A mai napra nekem igen szép terveim voltak. Ezek a tervek nem foglalták magukba a futonon fetrengést több akó kamillatea társaságában.
Ha sikerül holnapra összevakarnom magam, felkérezkedem a Repülő Kutató nagynénjéékhez stopposnak, és elmegyek fesztiválozni. Ha nem… hát akkor azt sem.
Mivel egész évben rendes kislány voltam, és ültem a fenekemen, és dolgoztam, és nem mentem sehová (munkahely nem számít), és még cipőket se vettem magamnak (tornacipő a kínaibótból nem számít), végre itt az ideje, hogy mulassak is egy icipicit. Holnap indulunk a Bor, mámor, Bényére, ami az egyetlen fesztivál, ahová járunk, és nagyon ajánlom a zuniverzumnak, hogy kicsit se fingjon bele a nulláslisztbe.
Ez most még nem a fesztiválhacukám, bevásárolni totyogok éppen, de ha minden jól megy, du. varrok magamnak egy újabb paplanruhát, mert arra se volt példa már több mint egy éve.
Az egy nagyon fontos erény. Nekem elhihetitek, egy egész héten keresztül propagáltam Toscának.
Kár, hogy amikor osztották, én is egy másik sorba álltam be.
Valószínűleg oda, ahol a Bummbele Máték voltak.
A diákjaimnak többször is el szoktam mondani, hogy amikor a szülő kétségbeesetten/védekezően/ellenségesen/felháborodottan (nem kívánt törlendő) azt süvölti, hogy “de ezt otthon nem szokta csinálni!!!”, akkor ezt ne írják le automatikusan hazugságként. Otthon nincs a gyerek mellett további huszonöt másik, nincs csoportszoba, nincsenek óvodai szabályok, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A megváltozott helyzet és környezet más viselkedést és más reakciókat hív elő, és semmi meglepő nincs abban, ha (például) az otthon csak nagyobb testvérekkel rendelkező cukimuki törleszkedő kismacska az oviban mini zsarnokká válik, aki mindenáron kommandírozni akarja a többieket.
Pünkt ezt tapasztaljuk meg mi most a gyakorlatban Toscával, aki otthon mindenki közül leggyorsabban végez az ebéddel, aztán pöröl a többiekkel, hogy azok milyen lassúak, bármikor ráripakodik a többi rendetlenkére, valamint megbízhatóan be lehet fogni a házimunkába. Jó eséllyel ez a “bezzeg én – bezzeg a többiek” szembenállás az, ami most hiányzik neki, mégpedig az elvárható következményekkel: olyan lassan eszik, hogy az ember beleőszül a látványba, hidegen hagyja a sütés-főzés, meg a többi. (Oké, tegnap letakarította és elrendezte az asztalomat, mert “mennyi por van ezen, juj”. Hát, Isten hozott a 11-es főút mellett, drágám. Az mellékszál, hogy az asztalom leginkább amiatt volt rendetlen, mert a) éppen neki varrtam mindenféléket, b) odaült mellém papírt vagdosni és a villangók méretéről csevegni.)
Szóval tulajdonképpen minden oké lenne, a gyerek igen cukker, bár fárasztó (vagy fordítva), viszont én most tényleg-tényleg egy lefüggönyzött szobában szeretnék ülni, nem pedig kint gabalyogni a tűző napon, miközben egy folyton fecsegő és éneklő motollát kell gardíroznom.
Mindennek illusztrálására tessék egy galériácska, ami azt mutatja be (a teljesség igénye nélkül, természetesen), hogy Tosca mi mindent csinált a skanzenben.
Életünk egyetlen képben, jobbról balra haladvást: régi pipi, új hajcsatok, Anna, Elza, én (aszpikos csirkének maszkírozva*), és a ruha, amit ma délelőtt alakítottam át a kishölgynek egy 46-os turkálós tunikából.
Köröskörnyül meg természetesen a káosz.
* Tragikusan leégtem tegnap. A kölyök természetesen nem, ő vidor és karamellszínű, én viszont már attól is fájok, ha rágondolok a holnapi napra, amikorra hajókázást terveztünk a naagyon különleges visegrádi játszótérre. Ójaj.
