Nyilván ennek a két gumidominónak is a legnagyobb káosz közepén kellett elaludni,
ráadásul egymás seggében,
de mindjárt jövök én, és kiűzöm őket a paradicsomból.
Épp csak nem lángpallos lesz nálam, hanem porszívó meg maszkolószalag.
macs kategória bejegyzései
8/266 – Fellazult
Ma kivételesen emberi öltözékben is leszek. Nédda.
Upszi. Bizony, így néz ki jelenleg az a hely, ahol én magamat szoktam fotózni. A bevakuzott szemű rémmacska csak ráadás.
A tegnapi nap folyamán heroikus módon összevissza vuzigáltam a hálószobában mindent, majd az a rész jött, amiről azt mondja a használati utasítás, hogy “a fellazult vakolatdarabokat eltávolítjuk”.
A használati utasítás kábé erre gondolhatott.
Én nem akartam erre gondolni, de hát így jártunk.
Summa summárum, az összes glettgipszet felkentem a falra, ráadásul még alkalmaztam egy “üvegfátyol hézagerősítő csík” nevű istencsapását is, ami szúr, mint a gedva. És aztán, mint a Heineken reklámban, vártunk.
Mivel a hálószoba szerencsére kívül esik a közlekedési útvonalakon (ellentétben a folyosóval), én itt most nem vuzigálok vissza semmiccse, amíg nem leszek kész, márpedig legkésőbb holnaputánig kész kell lennem, akkor ugyanis más dógom lesz. Addig maradunk így, ahogy vagyunk. A pasi meg tudja közelíteni az ágyat, nekem ehhez ugyan kicsikét át kell másznom két komódon, de ez legyen a legnagyobb bajom. A macskák viszont istenbizony élvezik a helyzetet.
Ha minden jól megy, ma végzek az összes glettelés-smirglizés-mélyalapozás dilinyóval, holnap meg átkenem az egész szobát, csakazértis. A színnel persze van egy aprócska kockázat, mert a választást rábíztam a Repülő Kutatóra, aki e ponton úgy nézett rám, mint aranyhörcsög a vécékagylóból, de hát nem csinálhatok meg mindent helyette, itt minden lakberendezési izét én találok ki és valósítok meg, ezúttal pedig én glettelem, csiszolom, alapozom és festem a falat, hát legalább a színét válassza ki, hejj. (Érdeklődve várom, a benne lévő sváb mennyire veszi fontolóra azt, hogy már van a házban két és fél liter Napraforgó, alias Narancsos Limonádé Sok Tartósítószerrel.)
De ma, mint már mondtam, ember elé való ruha is lesz rajtam. Törülközővel. Ma van a törcsinap, nem felejtettem el.
(Cikkünk majd még frissül, ha sikerül felőtöznöm. Egyelőre várok, hadd ébredjen fel az ember. A mázlista, ő csak átfordult a másik oldalára, amikor negyed hatkor elindult a mai Fapapucs Futam.)
*
Du.
Nna, nem állítanám, hogy gyors voltam, de előtte még abszolválni kellett A Fél Világ Végigglettelése programot. Viszont elmentünk vásárolni embereledelt, macskaeledelt, égigérő vascsicsergőt.
Meg Dáliát, akiről még kiderülhet, hogy Pudvás Fatönk, de ezt addig úgyse tudjuk meg, amíg fel nem kenem.
8/264 – Vuzigál
A tegnapi nap legkellemesebb meglepetése az volt, hogy a Poli-Farbe az általam pipeződnek nevezett színt mohának hívja. Miután nagy elszántsággal lezuhanyoztam, majd leápoltam a bibiket a lábamon, és felapplikáltam a csülkeimre változatos elrendezésekben egy csomó ragtapaszt, sokadjára is elvuzigáltam a glettelt meg mélyalapozott meg mittoénmizélt faltól a Hauga szekrényeket, aztán uccuneki.
(Őtözködős bloghoz illő módon felhívnám a figyelmet remek áutfitemre, mely az új festőcuccom, mert meguntam a régit. Ebben már felkentem az Ezüst Zsályát (Friss Cement), az Ezüst Cserjét (Másfajta Friss Cement), valamint tegnap a Mohát (Pipeződ), úgyhogy úgy is néz ki, mint egy új festőcucc, az eddigitől eltérő színű foltokkal megszórva. Túl nagy capri jeggings, házilag ácsolt tunika, kínaibótos bebújós tornacipő, valamint a fejemen egy kendő, amit egy tizeniksz évvel ezelőtti nyáron találtam az utcán a Ferences Gimnázium előtt.)
