A reggeleink, az a gyanúm, igen mozgalmasak lesznek, amíg tart Poci felső légúti kutykuruttya. Fél tizenegyre sikerült eljutni oda, hogy Maci abbahagyta a pattogást és nyivákolást,
Poci pedig kijött a futon mögül, ahová felháborodásában vonult be a gyógyszerezés után (bár továbbra sem talál engem túl bizalomgerjesztőnek, csak rá kell nézni).
Élj meg érdekes időket, mi? Érdekes egekkel.
Segítség! Tíznél több év után utolsó ficniig elfogyott az egyik anyagom, és vennék belőle magamnak, de azt se tudom, milyen néven keressem.
Ilyen:
Kívül hurkolt, belül bolyhos, nyafogóruha ujjának tökéletes, volt belőle eredetileg vagy öt méterrel, de mostanra már mind huss…
Éppen azt élveztem, milyen mókásan ültek be a cicák az emeletes mászókájukra, mint egy macska-szélkakas, esetleg két kommandós, egyik erre figyel, a másik arra,
de vajon mi az a percegő halk hangocska?
Ó. Tűlevél. Marha sok tűlevél.
Nos, azt hiszem, még sose bontottam le ilyen korán a horizontális karácsonyfát.
Ez már a bontás utáni állapot, valamelyest mégis van határa annak, mekkora disznóólban élünk. Viszont mivel megint porszívózni kéne, a szőrös disznók testületileg bealudtak a nappaliban.
Olyan nyavalyás, ködös, muszáj-vakus nap van ma, amilyen csak az év első munkanapjához passzol, pláne hogy ez ráadásul egy hétfő.
Ha varrok magamnak valamit, általában orrvérzésig hajlamos vagyok azt hordani, szóval ne számítsatok nagy változatosságra a következőkben, legfeljebb a vicces felemás zoknikban.
Mint látható, továbbra sincs semmi kedvem a hajmosáshoz, és amíg van a házban kendő (van), el is tudom odázni mindaddig, amíg már elodázhatatlan. Ezzel szemben továbbra is igen nagy elszántsággal terítem a kupit a Bűnök Barlangjában:
Ja, csoki is van az asztalomon. Miért éppen az ne lenne? Hedonizmus a magasfokon, azám. Zene, csoki meg ficnik. Most éppen ezt a félbemaradt izét prüttyögtetem,
és nyilván nem állok meg ezen a ponton, de nem ám.
(Abszolúte jellemző rám meg a blogra, hogy még mindenek előtt gondosan rákerestem, van-e “Libafos” című bejegyzés. Nem volt. Nesztek, most már van.)
Mivel a zöld a remény színe meg a tudjuk mié, indítsuk az új naptári évet őtözködés terén egy új zöld ruhával, mondtam. (Tegnap nyafogóruhában maszogtam át a napot. Régi nyafogóruhában.)
Évkezdetek meg remények meg kedvek meg Lillák, itthon ficeregni így gyűröttkén is maga a tökély, ha meg ki akarom vinni a világba, valószínűleg megrövidítem egy pöttyöt, vagy nem. Az “egy kis régi, egy kis új” szellemében előkotortam hozzá a Mamától örökölt kendőcskémet is, adjunk a nosztalgiának.
Minekutána ugyebár az elmúlt hét folyamán varrtam magamnak két új ficergőruhát, valamit kezdeni kell a hulladékokkal is, pláne, hogy azzal már most is púposan van a kosár, úgyhogy elkezdtem valami ilyen izét:
Előre szólok, lesz rajta minden. Minden is. Ebből most egy pucéran kallódó párna huzata készül, és a házban (meglepő, mi?) még vannak pucéran kallódó párnák, például a komóddal együtt hazajött az Ikeából fél tucat 40×40-es darab. Házam népére ugyan valószínűleg nem érdemes pazarolni őket, úgyis csak szétnyomják, kiseggelik és összeszőrözik, de ez most nekem jólesik, hogy szarból várat, hulladékból használhatót gyártsak. Summa summárum, a napot valószínűleg a Bűnök Barlangjában töltöm teával, illatgyertyával, ficnikkel és Erikkel, na meg a Project Runway negyedik évadával, amiben az egyik nőszemély azzal jelöli meg a szálirányt az anyagon, hogy ráköp, és ezzel spirituális energiákkal itatja át. (Ő mondta, nem én.)
Anyagot köpködni nem fogok, de a spirituális energiáimnak semmi nem fog jobbat tenni most, mint kreatív szöszmötével tölteni a napot, és néha kinézni az ablakon.