Nem a megszokott nőszemély meg nem a megszokott ajtó, de ha volt valaha olyan alkalom, hogy beküldjem a tökéletes helyettest, hát ez az.
A ruhát azért (nem is tagadhatnám) én varrtam neki.
Elnézést, hogy ezúttal nem tudok további szórakoztató rémségekkel szolgálni – ha izgalomra és kalandokra és A Nagy Kiszámíthatatlan leírására vágytok, nézzetek át a húgomhoz, mert most nála zajlik a zajlás, de még mennyire.
Mink délelőtt csak ruhát varrtunk (a modellkedés nemsokára gyön, már kipróbálta, milyen a szekrény előtt pózolni), közben megmutattam Toscának, hogy kell kivenni, aztán megkisbencézni a Burda-szabásmintát, és hogy miként működik Erik. Utána közös rajzfilmnézést tartottunk (Aranyhaj és a nagy gubanc), majd elmentünk könyvesboltba valami egészen rózsaszín sorozatos tortahabért, amiből ő már számos kötetet olvasott, és találtunk is belőle négy olyat, amit még nem, úgyhogy hazajövetel után el is olvasott belőlük kettőt.
Én mindeközben még sütöttem pár bagettet is csak úgy,
a vacsoránkat meg motorosfutár hozta, és ez már annyira dolce far niente volt, hogy szinte szégyellem a pofámat.
Holnap viszont a skanzenbe megyünk, és az már Filomélával is igen érdekes experimentum volt, szóval lehet, hogy holnap vesztjük el a réven, amit ma megnyertünk a vámon, de sebaj.
Nyavalya ebbe a bioritmusba – az enyémbe, ofkorsz. Este megvacsoráztatám népeimet, majd elhaló hangon közöltem, hogy én most eldőlök kicsinyt, legyetek jók, Tosca, te zuhanyozz le és moss fogat, aztán kérj jóéjtpuszit a Repülő Kutatótól, ha addig nem ébrednék fel, vagy ébresszetek fel vagy nemtom. És utána kiájultam a futonon, hogy aztán fél egykor frisszen ész capkodószan riadjak fel arra, hogy úristen, hol az a jóéjtpuszi. Hát annak már reszeltek.
Remélhetőleg tegnapi jótéteményeim elegendő súllyal fognak latba esni ahhoz, hogy ne legyen ebből örök harag. Tegnap, valljuk be, olyan voltam, mint egy begandzsázott bőkezű tündérkeresztanya, nem pedig a szokásos Sárkány Néni, és néha egészen coelhói életbölcsességeket pöktem magamból, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
A cipők, amelyekkel érkezett a gyermek, városi programhoz és strandoláshoz kiválóak, de nekünk Terveink vannak és egy olyan városunk, ami durva módon hepehupás és macskaköves. Emellett Időjárást is ígérnek nekünk a következő napokra zivatarokkal estébé, szóval muszáj volt beszerezni valami zárt és terepjáró cipőt. Így hát átlátogattunk a szemközti kínaibótba. Én ott szerzem be a tornacipőimet a szivárvány minden színében, és reméltem, hogy gyerekcipőből is lesz ennek megfelelő választék, de nem, kiderült, hogy ami ott van fent a polcon, abból kell gazdálkodni, slussz. Ennélfogva egy nyomokban rózsaszín tépőzáras edzőcipővel és egy üvöltőpink terepszandállal távoztunk, melyekkel közül az egyik arra jó, ha Zivatar lesz, a másik meg arra, ha Hepehupa. Arra nem merek gondolni, mi lesz, ha Zivatar és Hepehupa köszönt be egyszerre, miközben mi épp kint mulatnánk a szabad levegőn.
A habókos tündérkeresztanya mindemellé hozzávágott unokahúgához egy kedves öreg fényzőgépet is, kábé tavalyelőttig azzal lődöztem magamról fotókat ebbe a blogba, szóval nem a legrosszabb darab, csak öreg, és van már másik. Eredetileg arra készültem, hogy hosszasan fogom majd magyarázni, hogyan működik a cucc, de kiderült, hogy Toscának már lenni kicsi digitális gépekkel tapasztalat. Desőt. A kölök fél nap után már olyan dolgokat csinál vele, amelyekről nekem lövésem sem volt, hogy lehet ilyet is ezzel a géppel, például megtalálta rajta a naptárt, és magától értetődő módon állítgat fényerősségeket meg más izé. Úgyhogy körbefotózta a fél világot (szelfik included), és megpróbálom majd megtárgyalni vele, hogy indítsunk ide egy “Tosca fotói” sorozatot. Valószínűleg nem kell sokat nógatnom, asszem.