Az az egy literke festék, amit próba-cseresznye alapon vettem, el se fogyott teljesen, de nédda, milyen szép szemkifolyasztó színe lett a falnak:
Nyilván nem ebből fogok megélni továbbra se, de azért erős büszkeség dagasztja kebelemet, milyen faszán sikerült a glettelés meg mélyalapozás meg izé. Ahhoz ugyan túl hülye voltam, hogy lefotózzam a “teljesen előtte” állapotot, de a kurva macskák a fellazult vakolattól fellelkesedve ezeket a darabokat vakarták ki a falból az ablakpárkány sarka alatt.
Minden ahhozképestet is belevéve elég jó munkát végeztem, asszem. (Nahát, ebben a megvilágításban tényleg teljesen ződ.)
És aztán megint visszavuzigáltam a Haugákat.
(Pocit nem kellett vuzigálni, ő erősen önjáró darab, jelenleg pl. a csöcsömön ül dorombolva, és minden erővel akadályozza a blogolást.)
Ma a folyosó túloldalára fordítom figyelmem, mert ott ácsorog a Lábaspolc, és arra vár, hogy majd mi lesz vele meg körülötte. Ideje végre vele is foglalkozni ekkicsit. (Fúrógépek is lesznek a partiban, azám.) Mindenesetre ezt még azelőtt kéne abszolválnom, mielőtt ránk zuhan a délutáni grillezés, mert anyósom roppant elszántan eldönté, hogy most már pedig csakazértis grillszezon van. Az mellékszál, hogy éppen vigasztalanul esik az eső, és olyan hideg van, hogy brr.
Na persze a tegnap esti eget elnézve örülhetünk annak, hogy legalább a vogonok nem szálltak meg minket, hm.
8/263 – Gyökkettő
Láttátok azt a cipőt, ami tegnap rajtam volt? Amit a Repülő Kutatótól kaptam névnapomra, és már volt rajtam ezelőtt is, minden probléma nélkül? Na az tegnap nekem megette a lábam, de nem ám csak úgy, hogy kicsi sajgás, majdelmúlik, hanem úgy, hogy öt helyen nyitott rajta egy-másfél centi átmérőjű lyukakat, plusz még csinált két kisebb vízhólyagot is. Ez utóbbiak legalább nem fakadtak ki, miközben hazafelé vánszorogtam, ellentétben az összes többivel. Velem már évek óta nem bánt el cipő ilyen rettenetes csúful, az utolsó kilométert hazáig már gyökkettővel tettem meg, hátamon a macskakaja, és eredetileg tervben volt ugyan, hogy hazafelé bemegyek a Mogorvák Klánjához, de nagyjából abban a pillanatban, amikor a harmadik vízhólyag pukkant szét a cipőben, és én még mindig fél kilométerre voltam otthonról, erősen gondolkodtam, megéri-e nekem azt az ötven méter kitérőt. (Tényleg ötven méter, egy szállal sem több, a festékáruház ott lakik a főúton.)
Végül, számot vetvén azzal, hogy a cipőben érzett mészárszék miatt valószínűleg nem akaródzik a következő napokban elhagyni a lakást, bevánszorogtam. Ott ért a nap egyetlen sikerélménye, nem vicc, mert rögtön felbukkant a klán egyik mogorvája, és megkérdezte, miben segíthet, mire én, hogy japán spatulyát keresek, mire ő odavitt egy állványhoz, és azon én találtam meg hamarabb, nem ő. Istenkém, micsoda szánalmas életem van nekem, hogy ezt győzelemként könyveltem el. Mindenesetre fizettem, majd délceg léptekkel távoztam, hogy az ajtó előtt visszaváltsak az eddigi nyomorult vánszorgásra. És még mindig háromszáz méterre voltam hazulról.
A japán spatulya azért kellett, mert a glettelési hadműveleteket én eddig a Repülő Kutató egyik lejárt bankkártyájával végeztem, szégyen fejemre. Az okos jutyúbvideók, amikből én megtanultam glettelni, szigorúan hangsúlyozták ugyan, mennyire nélkülözhetetlen egy glettvas, de hát könyörgöm, nem egy komplett lakást akarok én kiglettelni, csak a falainkon lakó kisded folytonossági hiányokat, minek nekem ahhoz egy akkora nagy dög. Utána csak elrakom valahová, hadd egye a rozsda, hát inkább kösz, nem. No de Kingha azt mondta, a japán spatulyát szeretni fogom, és az meg kicsi, úgyhogy megvettem, és ma azt fogom forgatni, mint egy marsallbotot. Mezítláb.