Mindennapi eszképizmusunkat add meg nekünk ma és holnap is, mert aztán megint folytatódik a vizsgaidőszak meg a felsőoktatási bürokrácia, és semmi, de semmi kedvem hozzá.
Tegnapi terveimet maradéktalanul sikerült teljesítenem a varrogatást kivéve, viszont legalább kiszabtam egy újabb kötényruhát. Mivel az is tervek között volt, hogy fél tízre leteszem a fejemet, ezt különösen fontosnak tartván már fél kilenckor átvedlettem alukálóruhába. A Repülő Kutató azidő tájt távozott szerény hatszáz elemes svédasztalos vacsoránk egytálnyi tartalmával a szomszédba a családjához, a macskák meg az odakintről érkező folytonos durrogtatást igyekeztek negligálni.
Ezzel a képpel búcsúztam 2020-tól, hogy aztán tizenkét órával később arra ébredjek, mindenki alszik, de senki sem ott és úgy, ahogyan várnám: Poci a vendégszobában alszik a radiátoron, Maci a hálószobában a RK helyén, a RK maga meg a hencserén horkol egy pokróc alatt.
Jobb helyeken és különböző CSI-sorozatokban ilyenkor a helyszínen hagyott nyomokból próbálják rekonstruálni a bűnesete(ke)t, és nekem lenni bőséggel efféle tapasztalat, de ezúttal meglehetősen ellentmondásos bűnjelekbe ütköztem. A szőnyegen például a nappaliban krékermorzsákat és diódarabkákat találtam, de ezek közül egy sem volt az asztali kínálatban, hogy a macskákat gyanúsíthassam az elkövetéssel, a kávéfőzőben ott volt még a tegnapi zacc, ergo ma nem főzött kávét senki, a szemetesben pedig a frissen használt macskaeledeles tasakocskákon túl (az már az alvásukból nyilvánvaló volt, hogy kaptak enni, másként tutira felóbégatnak engem) ott volt egy üres coldrexes zacskó.
Talán nem tévedek nagyot, ha ordenáré részegeskedést sejtek a háttérben.
(A “hatszáz elemes svédasztalos vacsora” amúgy így festett, ni:
Szerintem még vasárnap is ennek romjaival fogunk táplálkozni.)
Hadd mesélem el, milyen terveim vannak mára. Sütögetek, főzögetek, mosogatok, porszívózgatok, varrogatok, zabálgatok, aztán este fél tíz környékén szépen leteszem a fejem, és mikor felébredek, már 2021 lesz.
Találkozunk túlfelül, addig is mulassatok jól.
Ronda, nyúlós, igazi novemberi eső cseperészik odakint, én meg hiába próbálom hadirendbe állítani a tarkabarkákat, abból is csak az látszik, hogy milyen ordenáré állapotban van szegény szőnyegem.
Érdekes, amikor elkezdem tervezni, hogy porszívózni kéne, a macskák rajtaütésszerűen elalszanak. Ezzel el tudok alibizni egy ideig, de aztán egyszer már nem lehet azt se.
Most értünk haza Esztergomból, ahol a kínai bótban vettünk lézerpointert Macinak. Lehet röhögni.
Olyan sötét van majdnem fél kilenckor, mint a Sátán segglikában, ráadásul arra ébredtem egy órával ezelőtt, hogy zárul az ajtó, mert a Repülő Kutató rendes ember módjára megy dolgozóba. Nekem bezzeg tényleg iszonyú módon twixtmas van, tele vagyok tennivágyással, de semmi mocorgás nem akarózik, és a macskák se nyújtanak ebben hajdenagy segítséget.
Tegnap délelőtt például megállapítottam, hogy a jócicák alszanak,
aztán felmentem maszogni az emeletre, és egy ponton én is követtem a jócicákat a tevékenységben. Mire délután háromkor visszatértem begyógyult szemekkel, a jócicák, na, mekkora meglepetés,
még mindig aludtak. Így mutattok példát nekem, ti szőrös disznók, fujj.
Restaurálni kéne a pipirost, meg gatyába kéne rázni egy csomó minden mást is, de nehemahakarohom, ehelyett inkább vissza óhajtanék vonulni a ficnijeim közé, de erős a gyanúm, hogy akkor meg újra elalszom.
A Repülő Kutató egy hős. Más hősökkel, a collegium nagy és erős és bátor alumnusaival és alumnáival egyetemben elment túrázni, ki, oda abba a zegernyébe, ami az ablakon túl van. (A többi hős még nem tudja, de vitt magával tájfutó-térképeket is, mert természetesen nincs ennek az országnak olyan eldugott csücske, amiről ne lenne neki tájfutó-térképe. Jó, na, általában 1988-93 közötti térképek ezek, de eddig még sose hagyták teljesen cserben.)