Miközben a jövendő Annie Leibowitz lefotózta a hajában a csatot (azt is vettünk, mert csak egy darabot sikerült magával hoznia, és élek a gyanúperrel, hogy már elhányta valahová), a macskákat, a macskamászókát, a kertet, a lakásunkat, és mindent, én sütöttem egy barackos clafoutis-t.
A barackos clafoutis elkészülte nem volt teljesen problémamentes, mégpedig azért nem, mert Máli megette az eredetileg erre szánt barackokat. Máli, ha még emlékeztek ebben a bolondokházában erre a részletre, sógornőmék törpevizslája. Én macskákhoz vagyok szocializálódva, akik megvetően tudomást sem vesznek a gyümölcsökről, így mikor szóltak nekünk, hogy vigyázzunk, mert Máli felmászik a teraszon az asztalokra, megnéztem a mi asztalunkat, és azt mondtam, nincs azon semmi érdekes, amiért érdemes lenne felmászni. Nos, Máli úgy gondolta, hogy az a tálka barack épp jó lesz nasinak. És megette. Kettőbe már csak belerágott, de a többit egész rendesen megzabálta, a magokat pedig ráköpte az asztalra egy csomó kutyanyállal egyetemben, blöe. Eh, úgyis ideje volt kimosni azt az abroszt.
Na de közben a szomszédok testületileg felkerekedtek, hogy elmenjenek nyaralni, és mindenki távozott Lócit kivéve (igen, Máli is). Lócit most mi fogjuk etetni meg gondot viselni a lelkére. Nem vagyok biztos abban, hogy erre a célra megfelelő leszek, mert Poci még mindig gyanakodva néz rám, amikor megjelenek, Macit ideje lenne jó alaposan megfésülni, és Toscának sem adtam jóéjtpuszit, micsoda firma vagyok, sóhaj.
A karácsonymúzeumba viszont elvittem. Mint kiderült, ez nagyrészt karácsonybolt, benne egy szobányi múzeum, rengeteg mókás cuccal és helyenként irgalmatlan nagy giccsekkel.
Já, ezek tomték.
Tosca mindenesetre vadul végigfotózta az egészet, külön felhívom a figyelmet az üvöltőpink túraszandálra..
Hozzávetőleg ez lehetett amúgy az a pillanat, amikor a tündérkeresztanyának beütött az újabb adag gandzsa, mert nagylelkűen felajánlottam, hogy választhat magának valamit. Innen seperc alatt jutottunk oda, hogy magának és a testvéreinek is válasszon valamit. Nem árulhatom el, mi lett a választás eredménye*, mert meg lett velem ígértetve, hogy sem Anyu nem tudhat még róla, se Filoméla, sem Perpéta, mert meglepetés.
Abban nyilván nem volt semmi meglepetés, hogy itthon eltörte az egyiket, természetesen a sajátját. A pénztárnál a néni elmondta, hogy törékeny, be is csomagolta buborékos fóliába, én is elmondtam neki több alkalommal, hogy törékeny, és vigyázni kell vele, és ez nem játék, hanem dísz. Hát persze, hogy egyszer csak krccs, a teraszpadlón ott volt négy darabban szegény izé, a feje meg úgy gurult tova, mint Marie Antoinette-nek.