Amúgy persze nem kéne nekem egy glettvas és a tárolása miatt nyivogni, mert vettem magamnak Igazi Gépeksz. A kérdés persze a megfelelően röhejes formában úgy hangzott el eredetileg, hogy “nna, mit vegyek most magamnak, barkácsgépeket vagy cicifixeket”, mind a kettőre ugyanis nem volt keret az előirányzott büdzsémben. A reszelővel való szarakodás viszont eldöntötte nekem a dógokat, cicifixem van már néhány, de fűrészgépem nincs. Úgyhogy ebből ez lett, nédda.
Természetesen ilyenkor rögtön megjelenik Poci is, hogy lemeózza. Olyanok ezek, mint a mongúzok.
A Repülő Kutató persze azt mondta, hogy “na így kezdődött az is, ami a szerszámkamrában van, és így lesz az embernek féltucat fúrógépe”, de én azt válaszoltam erre, hogy te kukufej, nekem csak egy kell, az viszont enyimé, saját fúrófejekkel és saját csavarhúzófejekkel, mert a szerszámkamrában egy szál csavarhúzófej nincs, elhányták valakik, akik nem én voltam, és a fúrófejeket is vadászni kell.
Mondanom sem kell, ezek a gépeksz az emeleten lesznek tárolva összes kiegészítőikkel, mert nem bízok én ezekben a faszikban. A macskákban is alig.
Úgyhogy most mezítláb és sántikálva harcra fel.
8/261 – Bhaji
Remek nap volt.
Fél egytől pakolászás (festék, festék, kupi, festék, fúj), fél öttől nyolcig alvás, nyolctól tovább pakolászás (festés nyomai eltüntetve, Bűnök Barlangja visszarendezve), tizenkettőtől kettőig alvás a kolleginával,
utána egy tepsi zsemle megsütése, négytől vizsgára felkészítő konzultáció a harmadéveseknek, majd vacsora az indiai étteremből, házhoz szállítva.
A Repülő Kutatónak is remek napja volt, reggel fél tíztől konferencia, aztán megbeszélés, aztán megint konferencia. Vacsora ugyanaz, csak neki csípős volt a hagymás bhajija.
Mintegy mellesleg ma van a huszonegyedik házassági évfordulónk. A napunkat elnézve, valóban mellesleg.
8/260 – Harmadszor
Akkor adtam fel, és kúsztam ki az ágyból, amikor a ma reggeli Fapapucs Futam harmadszor rohant át a hajamon. Ez már egy órával ezelőtt volt, de nekem még mindig össze van ragadva a szemem, úgyhogy úgy vélem, az lesz tőlem a legkedvesebb, ha megkímélek mindenkit a látványomtól. A lakást nem érdemes fotózni, mert az emeleti tetrisz még mindig folyamatban van, a kert meg, hát na, az végképp érdektelenül fest.
Sok beszédnek sok az alja, még megvagyok. A folyosó is.
8/259 – Glett
Kicsikét egysíkú vagyok mostanság, de hát nincs ebben semmi meglepi. Jelenleg így fest a világom alulról,
felülről,
meg természetesen oldalnézetből is.
Nyilvánvaló, hogy az átfestést nem tudjuk megúszni a folyosón. Arra a felvetésemre, hogy esetleg átkenhetném sárgára, a Repülő Kutató meglepő vehemenciával óvást jelentett be, mert neki hiányozna a pipeződ. Elrontottam a faszit, nem vitás. Mivel viszont a pipeződet hatszáz évvel ezelőtt kevertettem be, lövésem sincs már, milyen kóddal és milyenfajta diszperziós festékbe, most újabb fejesugrás következik a hülyeség és marhaság tengerébe.
Meg a reményhal.
8/259 – Vödörke
Micsoda nyamvadt idő van, te jó ég, márpedig ma már nem halogathatom tovább, hogy csináljak is végre valamit, mert a tegnapot végighédereztem, toll a világ fülébe.
Voltak hozzá bűntársaim is, naná.
Most viszont már ténylegtényleg ideje felragadni azt a piros vödörkét, és elindulni a spaklival, a glettgipsszel és a mélyalapozóval, mert a büdös életben nem lesz ebből semmi, ha csak a pofámat tátom napszámba, miközben macskák bámulnak rám az összegyűrt szőnyegekről.
Mintegy mellesleg megjegyzem, hogy a tihanyi apátság 1211-es birtokösszeírásában szereplő személynevek között volt egy Vödörke is (jó, na, valójában Wederey, de kicsire nem adunk). Ő volt a mosónő. Nem viccelek.