Én nem vagyok hős más körülmények között sem, most meg pláne: fel vagyok puffadva, mint egy varangyos béka, vérzem, mint a leszúrt disznó, és a drága Poci, az a szőrös szemétláda, csak háromszor költött fel éjjel, úgyhogy ehhez mérhetően érzem magam.
Nyilván épp ez az időpont az, amikor új ruhát kell varrni. Lehetőleg testhezállót, jáj.
Mint megtudtam, ez az angol neve a nagykarácsony és kiskarácsony, vagyis karácsony és újév közötti időszaknak, amikor az ember sokszor igencsak nehezen tudja eldönteni, mi merre, és egyáltalán, hétvége van vagy hétköznap.
Nagyon twixtmas-mód érzem magam, úgyhogy nesztek, néhány random kép a reggelemből.
Kiskalácsom-nagykalácsom a libatepertőcskémmel,
a terülj-terülj asztalkám
a kacsamájacskámmal
a vízszintes karácsonyfám,
meg a komód fölötti fal, ahol kő kövön nem maradt.
Ide véle, hadd kapom be melegébe!
Már három napja túl vagyunk a téli napfordulón, de én minden évben úgy érzem, hogy február közepéig ugyanolyan rövidek maradnak azok a nyavalyás nappalok, és nem akarózik kimászni a házból. Végül is érthető: ez van kint,
ez meg idebent.
Na, ugye.
(Ma még jövök, ne rágjátok le a lábatok izgalmatokban.)
Poci alatt az a piros anyag, az kéne most nekem, hogy befejezzem a Kabátfalvédőt. (Igen, ez a neve, majd elmondom, miért.)
Természetesen nem költünk fel alvó macskát, és nem csak Ceylonban (azóta Srí Lanka), hadd irigykedjen Bátky János, akit bezzeg felvertek Walesben.
Mindent összevéve régen éreztem olyan nyájas kinemszarja nyugalmat, mint most. A Repülő Kutató tudományos podcastot hallgatva kevergeti a konyhában a tejes libazsírt, a piacról van egy csomó sütink, holnap pedig összerakom a vízszintes karácsonyfát, de csak ha olyanom van. Rengeteg időm van, mondogatom, az adventnek meg amúgy is nagyrészt arról kéne szólnia, hogy lelassulunk egy kicsit. Hát én most le vagyok lassulva, de piszkosul.
Lemásztunk a piacra káposztáért (csak úgy – nem lesz belőle töltött káposzta) meg fokhagymáért (annyi fokhagymát eszünk, mint egy attikai paraszt). Ezenfelül vettünk sütit, desőt még bájglit is, mert ez utóbbit én úgyse szoktam sütni, és ezúttal a sütisütést is valamikor a két ünnep között fogom abszolválni, mert ez egy hülye év, és ennélfogva nem is próbálom azt mímelni, hogy olyan lenne, mint a tavaly meg a tavalyelőtt meg az azelőtti évek. A normalitás némely szeleteihez persze azért megpróbálok ragaszkodni, úgyhogy vettem fenyőágakat is, megépítendő a vízszintes karácsonyfát.
A tradícióknak megfelelően ezúttal is leizzadtam hazafelé, mert ha fenyőágakat hurcol haza az ember, az mindig egyensúlygyakorlat egy szúrós bumeránggal, viszont (ez egy hülye év, mint már mondtam) a köd meg az arcmaszk kombinációjától teljesen használhatatlan lett a szemüvegem, szóval tegyük hozzá mindehhez a vak botorkálást is macskaköveken. Az életem egy nagy kaland.
A múltkor azt jövendöltem, hogy teljesen felrobbantom az étkezőasztal mögött a díszletet. Nos, ez megtörtént, de még mennyire hogy meg.
Innen nincs már hátra, csak előre, tillárom, haj.
Lényegében az egész napom elment arra, hogy még egy másik komódhoz terveztem meg a falvédőmet, és most bele kellett toldanom húsz centit pluszban. Nyilván monomániás őrült vagyok, mert most úgy vélem, nekem perpill a falvédőm fontosabb, mint sütik meg ablakpucolások.
Amúgy, könyörgöm, legyünk már egy kicsit realisták: Jézus istállóban született, még ha nem is éppen Augeiászéban. Ugye, Maci?
2020 – az év, amit legnagyobb részt házi lipityánkákban töltöttem, és már különleges őtözködős világnapnak számított az is, amikor átmentem az út túloldalára cigiért.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 