Na ekkor Tosca előadta a nagyhalált, ivöltés az egekre meg könnyek árja meg minden, és végül oda konkludált, hogy “nem is kellett volna elmennünk a karácsonymúzeumba!!!”. Én olyan derűs maradtam, mint egy jamaicai délután, rámutattam a gondolatmenetben arra a gikszerre, hogy az ok-okozati viszonyok ilyetén leegyszerűsítése oda vezet, hogy szem elől tévesztjük a lényeget, miszerint eltörni nem kellett volna, a karácsonymúzeum egész jó buli volt. “De ennek most ÉN vagyok az oka!!!”, süvöltötte Tosca, úgyhogy megnyugtattam, ez ugyan teljesen igaz, de az izé csak egy tárgy, és a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. (Mondtam, hogy egészen coelhói magasságokba sikerült felszárnyalnom délután.) Eközben már a kezemben volt a pillanatragasztós tubus. Kemény fél óra munkával eljutottunk oda, hogy Marie Antoinette-nek már újra van feje, meg visszaoperáltam mind a két kezét (azok törtek le, nyilván), majd beültettük egy bögrébe, hogy ott száradjon. Természetesen sikerült lepöttyentenem a ruhámat pillanatragasztóval, de nem ivölthettem az egekre, mert a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. Rohadt fárasztó Coelhónak lenni, na.
Ezek után szépészeti program következett, mert reggel, még az összes lelki vihar előtt, meg lett ígérve, hogy újrafestem a körmét, és én az ígéretekkel meg a határidőkkel nem szoktam viccelni. Pláne ha már nincs ivöltés.
Hát izé.
Szerintem hétfőig lesz még újabb ötlete is. Én és a körömlakkjaim mindenesetre készen állunk, most vakáció van, és a tűzdelt paidagógosz néni is elment szabadságra.
Most viszont próbálok még aludni egy kicsit, mert holnap délelőttre a varrógéppel való ismerkedést és más merényleteket vettünk tervbe, ahogy meg ezt a lányt ismerem, nekilát akár egyedül is, amitől a jó Isten mentsen meg mindannyiunkat, de főként Eriket.
* Képzeljetek el három darab flitteres giccset, ami garantáltan nem gyermekjáték, hanem karácsonyfadísz. Tényleg be lehettem gandzsázva.
Több mint egy éve húzódó projektet sikerült lezárni tegnap, amiről ugyan ti hallottatok időnként zöngeni, meg fel is tűntek ilyen-olyan fázisfotók a blogon, de a hülye nagynénik feladata nem egyszerű, amikor az unokahúgai közül ketten is olvassák a blogját, a harmadik pedig legalább megnézi a képeket.
Tavaly áprilisban kezdődött, mikor számbavettem kiinduló készleteimet,
bízván abban, hogy szopornyica ide vagy oda, valamiképpen pótolni tudom majd azokat, azt ugyanis előre tudtam, hogy mindahhoz, amit a fejembe vettem, ez bizony nem lesz elég.
És akkor nekiláttam.
Úgyhogy előbb elkészült ez,
aztán ez,
a harmadikra már Poci is elvesztette érdeklődését irántuk,
és még mindig nem volt vége.
Be kellett szegni, el kellett dolgozni mindegyiket, és jellemző módon mindez sokkal több időbe került, mint meghorgolni az összest, de tegnap reggelre végre-végre eljutottam a befejezéshez.
Meg az átnyújtáshoz, persze.
Perpéta rögtön fel is húzta a fejére a sajátját, és alatta maradt,
de annyira, hogy nem is volt hajlandó kimászni alóla.
Gondolom, sejtitek, hogy a távozás (a takarótól függetlenül) nem ment akadálytalanul, de Csicsóné végül mégiscsak beimádkozta kettő lányát retyerutyástól a kis kék szappantartóba, és elmentek.
A harmadik mindeközben már a teraszon ült sógornőm lányaival, és Jégvarázs Uno kártyajátékkal múlatta a szárnyas időt, minek annyit érzékenykedni, bleh. Ami az ő itt-tartózkodását illeti, egyelőre minden szép és jó, de még csak fél napja van egyedül, úgyhogy ki tudja, mit hoz még a következő hét. Mi mindenesetre részletes programot állítottunk össze karácsonymúzeummal, skanzeni vasutazással meg dunai hajókázással, szóval reméljük a legszebbeket.
Aki ráér, azért imádkozhat értünk egy kicsit.
