Tongeren pispeke, Servatius idén is azzal örvendeztetett meg, ami neki a munkaköri leírásában van, mégpedig hogy ő fagyosszent. Hideg van meg szemerke. Az egyik fejemmel ugyan roppantul értékelem, ha ebben az összezavarodott világban valaki továbbra is következetesen ugyanazt képviseli, mint eddig, de a másikkal jobban örülnék egy kis melegnek. Az idei évben eddigelé tegnapelőtt, kedden volt az a különleges világnap, amikor éppen nem fáztam, és én az ilyesminek most már nagyobb mennyiségben is roppantul tudnék örülni.

Valójában az esőnek is tudok örülni, de a sarkantyúkák még nálam is jobban.

Vadul közeleg annak a napja, amikor fel kell kötöznöm őket, hadd másszanak szemük világába felfelé. Idén az összes tohuvabohuval együtt is sikerült őket két héttel korábban elásnom, mint tavaly, cserébe viszont az idei volt a 21. század leghidegebb áprilisa (ezt nem csak én éreztem így, tényleg ez volt), szóval fene se tudja, mi lesz belőlük. Az ülősarkantyúkákból még csak egyetlen darab jelent meg a cserépben, ez nem túl biztató.

A kertben mindenesetre most már az összes bokor meg fa nekizöldült, még ez a későkása is:

Sajnos a terasz viszont szalad elfele, és amíg az ujjamon nem gyógyul be a leffentyű, ez így is marad. A félkész emelet is így marad,

(gondolom, azért most már kezditek látni a káoszban a koncepciót, mármint hogy mi is van itt a szürkékkel),

és ezek is ott rekednek a “máma már nem hasad tovább” állapotában.

Nem mintha ma amúgy ráérnék efféle világi hívságokkal foglalkozni, a szorgalmi időszak kitartóan trappol a vége felé, és persze ez is a végén fog durranni a legnagyobbat, szombaton ugyanis egész nap előadásokat tartok a levelezősöknek, jáj. A mai nap épp hogy egy kicsivel jobb, de ez is 17:30-ig tart, és én addig még igen sok kávét fogok meginni, úgyhogy el is indulok a főző felé, hajrá, Marinéni.