8/258 – Harmat
Tegnap megtartottam a nettó nyolc óra pofázás helyett hét negyvenet, mert a végére már úgy néztem ki, mint akit kiklopfoltak. A diákjaim is. Ugyan mi a túrót vártunk, szombat délután fél ötre már akkor is keresztbe állt volna a szemünk, ha offlány mennek a percepciós elméletek meg Morton logogén modellje, amivel szemben viszont a kohorsz-modell azt állítja, hogy… mamiii, ugyan kit érdekel, hogy mit állít a kohorsz-modell.
Vannak tanárok, akik számára az az alap, hogy ülnek, mint a kopott gyöngy (nekik találták ki a katedrát a székkel meg a kis távirányítót, amivel kényelmesen váltogatni lehet a ppt diái között), de én mászkálós-gesztikulálós tanár vagyok, mindig is az voltam, úgyhogy ezek a seggenülős szeánszok a gép előtt jobban lefárasztanak, mint amikor karomat lengetve kilométerórázok a tábla előtt. Ennélfogva amikor berekesztettem az ülést, épp arra voltam csak jó, hogy lekússzam a nappaliba, megigyak egy viszkit, megegyem a RK által elém tálalt vacsorát (tepsiben sült újkrumpli és harmatgomba, az utóbbi fele juhtúróval, fele taleggio sajttal töltve), majd visszakúsztam az emeletre, és eldőltem, mint egy zsák. Háromnegyed tizenegykor megébredtem, beírtam a neptunyba a gyakorlati jegyeket, hogy ne érje szó a ház elejét, majd ismételten visszaaludtam negyed hétig, amikor a Fapapucs Futam zajszintje elérte azt a decibelhányadot, amelytől már nem lehet tovább aludni, ehelyett olyan dógokkal kell foglalkozni, mint a holakaja.
Ma amúgy glettelni akartam, meg lemenni a piacra, ahol minden hónap harmadik vasárnapján válogatott himmihummikat lehet kapni, de olyan vigasztalan szemerke van, hogy gőzöm sincs, mi jön össze mindebből. Addig is nesztek random macskafotó tegnapelőttről, amikor épp mindenki rajtam akart hemzsegni.
Szemfülesek az ajtó mellett felfedezhetik a tervezett lakásfelújítós merényletek kicsiny halmát is, vödörke meg minden.
U.i.: Juteszembe, hadd dicsekszem el azzal, a férgyem micsoda nóbel úr, tegnap hozott nekem rózsákat a piacról. (Én oktatási elfoglaltság miatt nem tudtam lemenni.)
Egyébként épp most olvasom, hogy a szemerke miatt a mai himmihummis piac elmarad. Hát jó. Akkor már csak a gletteléssel kéne kezdeni valamit…
8/257 – Hosszú
A szorgalmi időszak legutolsó hosszú napja, avagy másnéven Az ÁÁÁÁááááÁÁÁÁ.
Amivel tölteném, ha lehetne:
(Igen, az ott a leffentyű, már gyógyulóban.)
Amivel töltöm majd, mert muszáj:
(A dilinyós a pokolban is dilinyós, lásd a munkázó asztalomon hemzsegő cuccokat: Erik, fonalak, gombos dobozok, a Beethowen gumikacsa, plüssállatok és 2,5 liter Ezüst Cserje. Nyilván velük is szívesen tölteném a napot.)
Elölről egy pöttyel jobban festek, de aligéppen:
Húzzunk bele, grrr.
8/254 – Leffentyű
Ezzel az én bal hüvelykujjammal csak a baj van, de tényleg. A múltkor szálka ment bele most meg, ááá.
Tegnap, miután hazakúsztam Esztergomból*, konstatáltam, hogy a Repülő Kutató ezúttal is azon a nemzetközi történész workshopon van, amin tegnapelőtt is. Ez persze normális körülmények között úgy festett volna, hogy “még mindig nincs itthon a csávó, heló, macsekok, BULIVAAAAN!”. Ehhez képest most négy jegyzetfüzet, irgalmatlan sok cetli és két laptop között találtam a teraszon, amint éppen ángliusul magyaráz. Barátságosan integettem feléje egyet, majd nekiláttam csinálni magamnak egy sajtos szendvicset.