És lőn reggel, akárhányadik nap,
én meg okultam az eddigiekből, és lehoztam egy kicsiny nesszeszert a Repülő Kutató fürdőszobájába. Tegnap cédrus-grépfrút tusfürdőt kellett használnom (ami amúgy nem rossz) meg a Davidoff Cool Waterrel illatosítottam (ami pláne nem rossz), ámde arckrém csak olyan volt készleten, ami rövid szakállú férfiaknak ajánlott, én meg nem óhajtottam megkockáztatni, hogy ettől esetleg én legyek Lola, a szakállas nő. (Tudom, nem így működnek a dolgok, de akkor is.) Igen, eltaláltátok, tegnap is zsolozsma volt a macskabudi mellett.
Ma is zsolozsma lesz a macskabudi mellett, de ez az utolsó alkalom, mert valamikor a nap folyamán a húgom felkerekedik Filomélástul-Perpétástul, és hazagurulnak, Tosca meg itt marad nekünk hétfőig. Ő az egyetlen hármójuk közül, aki még nem részesült a szentendrei nyaralás és a bolond nagynéni meg bolond nagybácsi hosszas társaságának örömeiben, úgyhogy bátorak voltunk és vakmerőök, és bevállaltuk. Ezt még lehet, hogy cefetmód megbánja mindenki, Tosca ugyanis még sosem volt ilyen hosszú ideig Anyu meg a testvérei nélkül, és hát valljuk be, öt gyereket is kitesz egyszemélyben. Szegény mi.
Na de visszatérvést a fürdőszobai helyzetekre, tegnap azért nem tudtam kivárni, amíg a reggeli áhítat végetér a pipereszereim mellett, mert el kellett gyalogolnom hajnalost a nagybótba, vacsorára ugyanis carnitast terveztem tortillákba töltögetve (itt a recept, ha valakit érdekel, igen-igen finom). Hogy kissé előreszaladjak a nappal, a vacsora természetesen nyávogásba fulladt, ez is csíp, az is csíp (pedig a carnitasból direkt kihagytam a jalapenót és a borsot is), és teljesen fölöslegesnek éreztük igyekezetünket, mert a népek végül olyan abominációkat ettek, mint tortilla görög joghurttal megkenve, rajta pedig három cikk miniparadicsom.
Addigra már túl voltunk a délelőtti rajzfilmnézésen* (balszélről Bucó, a macskamászókán meg Maci, aki úgy döntött, hogy amíg csendben vannak, veszélytelenek),
aztán ebéd után én végigráncigáltam az egész népséget a városon, húgomat is beleértve. Lődörgés volt, fagylaltozás meg Duna,
utána pedig még strandolni is elmentek, úgyhogy nem mondhatni, hogy nem teszünk meg mindent a szórakoztatásukért.
Cserébe ők is mindent megtesznek a szórakoztatásunkért, a szobájuk például így nézett ki tegnap, ni:
Van egy olyan tervem, hogy a többi lökött nőszemély távozása után Toscával gatyába rázzuk ezt a förmedvényt. Reményeim nem teljesen megalapozatlanok, már másfél évvel ezelőtt is ő volt az egyetlen, akire számíthattam, ezúttal ráadásul a saját privát szobájáról lesz majd szó, ahol ő fog uralkodni egyedül majdnem egy egész hétig, szóval az iniciatíva adott, a többit pedig majd meglássuk.
Én viszont végre visszakapom a Bűnök Barlangját, juhé. Nem zavar, ha azt gondoljátok rólam, hogy önző liba vagyok, az ott az én birodalmam, és nekem kell az a birodalom. Az elmúlt pár napban egy hipermega tripla projekt utolsó simításain dolgoztam sutyiban: a hálószobában, a teraszon, a hencseren, mikor hol, amikor éppen nem kellett valami azonnali vészhelyzetet elhárítani, meg amikor strandoltak a népek, meg az alvásidejükben, és akkor is, amikor éppen nem néztek oda. Hálistennek egyik sem kérdezte meg sose, mit hurcolok magammal abban a szatyorban
És végre kész. Beetetésül most még csak ennyit mutatok meg nektek,
remélhetőleg tudok majd egy bővebb vetítettképes bemutatóval is szolgálni. Az a tarkabarka ott kábé négyszázötven eldolgozás és nyisszantás eredménye, úgyhogy nagyon ajánlom a recipienseknek, hogy örüljenek, de mint majom a farkának.
