Ha már hazaértem, biztos írok bővebben is az őszölésről* (tegnap például egy olyan borvacsorán voltam, hogy nyolc palackos borsor volt hozzá, és megnézhettünk egy láda aszúszemet is), viszont most egyelőre maradjunk annyiban, hogy megvagyunk, és az évszak örömmel teríti lábunk elé gyimilcseit.
* Nyaralásnak mégse hívhatom, ugyebár.
Épp egy erdőbényei víkendre csomagolok, esetleges kiránduláskákkal Kassára meg ahová a Repülő Kutató kénye-kedve és Emese elvisz minket. Azt még egyelőre nem tudom, hogy lesz-e érkezésem hétfőig bejegyzéseket írni, de mindenkit megnyugtatnék, a csomagoláshoz ezúttal is lenni nekem konszepszijó.
És akkor a csupáltforma nő a felfutott szemű harisnyában, 6×45 perc pofázás és 2×80 perc buszozás után, megállt a ház előtt, hogy lőjön magáról egy képet, de ekkor már nem gondolt semmire, csak a macskákra meg a vifonlevesére.
A háttérzene éppen Mike Oldfieldtól a To France.
Rohadtul utálok beteg lenni. Nyűgös leszek tőle, nyafogós, és nincs semmire eszem, legfeljebb újabb sapkákat horgolni.
Szaharába homok, az.
Ez még csak második napja tart, de én már olyan rohadtul unom, hogy holnap reggel akkor is ki fogok menni az ajtón, ha be van szegezve.
Gondolom, ha szopornyica volna, nem produkálnám az őszi takonykór összes klasszikus tünetét hőemelkedéstől a torokból távozó kis zöld létformákig. Plusz az ismerős nyűgösség, hogy miért én, miért most, miért.
Íme, a sorsüldözte vörös nő, a gyógymacskája meg a Neptun, mely utóbbin épp üzenetet ír a diákjainak, hogy a mai óra betegség miatt elmarad.
Lázas vagyok, de nem nagyon, és ugatok, mint egy kutya. Reményeim szerint holnapra lenyomom ezt az egészet Neocitránnal meg egyéb segédeszközökkel, de úgy kellett nekem most ez is, mint szar a zsebbe. (Bár, ha azért voltam olyan rettenetesen fáradt az elmúlt napokban, mert bujkált bennem valami, legalább van a kimerültségemre magyarázat, és nem is a legrosszabb.)
Van arra némi halvány esély, hogy végül mégiscsak összevakarom magam, és lesétálunk délután a szép napos városba, de ez igencsak kérdéses. Lusta vagyok, mint a fene.
A szőrösök piszkosul megörültek annak, hogy végre itthon döglöm, úgyhogy azonnal rám is telepedtek, mihelyst nekiláttam én horgolékokkal szöszmötélni. Előbb Poci,
aztán Maci.
Nektek is szép vasárnapot.
Minekutána tegnap teljesen legyalultam az agyam a nyelvi lektorálásnak hívott izével (korrektúra volt az, ne szépelegjünk), mára már tényleg nem jutott eszem semmire. A fejem tök, a zoknimon tök, viszont legalább megvan a heti nagybevásárlás meg a kétheti macskakaja. Ez is valami.
Igen, én bótban és buszon maszkban vagyok. Mindig. És egészen őszintén leszarom, ki mit gondol róla, a mai adatok után pláne.
Lábrázást kapok, amikor valaki azzal kezdi a mondatot, hogy “Továbbá”. Na ott evezgetek éppen, a lábrázások és továbbák csendes tengerén, méla undorral vegyest kötelességtudat hullámai csapkodnak át rajtam, és megint úgy vagyok vele, mint Toldi Miklós, hogy addig ki sem akarok jönni ebből a nádasból, amíg ezt a fontos dolgomat el nem végzem.
Addig is nesztek egy kiváló minőségű kép a kukamatatókról. Csak annyit tudok mentségemre mondani, hogy épp valamikor hajnali négy körül voltunk, ők izgatottan mocorogtak, én meg nagyon röhögtem.