A következő pillanatban hüvelyujjammal a számban zokogtam hangtalan, mert a sajtszelővel sikerült lenyisszantanom a nevezett ujj begyéből egy darabot.** Képzelhetitek, mekkora késztetésem volt, hogy jajongva keringéljek a lakásban, és bibis ujjamra panaszkodjam a RK-nak, de én az önuralom mestere vagyok, és némán szenvedtem, mint Mucius Scaevola, mert nem üvölthettem be a workshop közepébe egy csomó nemzetközi történész füle hallatára. Úgyhogy bőgtem egy kicsit hangtalan, aztán véresőt szitálva betámolyogtam a fürdőbe, és ragtapaszoltam. (Muszáj lesz rendezni sorainkat a ragtapaszpark ügyében is, mert csak a harmadik dobozban találtam végre egy használható méretű darabot, addig az összes afféle pöttyinkényi köröcske volt, ami asse tudom, mire jó, talán leragasztani egy szúnyogcsípést, de azt meg minek.)
Egy történet persze csak akkor ér valamit, ha van poénja, ennek is lett. A délután folyamán, miközben a workshop méltóságteljesen vonszolódott a végtelenbe és tovább, apósom és unokaöcsém, akiknek nincsenek hozzám hasonlatos skrupulusai, több órányi munkával kicsomagoltak, majd összeraktak egy új grillsütőt. A teraszon, hol másutt. A komplett kaporszakállú grémium*** szeme láttára és füle hallatára, természetesen.
Ma tanítok (nem a teraszon, bár már össze van rakva a grillsütő, hehe), holnap is tanítok, aztán szombaton is tanítok reggeltől estig, és akkor vége a szorgalmi időszaknak, hurrá. Előtte viszont még behajintok néhány mosást a gépbe, mert a fenti fürdőszoba úgy fest, mint aminek a közepén felrobbant egy ruhásszekrény, és ez tarthatatlan.
Mivel ebben a pillanatban én is úgy festek, mint akinek a közepében felrobbant valami, inkább beküldöm Macit, akinek tegnap egészen különleges keccsel sikerült elhelyezkednie a párnácskájukon (váltásban használják). A képminőségért elnézést, valamit elállítottam a ketyerén, és nyilván lövésem sincs, hogyan fogom visszaállítani. Talán a képméret lesz az, talán nem. Majmegláttyuk.
* Valamit vagy nagyon jól csinálok, vagy nagyon rosszul, de mindenképpen emlékezetesen. Amikor reggel felszálltam a buszra, a sofőr már azelőtt mondta, hogy “Á, Béke tér!”, mielőtt kinyithattam volna a számat. Utoljára több mint két hónapja jártam Esztergomban, és szerintem akkor nem is ez a sofőr vitt.
** Miután feltakarítottam a mészárszéket, és végre többé-kevésbé elállt a vérzés, azt is megállapíthattam, hogy még az egész ujjam megvan, csak afféle kis csapóajtót vagy leffentyűt sikerült nyitnom a tetejére. Elnézést a blöe miatt.
*** Jó, na, ez egy költői túlzás. Nincs is kaporszakálluk. Vagy legalábbis nincs mindegyiküknek.
8/250 – Mélyalapozó
Szombat? Akkor piac.
Nyilván felvettem a nekem-új kötényruhámat, mert ha húsz évet késtem vele, akkor ugyan mivan, én ennek most is örülök. (Oké, van alatta egy cicanaci is, mert én mostanság mindig fáááázom, de attól még felvettem.) Tíz évesen a fél karomat ugyan nem adtam volna oda azért, hogy legyen igazi akvarellpapírom, ami nem pöndörödik fel a vízfestéktől, de egy lábujjat mindenképpen elcseréltem volna néhány lapért, és igaz, hogy most már kevesebbet rajzolok meg festek, mint akkoriban, de azért a múltkor akvarellpapírt is vettem egy egész mappányit, szédítő luxus.
Tegnap fél szemmel láttam egy linket egy olyan cikkhez, ami azt ígérte, elmondja, mi az a tucatnyi dolog, ami negyven fölött már tökciki, és kábé fél másodpercig gondoltam is arra, hogy rákattintok, de aztán inkább nem, mert minek. Húsom, negyvenhat leszek októberben*, ennek meg szerintem az a legnagyobb előnye, hogy nem muszáj érdekelnie, mit gondolnak arról nálam évtizedekkel fiatalabb vadidegenek, mit kéne csinálnom, és mit nem. Mindemellett persze egy icipicit reménykedem abban, hogy az egytucatnyi tökciki közül van a jelenlegi ruházatomban legalább kettő-három. Én így szállok le a bicikliről.
