Nem tudom, tifelétek milyen időjárás volt tegnap este, de nálunk akkora vihar, hogy elment az áram, és nem is jött vissza vagy másfél órán át. A Repülő Kutató némiképp aggódva megkérdezte, van-e a házban mécses, és ha igen, tudom-e hol. Hahh, naná hogy van, és naná hogy tudom. (Bárcsak a külső memóriát is tudnám, azt két hét alatt sem találtam meg, grr.)

Tíz perccel később már úgy néztünk ki, mint egy New Age bolt, én meg elővettem jobb híján a horgolnivalót, mert azt félvakon is tudom (be lett ez már gyakorolva Sz. e., vagyis szopornyica előtt a 880-as buszon, esténként munkából haza). Igaz, éppen egy olyan projekten dolgozom, amiben van két rózsaszín, egy bordó és egy furalila, a többi meg az a fajta szürke, krumpliszín és zöld, ami sötétben mind szürkének látszik. Eh, mit nekem Hekuba, jóleszaz.

Elég jó is lett.

És ekkor a RK konstatálta, hogy a telefonján már csak 15% töltés van, ami nyilvánvalóan tragédia. Gondolom. Nekem a telefonom még mindig csak egy ébresztőóra meg egy olyan hely, ahová beesnek a banki esemesek, hetente egyszer használom beszélgetésre, akkor is anyámmal, és az esetek nagy többségében ő hív fel.

Mindenesetre a telefont cumira kellett tenni, és az adott pillanatban áram híján csak Emese állt rendelkezésre, úgyhogy a RK bedurrantotta a kocsit, rátette töltőre a telefont, ő meg kiült a teraszra viharkabátban egy whiskyvel, mert mi van, ha valaki éppen ebben a dögletes időjárásban akarna ellopni egy hétéves kocsit egy zárt udvarból. A következő fél óra azzal telt, hogy én békésen ültem itt bent a horgolásommal mécsesek lobogó fényében, a macskák dekoratívan széthajigálva szundikáltak körülöttem, a RK meg ült kint az orkánerejű szélben, és időnként kommentárokat fűzött hozzá. Nem hallottam jól, miket mondott (elég kafa a szigetelés), de nem tűnt különösképpen elégedettnek.

Aztán a vihar, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan elállt, a villanyt visszaadták, Mr. Jég Dupla Whiskyvel pedig bevacogott a teraszról, boldogan újságolva, hogy plusz 13%-ot sikerült ráverni a töltésre. Köszönjük, Emese.

Ma hajnalban ötkor már ilyen csuda napfelkelténk volt,

a szőrös terroristák meg rögtön azt kérdezték, hol a kaja.

Egy ideig várniuk kellett, mert ki kellett csomagolnom A Szőnyeg. Ma van a RK szülinapja, és mivel semmit sem tudott kitalálni, hogy mivel örvendeztessem meg, eldöntöttem önfejűleg, hogy kap egy szőnyeget. (Vö. az ősöreg vicc a papagájjal és a babkávéval, eszi, nem eszi, nem kap mást.)

A Szőnyeg már hétfő délelőtt megérkezett, de én az önuralom mestere vagyok, és egészen máig nem csomagoltam ki, mert mégiscsak ajándékba lesz, neszpá. Nos, az nyilvánvaló, hogy ajándékba lesz, de valószínűleg nem a RK-nak, nem a lakásnak, és nem is nekem, az első ugyanis az volt, hogy Poci kipróbálta,

aztán Maci is kipróbálta volna, de Poci aszonta, hessinnen,

ez a szőnyeg tökéletes arra, hogy én én segget nyaljak rajta, a magamét,

szóval, higgyétek el, ez az ENYÉM.

Hát így állunk most, Pistikáim, és én újabb kísérleteket teszek arra, hogy megtaláljam azt a rühes külső memóriát, de ha esetleg nem sikerül, akkor sincs veszve a haza. Már csak másfél hét van hátra ebből a nyavalyás digitális szorgalmi időszakból, bár utána meg online alkalmassági vizsgákkal és szakdolgozatok bírálatával kell nyűglődnöm, de azon a hídon akkor megyünk át, ha már odaértünk.