* A Meridát nézték meg, és amikor Perpéta pisiszünetet tartott közben, közölte a húgommal, hogy “Anyu, mi téged nem fogunk medvévé változtatni”. Asszem átjött az üzenet.
Mivel egy kép állítólag többet mond száz szónál (bár én azért időnként kifejezetten büszke vagyok verbális tornagyakorlataimra), hadd mutatom be, miről pofáztam nektek tegnap:
Helló, középső szandál, mintegy ismerős vagy nekem. (Utolsó kép.) Mindig kellemes érzés, amikor egy ruházati vagy cipőzeti darab túlteljesíti az elvártakat. Én azt hittem, ez a tőlem kapott kínaibótos fröccsöntött rózsaszínke maximum egy nyarat fog kibírni, ehhez képest meg már a második tulaj nyűvögeti.
A fenti kép még tegnapelőtt készült a strandon, és a húgom lőtte. Ezek a kölkök mind a hárman megátalkodott vízinyuszik, mint afféle tiszai gyerekek, Perpéta épp múlt csütörtökön tette le az úszóvizsgáját, és a nyaruk mindig a strandolás jegyében telik. Lövésem sincs, hogyan oldjuk meg majd Tosca strandoltatását, kedden ugyanis a többiek felkerekednek, és ő itt marad nekünk egyedül jövő hétfőig. Szerdán anyósom is elpályázik nyaralni öszves unokájával, úgyhogy szegény Toscának csak mi maradunk. A Repülő Kutató igen mérsékelten fog ráérni, én meg (ha nem sejtettétek volna) nem vagyok egy strandolós típus, mert ott csak három dolog van, ami nem a szívem csücske: a nap, a víz meg a tömeg. És azt még nem is említettem, hogy valószínűleg engem kéne majd újraéleszteni, amikor Tosca éppen kézenáll a medencében. (Nagyon alapos beszámolót kaptam arról, mire jó a leányfalusi strand, hidegmedence, melegmedence, itt sekély, ott mély, ugrálni nem szabad, kézenállás, bukfenc. Jáj.)
Tegnap is alig úsztam meg újraélesztés nélkül, mert a vízinyuszik ezúttal is strandolni akartak, mi meg radarképeket böngésztünk egész nap, aztán végül négykor, amikor éppen elvonult az egyik vihar, és még csak a Balatonnál járt a következő, a húgom behajigálta népeit a kocsiba, aztán irány Horány, a következő viharig épp hazaérünk. Hát hazaérni hazaértek, de aligéppen, csak harmincadik próbálkozásra sikerült kiböstörködni a vízinyuszikat a medencéből, úgyhogy a legnagyobb zuháré közepén kellett bemenekíteni a kompániát a kertkapuból.
A címbeli merényletet ezúttal nem én követtem el, a húgomnak sikerült fagyasztott sárgarépának néznie egy adag fagyasztott sárgabarackot, úgyhogy ebédre gasztronómiai kísérlet volt betűtésztával. Még ettek is belőle, bizony. A húgom volt annyira tapasztalt, hogy csak post quam árulta el nekik, de volt annyira becsületes, hogy elmondja. A vacsora gasztronómiai kísérlete viszont az én reszortom volt, és abból állt, hogy megeszik-e a nasi gorenghez a szójaszószos koktélgarnélát. Én is voltam annyira tapasztalt, hogy külön edénykében szervírozzam, és rájuk bízzam, kérnek-e a saját rizsükre. Végül mind a hárman megkóstolták, már ez is siker. Filomélának meg Perpétának ízlett is, további siker.
Más sikerekről egyelőre nem tudok beszámolni, a mai nap is hosszú lesz, és démonoktól megszállt szőrös gyermekeim epedve várják a reggelijüket,
úgyhogy intézkednem kell, mielőtt beindulna a Fapapucs Futam. (A képminőségért elnézést, a jobbik gépem bent van a húgommal és Perpétával a Bűnök Barlangjában, én meg nem akarom alvó oroszlánok bajszát vuzigálni.)
A sógornőm és Máli ezúttal egy sátorban aludtak a kertben. Ha esetleg kíváncsiak lettetek volna erre.
Reggeltől mostanáig heroikus munkával kiganéztam az emeletet, és ágyakat vetettem Csicsónénak meg a három lányának.