A tegnapi nappal amúgy a gyakorlati jegyes diákjaimat is sikerült eljuttatnom kettő kivételével oda, hogy van mire jegyet adnom nekik, az a kettő még megtartja jövő héten a kiselőadását, aztán kalap és héjjahó. Most pedig hétvégém lesz. Igazi. Annyira igazi, hogy hétfőig még a munkahelyi levelezés felé se nézek. Az igazi hétvége persze igazi hétvégi tennivalókkal is jár, és ugyan lehet, hogy ma még nem mázolok le hirtelen olyan dógokat, amiket akár békén is hagyhatnék, de a glettgipsz mellé vettem egy liter diszperziós mélyalapozót is, úgyhogy történhet bármi.
Közönségem mindenesetre van ezekhez a bármikhez, bár őt valószínűleg leginkább a második vagy harmadik reggeli érdekli.
Toll a füledbe, Mackó, ma éjjel is arra ébredtem, hogy nem tudok mozdulni, mert mindkét oldalamon macskák alszanak.
* Én már egy fél évvel korábban úgy gondolok magamra, hogy “X+1 éves leszek”, nem pedig úgy, hogy “X éves vagyok”. Ennél optimistább dolgot keveset lehet elmondani valakinek magáról, ha belegondoltok.
8/248 – 15%
Nem tudom, tifelétek milyen időjárás volt tegnap este, de nálunk akkora vihar, hogy elment az áram, és nem is jött vissza vagy másfél órán át. A Repülő Kutató némiképp aggódva megkérdezte, van-e a házban mécses, és ha igen, tudom-e hol. Hahh, naná hogy van, és naná hogy tudom. (Bárcsak a külső memóriát is tudnám, azt két hét alatt sem találtam meg, grr.)
Tíz perccel később már úgy néztünk ki, mint egy New Age bolt, én meg elővettem jobb híján a horgolnivalót, mert azt félvakon is tudom (be lett ez már gyakorolva Sz. e., vagyis szopornyica előtt a 880-as buszon, esténként munkából haza). Igaz, éppen egy olyan projekten dolgozom, amiben van két rózsaszín, egy bordó és egy furalila, a többi meg az a fajta szürke, krumpliszín és zöld, ami sötétben mind szürkének látszik. Eh, mit nekem Hekuba, jóleszaz.
Elég jó is lett.
És ekkor a RK konstatálta, hogy a telefonján már csak 15% töltés van, ami nyilvánvalóan tragédia. Gondolom. Nekem a telefonom még mindig csak egy ébresztőóra meg egy olyan hely, ahová beesnek a banki esemesek, hetente egyszer használom beszélgetésre, akkor is anyámmal, és az esetek nagy többségében ő hív fel.
Mindenesetre a telefont cumira kellett tenni, és az adott pillanatban áram híján csak Emese állt rendelkezésre, úgyhogy a RK bedurrantotta a kocsit, rátette töltőre a telefont, ő meg kiült a teraszra viharkabátban egy whiskyvel, mert mi van, ha valaki éppen ebben a dögletes időjárásban akarna ellopni egy hétéves kocsit egy zárt udvarból. A következő fél óra azzal telt, hogy én békésen ültem itt bent a horgolásommal mécsesek lobogó fényében, a macskák dekoratívan széthajigálva szundikáltak körülöttem, a RK meg ült kint az orkánerejű szélben, és időnként kommentárokat fűzött hozzá. Nem hallottam jól, miket mondott (elég kafa a szigetelés), de nem tűnt különösképpen elégedettnek.
Aztán a vihar, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan elállt, a villanyt visszaadták, Mr. Jég Dupla Whiskyvel pedig bevacogott a teraszról, boldogan újságolva, hogy plusz 13%-ot sikerült ráverni a töltésre. Köszönjük, Emese.
Ma hajnalban ötkor már ilyen csuda napfelkelténk volt,
a szőrös terroristák meg rögtön azt kérdezték, hol a kaja.
Egy ideig várniuk kellett, mert ki kellett csomagolnom A Szőnyeg. Ma van a RK szülinapja, és mivel semmit sem tudott kitalálni, hogy mivel örvendeztessem meg, eldöntöttem önfejűleg, hogy kap egy szőnyeget. (Vö. az ősöreg vicc a papagájjal és a babkávéval, eszi, nem eszi, nem kap mást.)
A Szőnyeg már hétfő délelőtt megérkezett, de én az önuralom mestere vagyok, és egészen máig nem csomagoltam ki, mert mégiscsak ajándékba lesz, neszpá. Nos, az nyilvánvaló, hogy ajándékba lesz, de valószínűleg nem a RK-nak, nem a lakásnak, és nem is nekem, az első ugyanis az volt, hogy Poci kipróbálta,
aztán Maci is kipróbálta volna, de Poci aszonta, hessinnen,
ez a szőnyeg tökéletes arra, hogy én én segget nyaljak rajta, a magamét,
szóval, higgyétek el, ez az ENYÉM.