Igaz, ez utóbbit főként kínomban.
Már megint olyan éjszakám volt, hogy alvás, lik, alvás, Rammstein. Valahol a lik meg a Rammstein között aktivizálták magukat a szőrös disznók is, de gőzerővel: kukamatatás, Fapapucs Futam, bóling az ágy alatt, minden, ami belefér.
Ettől a héttől kezdve szerdán csak nyolckor indulok dógozóba,
és az az érzésem, meg is haltam volna valahol Kisoroszi magasságában, ha hatkor kellett volna. Holnap legalább az Úr különleges kegyelméből nincs tancsitancsi, holnapután se, viszont lektorálnom kell kilenc vagy tíz tanulmányt (nem mertem megszámolni). Szombaton persze reggeltől estig nyomom az ipart.
Nem tudom, merrefelé tartunk, de én már magnéziumot is eszem, mégis akkora őszi fáradtság van rajtam, hogy a fal adja a másikat. Jaj, jaj.
Fájdalomcsillapító, csekk, rendetlenség, csekk, alvó macska, csekk. Hé, világ, szerintem egyezzünk ki döntetlenben.
Nyakamban katicák, zoknimon tukánok, a fejemben sár, éjjel előszót írtam tanulmánykötethez, hajnalban iszonyú marhaságokat álmodtam, megyek ötször negyvenöt percet pofázni a legunalmasabb tantárgyból, amit nyakamba evett a fene. Közvetlenül a katicák mellé. Ja, és közben vérzem, mint a leszúrt disznó.
Ha a sors kicsit is kegyes hozzám, csak akkor fogok összeesni, amikor már hazaértem.
Ma volt annak napja, hogy kettőkor ébredtem, aztán mivel nem tudtam visszaaludni, háromkor hajat mostam, pacsmagokat pacsmagoltam magamra, majd kiájultam kicsinyég a futonon, még mindig vizes hajjal, és hülyeségeket álmodtam, míg fel nem vert a telefonom, hogy elérjem a hatos buszt. Most értem haza.
A tradícióknak megfelelően ezért nem kaptok bemutatót a fejemről, cserébe megcsodálhatjátok a turkálós táskát és sálat, amiket még szerdán újítottam be, de persze nem volt időm még beblogolni, és vasárnapig nem is lesz.
Pusztán a történelmi hűség kedvéért, ez az én ébresztőm a telefonon:
Most pedig képzeljétek el ezt négy óra, két darabban abszolvált alvás után.
Sorsom van nekem, bazmeg.
“Mennyi?”
“Negyvenhat!”
“Mi mennyi?”
“Mi negyvenhat?”
Ha valaki megkérdezi, mivel ünnepelem, röhögni fogok. Kedveszkéim, meghalni sincs időm, nemhogy ünnepelni.
A kérdésre meg a válasz végül is az, hogy annyi, amennyi. Ajvékolni miatta végképp nincs időm.
Né, egy szerda.
Innentől kezdve viszont a szerdáim viszonylag elviselhető időpontban fognak indulni, nem pedig reggel hatkor. Eddig ott üldögéltem az elsősökkel óvodai gyakorlaton, mint egy jóravaló tyúkanyóka, de mostantól kiengedem őket a szárnyaim alól, aztán hagyom, hadd fedezzék fel egyedül a terepet.
Tény, hogy nem vagyok a leginkább fantáziadús állapotomban, de ebben a pillanatban elképzelni sem tudnék ennél ősziesebb áutfittyet.
A Repülő Kutató végül este rendben hazaérkezett, 9:42 alatt teljesítvén a negyvenöt kilométerét, ami őtet örömmel tölté el, mert tíz órán belül akarta. Nyom nélkül persze nem múlt el az expedíció, azóta igen délceg és méltóságteljes módon közlekedik, nyomában pedig parfőmként húzza a Bengay kenőcs fátylát. (Azt Poci speciel imádja, fene a gusztusát.) Ezen a méltóságteljes módon, izomlazító krém palástjába burkolózva be is vonult a székesfőfaluba, én meg itt maradtam, hogy gatyába rázzam magam meg a lakást, mert innentől megint nincs egy szusz se vasárnapig, és még az is kérdéses, hogyan kaptok majd rólam bármiféle fotót, mert ezen a héten kétszer is hatkor megyek ki az ajtón.