Itt is,
aztán itt is.
Ráadásnak megkapják a macskákat is. (Höhö, nem. Szerintem mindkettő fejvesztve menekülni fog.)
A mai napra Maci vállalta el, hogy bemutatja általános közös állapotunkat,
én például egy nyavalyás hajnali műszak után hatkor befejeztem-forma azt a szájbavert tanulmányt, és most teljesen használhatatlannak érzem magam.
Még mindig innen szép nyerni, különösen a jelen időjárási és másegyéb körülmények, valamint lelki belülmények tekintetében. Úgy el vagyok kenődve, mint kis tubus sertésmájkrém egy túrahátizsák zsebében.
Az hagyján, hogy a hőség kieszi az agyam, de az az érzésem, eredetileg sem lehetett sok. Még mindig a tanulmányon nyűglődöm, és nyilván meglesz péntekig, mert a határidő szent, a kötelesség pedig még szentebb, de akkor is, bleh. A tudományos angolom egy kalap fos (még csak nem is egy nagykalap, hanem egy kiskalap fos), a mondanivalóm rém soványkának tűnik, és én ezt az egészet olyan szavak mögé dugdosom el, hogy insofar meg curricula meg well-separable social micro-environments, de az egész úgy fest, mintha a gúgli fordítója írta volna meg helyettem. Ó, jaj.
Közben Csiperke halálosan utálja a fejemet, ideje legnagyobb részét a lakás legsötétebb és legkoszosabb zugában kuksolja végig, és ez is három napba telt, amíg kiderítettem, mert csak annyi volt biztos, hogy a macska időnként nyit egy dimenziókaput, aztán a következő étkezésig nincs sehol. Na hát megvan, az alagsorba vezető lépcső alatt ül sáros túrabakancsok és portesók között, és utál engem.
Macit nem utálja, ez eddig jó,
de ilyenkor még pisilni se tudok kimenni, mert Poci azonnal, hátracsapott fülekkel, laposkúszásban és marha gyorsan távozik a túrabakancsok közé.
Mindehhez persze ma el kellett mennem nagybótba,
mert pénteken beözönlenek Sisera hadai és maga Sisera is, nekem meg vacsorát kell prezentálnom. A bótbamenetelt addig akartam lebonyolítani, amíg nem volt harmincöt fok, úgyhogy már megjártam a hadak útját, zsírosra kenegetve napvédő krémmel, és általában is vidáman, mint egy halottas menet. (Pedig milyen jó kis zsebes sátrakat varrtam magamnak. Ezt a példányt még nem is láttátok, pedig már két hete megvan.)
Na szóval mindent összevéve ugyan haladok előfele, de azért szegény én. Teljesen magamra hagyatottnak érzem szegény ént, és ha megjelennek majd népeim, abban sem lesz köszönet, mert a péntek estét már bébiszittyóként töltöm, míg a RK és a húgom ellejtenek valami dzsesszes szoáréra.
Ja, és tegnap este ilyen volt az ég,
én meg elkezdtem reménykedni, hogy a vogonok lesznek, de nem.
Jól kinézhetek, ha abban reménykedem, hogy “ó, hátha a vogonok”.
A dolgok ott szoknak gajra menni a lakással kapcsolatos pöszmögéseimben, hogy ha az ember áááát mondott, viszonylag gyorsan bét is kell mondania, mert ha nem, akkor az a bé addig várat magára, amíg már hamu van meg mamu. Igaz, a viszonylag gyorsan mondott bék általában bmeg, bmeg, bmeg formában érkeznek.
Elmagyarázom.