Hát így állunk most, Pistikáim, és én újabb kísérleteket teszek arra, hogy megtaláljam azt a rühes külső memóriát, de ha esetleg nem sikerül, akkor sincs veszve a haza. Már csak másfél hét van hátra ebből a nyavalyás digitális szorgalmi időszakból, bár utána meg online alkalmassági vizsgákkal és szakdolgozatok bírálatával kell nyűglődnöm, de azon a hídon akkor megyünk át, ha már odaértünk.
8/245 – Vakarózik
Reggel fél hat óta fent vagyok, azóta próbálok valamit kitalálni, amit beblogolhatok, ami elég vicces meg mókás meg színes meg vidámító, de öt óra alatt sem találtam mást, csak ezeket itt.
Amúgy persze a valóságban éppen alszanak, mi mást.
8/240 – A káosz urai és úrnői
Bizony mondom én néktek, a macskák csudálatos állatai ennek a keserves világnak. Nem zavarja őket a káosz,
cserébe viszont minden újdonságot kitörő lelkesedéssel fogadnak.
(A muhi csata, mint látható, továbbra is folyamatban. Ez tanítás nélküli munkahét, úgyhogy Batu és Szubotáj csapatai valószínűleg hétfőig fognak randalírozni az emeleten. Höhö.)
8/233 – Káddugó
Játszottatok valaha a Neverhooddal? Nem? Elbűvölő kis számítógépes gyurmajáték volt, amiben egy kajla gyurmafigurával kellett végigkószálni egy fura, kihalt, gurbegurba világon, és közben ezt-azt gyűjtögetni meg megoldogatni. Lényegében az a fajta játék volt, amelyben az ember mindenre rákattint, haddlám, mit kell vele csinálni. A legtöbb esetben logikai feladatot kaptál a nyakadba, de volt egy olyan gyurma-tereptárgy, amit leginkább óriási, a földbe süllyesztett káddugóként lehetne leírni, és ha arra rákattintottál, kiestél a világ fenekin, csak az elhaló sikolyod hallatszott, miközben belezuhantál a nagy büdös semmibe. Game over.
Na ez történt velem tegnap, és elhihetitek, nincs is annál felemelőbb érzés, mint amikor valami országos hepaj közepén egyszer csak kiesik a segged alól a Teams, az internet meg a géped. “Leszakadt a pajta, bent maradt a macska, hopp.” Valamilyen különleges szerencsének köszönhetően mindez hálistennek akkor történt, amikor a legislegutolsó versenyző előadásvitájának végén jártunk, és mire a zsűri (benne én) nekikezdett a pontszámok összesítésének, sikerült mindent újraindítanom, de az alatt az öt perc alatt nagyon sokat öregedtem.
Ma még tanítok, holnap még tanítok, aztán hétvége lesz, aztán pedig gyakszihét, ami nekünk tanaraknak oktatás nélküli munkahét. Utána még két hét van hátra ebből a keserves digitális félévből, majd jöhet a keserves digitális vizsgaidőszak. Nyavalyába már, hogy folyton a saját varkocsomnál fogva kell kirángatnom magam a gödörből, mint egy elkefélt Münchhausen báró.
Ennek örömére ma már hat óra tízkor leültem ppt-ket csiszolni, mert a Fapapucs Futam után úgyse volt jobb dolgom, aztán megpróbáltam emberré pofozni magam, melynek keretein belül leborotváltam a lábam, mert ugyan senki sem nézi/látja, de én tudom, hogy olyan szőrös vagyok, mint egy hegyikecske. Természetesen sikerült elmetélnem a bokámat, mert ilyenkor ez a minimum, és durván erős vágyat éreztem arra, hogy nyafogóruhában tartsam meg a mai óráimat, de ellenálltam a kísértésnek.
Na nem mintha ez olyan nagy dobás lenne, visszamásztam a tegnapi kötényruhámba, plusz bundás bélésű kinti cipő van rajtam meg téli túrazokni. Igaz, ezt sem látja senki, csak ti.
Mindeközben pedig, ütné meg a ragya, olyan köd van kint, hogy az út túloldaláig se látni. Igaz, ez Macit nem zavarja. Tanulnom kéne tőle, asszem.
8/224 – Eceteshordó
Jaja, az, amelyikbe vissza bele. Nédda.
