Nagyívű terveimhez kellettek nekem plusz lábaksz. Na nem magamnak, hanem a jelenleg a falra felfúrt polcnak a mennyezet alatt, akinek le kell onnan jönnie, és átvonulnia a másik fal tövébe. A konstrukció sajátosságai miatt muszáj lesz ott alant is felfúrni a falra, mert másként feldől az egész, mihelyst a macskák defilálni kezdenek rajta*, viszont ugyanebbe a konstrukcióba nincs belekalkulálva a szegélyléc, szóval vagy letépem a fal tövéből a szegélylécet, vagy pedig plusz lábaksz.

A plusz lábaksz mellett döntöttem. Mivel én nem vagyok teljesen az a baka, aki készakarva szöget ver a saját bakancsába, hogy fájjon, előbb azt néztem meg, tudok-e rendelni valahonnét plusz lábaksz. Nos, egyrészt nem találtam semmit, ami maradéktalanul megfelelt volna az igényeimnek, másrészt meg értelmetlenül sokat kellett volna fizetni értük vagy várni rájuk, esetleg mindkettő. Jó, akkor megcsináljuk.

Palotánk összes termei közül az egyik egy szerszámoskamra. Ez még akkortájt alakult így, amikor ifjak voltunk kevés holmival (most már mindkettőt elég nehéz elképzelni, de hát így volt), és apósomnak valahová le kellett raknia a szarait, amikor hozzánk jött látogatóba. Aztán amikor testületileg ideköltöztek, nyilván jött az eddigi szerszámoskamrája tartalma is, de még a RK nagypapájáé is, viszont ez majd egy másik történet lesz. Majd. Most térjünk vissza a plusz lábaksz keserves sagájához.

A szerszámkamrában találtam egy csomó szerelvényt, amivel majd fel tudom rögzíteni a lábakat, meg találtam egy csomó fahulladákot, amit feldarabolhatok erre a célra. Öt darab 15 centis deszkára volt szükségem, nem többre, játszi könnyedén össze fogom ütni, sálálá.

És akkor jöttem rá, hogy a mindennel felszerelt szerszámoskamrában nincs egy fia fűrész, leszámítva egy berozsdált fémvágó fűrészt. Hát komolyan. Milyen vircsaft ez, hej, két polc tele van fúrógéppel**, fűrész meg sehol.

A Repülő Kutató a tegnapi napot a tudomány oltárán áldozatot hozó vadmarhák elhivatottak révült tekintetével kezdte, ilyenkor nem nagyon lehet vele kommunikálni, meg különben is ezeket az én akcióimat általában úgy kezeli, hogy nem nagyon figyel oda, hátha elmúlik magától. A végén megdicsér persze, és még soha (tényleg soha) nem volt olyan, hogy siránkozott volna valamilyen lakberendezési agymenésem eredménye miatt, de a részvétel nem az ő csésze teája és vajas kenyérkéje, vagy ha mégis, inkább ne tenné, kösziszépen. Apósomtól ugyan megkérdezhettem volna, hogy a csecsebogyóban nincs ebben a kócerájban egy jó fűrész, de ha megteszem, a) elkezd közreműködni, és kábé holnaputánra meg is lett volna a dolog, addig meg térdig gázolunk a milliméterpapirosban, vízmértékben, colstokban és háromszáz további fölös tárgy, plusz egy csomó sörösdoboz között, b) megáll mellettem, és nézni fogja, mit csinálok, ezt pedig nem akartam megkockáztatni, pláne amikor alkalmatlan, de azért mégis éles tárgyak vannak a kezemben.

A pincében tudtam, hogy van egy satupad, de amikor felderítettem, kiderült, hogy két egytonnás leander ül rajta cserepestül. (Ezt nem fotóztam be. Mindennek van határa.) Hát akkor marad a terasz, az asztal széle, a fahulladékok meg a rozsdás fűrész.

A helyzet sokkal de sokkal jobb lett volna, ha a kerítésen túl nem éppen a kicsiny faház felújítása folyna, ahonnan még valamikor januárban költözött el a háromgyerekes család golden retrieverestül. Miközben ugyanis én két és fél órán át bohóckodtam ezzel a fűrésznek nevezett szarral (lófüttyöt fűrész, ez egy reszelő volt!), kiskacsás zoknimban és mindenestül papagájnak öltözve, a kerítésen túl egy jómunkásember összerakott egy komplett teraszkorlátot. És neki még ebédszünete is volt. És biztos vagyok benne, hogy éjjel nem ébredt fel izomláztól nyöszörögve.

A végére persze meg volt az öt darab tizenöt centis izé, és akkor megcsiszoltam őket dörzspapírral, és lefestém, és lerogytam melléjük.

Ekkor jelent meg a tudomány főpapja a teraszon, még mindig révült tekintettel, és azt mondta, “nahát!”. (Egyszer komolyan hozzávágok valamit. Ott reszelgettem három méterre tőle két és fél órán át, ez meg úgy tesz, mintha hirtelen letojtak volna nekünk a magas egek öt izét, kivágva, lefestve, hozsánna.) Gondoltam, ezen a ponton sort kerítek egy kis jeremiádra a fűrésszel kapcs, mire a RK, könnyedén, mint Róbert Gida: “ja, hát a fűrészek apám másik szerszámoskamrájában vannak”.

Mire én, MIIIIII???

És ez volt az a pont, amikor a Repülő Kutató kérés nélkül és nagyon gyorsan hozott nekem egy kupica Finlandiát. Én megittam, használtam még egy csomó népi motívumot ayos y cebollas, majd elpályáztam bagettet sütni.

Most pedig tessék itt nekem szívecskéket meg vigyori fejeket meg miegymást szórni, mert durva nagy szükségem van némi sikerélményre.

* Azt mondjátok, hogy majd nem fognak defilálni rajta a macskák? Haha. Gondolom, nincs macskátok. Poci az elmúlt fél évben tökélyre járatta azt, amit a RK “felhőtúrának” nevez, és ami arról szól, hogy Poci előbb az éjjeliszekrényen át az egyik gardróbszekrényre hopp, onnan a másikra, megint vissza, komód, könyvespolc, hopp. Maci testalkati hátrányból indul (Maci egy dagadék, na), de ez csak annyit tesz, hogy nem röpköd fent a gardróbszekrények között. Pislantsatok csak rá a tegnapi bejegyzésre, és láthatjátok, hogy neki sincs ellenére a felfedezőkörút a polcok tetejin.

** Ti ilyenkor azt hiszitek, viccelek, de nem. A valóság sokkal röhejesebb bármiféle fikciónál.