Szándékomban is állt, tekintetes bíróság, hogy legalább ma puccba vágjam magam, de a lakás prioritást kapott, úgyhogy ma se láttok belőlem semmit. Mit mutogassak azon, hogy nyafogóruhában vakarom a redvát a tűzhelyről. Nesztek inkább egy tegnapi Maci, ő még csipásan is jobban fest, mint én ma csipa nélkül.
Ez itt ma elvileg egy vasárnap, amit én az ennek megfelelő módon óhajtok tölteni. A Repülő Kutató is. Ő speciel fél hétkor lebbent ki az ajtón, hogy aztán estig ne is lássam. Ebben ugyan nem lenne önmagában semmi kunszt, szokott ő ilyet, de ezúttal rövidgatya volt rajta meg túrabakancs.*
A Repülő Kutatónak van egy olyan vonása, ami belőlem totáliter hiányzik, úgymint szeret hegyre felfelé menni kurva gyorsan és sokat és hosszú ideig, aztán vissza, aztán le-fel-le-fel. Én ezt általában nem viselem jól. (QED) Éppen ezért mostanában egyedül vág neki ezeknek az expedícióknak, melyekből mára egy extrán idiotikus darab jutott, negyvenöt kilométer a Pilisen át, ráadásul igazolópontokkal meg minden. Az effélét ő úgy ismeri, mint a rossz pénzt, ifjúkorában tájfutó volt (és más alapbetegségei is vannak, khm), viszont ez most egy modern világ, ahol ezeket az igazolásokat online lehet begyűjteni, ez meg nagyjából annyit tesz, hogy van egy digitális póráz a csávón, és nagyjából lehet követni, hol jár. Még én is látni fogom, bizony.
Büszke is vagyok arra, hogy nekivágott, nem tagadom. Ez persze nem fog azon sokat változtatni, hogy előreláthatólag pont addig fogok aggódni miatta, amíg be nem zúdul az ajtón varacskosan és dögfáradtan. Addig viszont, hogy le ne rágjam izgalmamban a lábam, papagájsegg színű lakásunkkal óhajtok foglalkozni, például végre felvarrom a rozettákat a falvédőmre, mert ezek, szégyen és gyalázat, már tavaly december óta kuksolnak felgombostűzve.
* Plusz két felemás túrazokni. Nem a vicces fajtából, hanem csak úgy, lévén hogy van neki ugyanabból a típusú-színű-stb. túrazokniból egy harminc centi szárhosszú pár meg egy húsz centi szárhosszú pár, és neki ezeket a jelek szerint sikerült összekevernie. Nekem úgynevezett kampós szemem van, úgyhogy rögtön észrevettem, de gondoltam, nem említem meg neki, mert vagy a) még nem tudja, és dühbe gurul tőle; b) tudja, de reméli, hogy én nem vettem észre, és akkor ettől is dühbe gurul; c) már tudja, egyet már dühöngött miatta, és most még belefér egy újabb felvonás is. (Igen, a Repülő Kutató kissé robbanékony lelkialkattal bír. Ezt általában itthonra tartogatja, legalábbis az a gyanúm, többet láttam már dühöngeni, mint bárki más ebben az elkefélt univerzumban.)
Mindezek miatt csak annyit mondtam neki, gombolja be a sliccét, nehogy lerágják a pöcsét a borzok. Ebből nem is lett semmi már-megint-dühbe-jövünk.
 | mák - 13/361 – Szárnyacskák |
 | magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
| magyaroramegminden - 13/344 – Megoldások |
| mák - 13/339 – Monokróm |
Minden nap más - mindennap más 