Bár a haj még csapzott (most mostam meg), és a nyafogóruha is régi, az olvasók iránti tisztelet jeleként már felkentem számra a Részeges Pifkét. Ilyesmi egész hétvégén eszembe se jutott fetrengéseim közepette. Ezúton szeretném amúgy megjegyezni, hogy cicukáimnak toll a fülébe, egyiknek sem volt semmiféle késztetése arra, hogy bejöjjön hozzám gyógycicát játszani, hanem csak ültek a folyosón, így:
Fasza banda, mondhatom. Ma reggel bezzeg már öt ötvenkor érdeklődtek, hol a kaja. Adtam nekik.
Amíg ismételten fel nem merül a semmiből egy szakdolgozó, hogy megörvendeztessen újabb zokognivalókkal (csütörtökön leadás!), akár ülhetnék is a tarkabarka közepin,
de én már megint olyan ideges vagyok, hogy le tudnám vakarni a bűrömet, ezenfelül értelmetlen tennivágyások is feszegetnek. Persze sose azt akarom csinálni, amit kéne, úgyhogy akár ülhetnék is a tarkabarka közepin ahelyett, hogy porcelán fiókgombokat kajtatok az internetekbe.*
Mindezek alapján bizton le lehet vonni a konklúziót, hogy kigyüttem a poszt-vakcina állapotból, és ismét a régi vagyok, vagy tán annál is rosszabb. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató átcsámborgott a szomszédba tatárbifsztekezni (én nem voltam éhes, nagyon nem**), már annyira nem bírtam magammal, hogy hirtelen ihletből előrántottam a mérőszalagot, és ennek a szokásos következményei lettek, amibe szegény sokat töretett férjemet is belerángattam. (Végül is rá áldoztam életem legszebb éveit. Igaz, ezek alatt viszonylag keveset volt itthon.) Igen, újabb felnőttlegózás várható az IKEA készleteivel. Jaj, jaj.
Szóval, mit is mondhatnék mást, tényleg minden a régi. Azazhogy, izé, tegnap egy ilyet láttam a nyírfán.
Gyorsan le is fotóztam, mielőtt azt hinném, hogy delirálok. Az sem lepne meg, mindent összevéve.
* Találtam.
** Péntek óta fogytam másfél kilót. Szerencsére volt miből.
8/220 – Ugye
Értem én, hogy az április egy szeszélyes hónap, de nem kell feltétlenül örülnöm neki, ugye? És káromkodhatok egy kicsit, amikor ezt látom az ablakon túl,
pláne miután már túl voltam a reggel fél hatkor indult Fapapucsos Futóverseny mai felvonásán és kettő darab szakdolgozaton, melyek közül az egyikben nem volt egyetlen mondat sem, amiben jó helyen lettek volna az írásjelek, de legalább a vesszők.
Mire megküzdöttem a vesszőkkel, elkezdett zuhogni a hó meg további feladatok, a szőrös dögök pedig elfoglalták méltó helyüket az étkezőasztalnál, hogy reggelizni se lehessen leülni,
és persze azt se mondták, hogy fapapucs, csak beverték a szundit, de hirtelen.
Az egyetlen kézzelfogható siker, amit mára fel tudok mutatni, egy vekni.
Ennél valószínűleg nem is kéne többet mondanom, de ma le akartam vonulni a postára egy feladandó levéllel, mert az online élet mellett a bürokrácia az továbbra is bürokrácia, és úgy gondoltam, hogy ezért a próbatételért megjutalmazom magam egy zacskó csipsszel a Spárban.
8/218 – Utalásféle-képpen
Vissza a muncas hetcoznapocbele, három szakdolgozat várja a korrektúrát meg egy cafetéria(-bevallás? -nyilatkozat?… eh, mindegy, az a rohadt sok papírmunka, aminek eredményeként rohadt sok elkölthetetlen játékpénzem lesz egy játékkártyán) a kitöltést. Mindehhez piszok hideg van odaki, a macskák meg reggel háromnegyed hatkor úgy döntöttek, hogy finom utalásféle-képpen rohangálnak rajtam egy kicsit fapapucsban, hátha ettől adok nekik enni.
Adtam.
Ez a kép még szombati, amikor nem volt olyan nyamvadtul szürke a világ, mint most. No de fel a fejjel, lesz még valamikor szőlő és lágy kenyér, a szakdolgozók is leadják a produktumaikat, meg lesz idő, amikor elmegyünk valahova a játékpénzeinkkel, és jól fogjuk érezni magunkat tőle. Addig meg aggyunk a muncas hetcoznapocnec, hajmosás meg takarítás meg papírmunka, és ha elég rendes kislány voltam, és teljesítettem a mára kiírt penzumot, tán még jut egy kis idő Erikre is, mert szegénykém megint teljesen el van hanyagolva.
