban, hogy ezt álmodom, vagy ha nem, valami nagy baj van. Mindeközben Poci kiszólt a szatyorból, hogy most már tényleg nem tetszik neki ez, egyébként is rosszul van, én kiemeltem a szatyorból, és tényleg, foltokban hullott a szőre, és asztmásan lihegett, aztán végignyúlt a padlón, és közölte, hogy őt most fel kell pumpálni, vagy lelappad, segítség. Valaki a kezembe nyomott egy biciklipumpát, én álltam ott vele, mint egy rakás szerencsétlenség, Poci meg elvigyorodott, mint egy rajzfilmmacska, kétdimenzióssá vált, aztán felszívódott a padlóban. Na most kell felébredni, gondoltam én, de ez nem álom, közölte velem a busz teljes utazóközönsége, és máris megjelent szirénázva egy rendőrautó, rettentő kedvesen bevittek az őrsre, leültettek egy hatvanas évek stílusában berendezett szobában, ahol kandalló pattogott, és egy barátságos széttetovált őrmester azt mondta, bármi gond van, megoldjuk. Vannak iratai? Hát persze hogy vannak, mondtam én, aztán benyúltam értük a zsebembe, de ott csak egy filctollal tarkabarkára színezett dolgozatot találtam, girbegurba betűkkel állt rajta keresztben, hogy “Kedves Tanár Nő, megírtam a dolgozatot, és ki is javítottam magamnak, összesen egy pontot értem, jövök a pótvizsgára is. Csókolom”. A szomszéd szobából rettenetesen hangos zene szólt, és én kértem, hogy halkítsák le egy kicsit, hadd tudjak koncentrálni az angol mondataimra, mire a barátságos széttetovált őrmester bocsánatkérően azt mondta, a kollégák sajnos hangosan szeretik hallgatni a Dead Can Dance-t, de amúgy se aggódjak, eddig is magyarul beszéltek hozzám, én meg rájöttem, hogy tényleg, igaza van, a sofőrlánnyal is magyarul beszélgettem. És ekkor megint, visszatérően, megjelent a fejemben az a gondolat, hogy ez egy álom, fel kéne ébredni, fel kéne ébredni, lehunytam a szemem és koncentráltam, de amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott ültem a svéd rendőrőrsön a hatvanas évek stílusában berendezett szobában, a kandalló barátságosan pattogott, az őrmester barátságosan nézett, aztán megkérdezte, mikor hagytam abba a skizofréniámat kordában tartó gyógyszerek szedését. Én meg azt mondtam erre, hogy két hónapja. Felnéztem, a kandalló mellett ott állt mind a két macskám meg a komplett rendőrőrs meg a busz teljes utazóközönsége, és tapsoltak.
Egy szivar ugyan a legtöbbször tényleg csak egy szivar, és álomfejtéssel foglalkozni nem érdemes, de azt nem gondoltam volna, hogy a tudatalattimat ennyire aggasztja a mentális egyensúly meg egészség elvesztése. Mindenesetre most úgy érzem magam, mintha a lelkem egy kilométert futott volna gumicsimmában. Megérthetitek, erre tényleg nem volt más ötletem, mint (tán még) a szokásosnál is papagájabb holmikat ölteni a pékségbe vonuláshoz.
Aki esetleg őcicasága miatt aggódna: Poci egyik kedvenc fotelében élvezi a dolce vitát, mondanivalója is csak annyi volt számomra, hogy “haggyábékén, napozok”, és ezt se a szájával mondta, hanem a szemével.