Az ember (esetünkben én) nekilát valami közepes-kicsi méretű felfordulásnak, és ezekben mindig van egy “point of no return”, ahonnan nem csak visszafordulni nem lehet, hanem megállni se, ha nem akarsz a továbbiakban egy csinos kis sitthalom közepén létezni. Lásd például azt az esetet, amikor az arasznyi hosszú csavarokkal felrögzített falipolcot letéped a helyéről, és csinálsz neki plusz lábaksz. Addig nem lehet megállni, amíg nincsenek meg a plusz lábaksz (mert átkozottul instabil a polc nélkülük, azér), a falon maradt likakat meg muszáj eltüntetni (mert nem csak rondák, de törmelékport szitálnak magukból, ami tovább koszolja a lakást, azér). Ha a likakat beglettelted, addig kell befestened a falat, amíg nem tologatod végleges helyükre a bútorokat, mert azután már újabb tologatás és felfordulás kell ahhoz, hogy ezt megoldd, és ilyenkor jó eséllyel beüt az “ej, ráérünk arra még”, te meg még évekig nézegetheted a beglettelt likakat. Nade! Ha már befestetted a falat, és visszatologattad a bútorokat, marha nehezen veszed rá magad arra, hogy felfúrd rá a képeket, mert ez valószínűleg újabb tologatást, glettelést, festést meg más anyámkínját eredményezne.
Summa summárum, egy csomó projekt ott rekedt a limbóban (főként olyanok, amelyek képekkel meg falvédőkkel, na meg persze rendrakással vannak kapcsolatban), egy csomó más meg, ha már elindult, nem hagyható abba. Gondoljatok csak a kamrára. Amikor nekiláttam, nyilvánvaló volt, hogy három napom van rá, slussz. Na ugyanez van most a fürdőszobával, ahonnan hálistennek legalább nem kell több köbméter csetreszt kicűgölni, de amikor észrevettem, hogy a tetőablak mellől kijött egy kisadag vakolat, és a plafonon is van egy repedés, intézkedni kellett, aztán a beglettelt likak olyan mámorító rondán néztek ki, hogy festeni is, aztán persze menet közben elfogyott a maradék Mentolos Zuzmó (három deci kellett volna még, három deci! hát hogy ne kapjon agyfaszt az ember), és most a plafonon van másfél befestetlen négyzetméter, amit marha gyorsan meg kell oldani, mielőtt mindent visszacűgölök, márpedig vissza kell cűgölnöm a dolgokat, mert pénteken érkezik a húgom az összes gyerekével. Természetesen így már kell egy második réteg is, mert próbáltam kihozni a legtöbbet a túl kevés festékből, és így nem lett egyenletes, fujj.
Na hát így haladunk a pokol felé a jó szándékkal kikövezett úton, és mindeközben tanulmányt kell írnom, plusz jelenleg két macskát is gyógyszerezek, mert anyósom elutazott, de Lócinak be kell adogatni a gyogyit a pityikélőjére, ezenfelül meg Poci néhány békés év után már megint itt ül szájgombával, és szívből utál engem, amikor elkapom a grabancát, és gombaölővel kenegetem a szája körül.
Innen szép nyerni, mi?
Azt hiszem, nem lesz semmi meglepi abban, ha magam helyett most Csiperkét küldöm be.
Itt épp csak mérsékelten utál, de ha megpróbálnám megsimogatni, úgy futna el, mint egy nyúl.
Mi újat mesélhetnék arról a diliházról, amit jobb híján életnek hívunk, és amelyben fél hatra már lecsiszoltam a glettet a fürdőszobában, beeresztettem mélyalapozóval, aztán leradíroztam a saját pofámat, és feltettem egy maszkot, majd megetettem a macskákat,
akik a tradíciónak megfelelően félúton cseréltek,
közben pedig a felhők elkezdtek sárga fényt hajigálni a fákra, ami fényképen visszaadhatatlan, de azért mindig meg kell próbálni.
A RK ma megint elpályázik hazulról kutatni, ezúttal Emesével meg egy ígéretes ifjú kutatóval a kutatócsoportjából. (A kutató történetesen nőnemű, de rossz az, aki rosszra gondol, hejj.) Nagybányára mennek levéltárazni, csak előbb még fel kell kanalaznia a csajt egy lámafarmról, ahol éppen lámagondozói vagy miabokám vizsgát tesz.
Na ugye, hogy mégiscsak tudtam valami újat mondani. Most megyek, körberagasztom a világot maszkolószalaggal, aztán erisszed Mentolos Zuzmó.
Megjártuk a piacot, most meg már a teraszon vagyok egy pohár bodzaszőrrel. Jégkocka is van benne, bezony.
Olyan rottyantfélének látszom. Tudja fene, talán mert olyan rottyantféle is vagyok.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 