Azt szokták mondogatni, hogy “csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell találnunk”. Na tudjátok mit, én ma egész nap egyetemista vagyok a leghajszoltabb fajtából, úgyhogy úgy gondolom, ez mentségnek éppen megjárja.
Tény, ami tény, alig bírtam visszafojtani a röhögésem, amikor ezt a konzervet legyártottam. Mint látszik is.
Ma csak a Repülő Kutató hagyta el a házat. Mi többiek szundikanapot tartunk – jó, Poci néha rágcsál kicsit a dobozából, Celó nyújtózkodik, én meg köhögök, de ezen kívül semmi.
Remélhetőleg ez így is marad.
A másik kettő sokkal jobban fest,
bár az a megcsócsált doboz tényleg rémes.
(Megint konzerv, nyilván, minekutána töksötétben vágtázom ki az ajtón. És ráadásul ugyanaz a sapka, mint tegnap, ajvé. Mintha nem lenne annyi sapkám, mint égen a csillag.)
Mire ennek a napnak a végére érek, a hamut is mamunak fogom mondani. Ezért vettem fel stratégikusan a legfélelmetesebben nyolcvanasévek pólómat, hátha ez eltereli a közönség figyelmét, miközben én kifejezéseket keresgélek.
Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy “Nyálka és takony” – az időjárás kriminális, a hallgatók meg ugyebár gyakszin voltak a múlt héten, ami azt jelenti, hogy új vírustörzseket szereztek be az ovikból-sulikból. Örülni fogok, ha felük meg tud jelenni az e heti órákon. Utána meg az a felvonás következik, amikor mindenki elkezd vírusokat csereberélgetni, és feltehetőleg csak november elejére hevernek ki minden fertőzést. Hja, kérem, ez a szakmával jár, így lett nekem is tizennyolc évesen hólyagos himlőm, szolgálatukra.
Mindenesetre most aki bújt, bújt, aki nem, nem, én elmentem tanítani. Remélem, látjátok a képemen a végtelen elszántságot.
Nem tudom, mi a nyavalya van mostanság az öltözködési modzsómmal, de rohadt nehezen hozok össze olyasmit, ami nekem is tetszik magamon. Jó, tudom, rohangálás meg átmeneti időszak meg minden más mütymürütty, de akkor is, mintha csak kétféleképpen tudnék felöltözni mostanság: semmilyenül vagy dilinyósan.
Ma, mondanom se kell, éppen dilinyósan.
Nyugi, még megvagyok, de tegnap egyszerűen egy miccentésnyi idő se volt fotózni vagy posztolni sötétedés előtt, utána meg már reménytelen. Most értünk haza Pécsről, rendkívül lerobbant vagyok, és miután ezt közzéteszem, előreláthatólag fél órán át fogok ázni a kádban, miközben mindenféle illatos izéket kenegetek magamra.
Ma van a születésnapom-pom-pom. Poci egész éjjel rajtam balettozott, a Repülő Kutató meg úgy horkolt, mintha fűrészelne. Azzal keltem, hogy na jó, negyvenkettő, ez is megvolt, de aztán mire kimásztam az ágyból arra is rájöttem, hogy frászt, negyvenegy. Szépen állok, azt se tudom már, hány éves vagyok (és mindehhez természetesen felülbecsülöm). És akkor Celofán lehányta a függönyt.
Emellé konferenciám is van egész nap, estefelé pedig a Repülő Kutató eljön utánam, és behajint a kocsijába, hogy távozzunk Pex irányába, mert holnap reggel meg ott van jelenésem. Önvigaszul csak azt mondhatom, voltak rosszabb születésnapjaim is, a tizennyolcadikon például egy majdhogynem idegösszeropit kaptam – igaz, azt legalább a Louvre-ban.
Türelmetlenségből, hajszoltságból vagy optimizmusból (tulajdonképpen egyremegy) a vauvaunak a maival együtt két napot adtam arra, hogy kitombolja magát, utána ugyanis nem. érek. rá. Kicsit sem. Ha a hallgatóim nem mentek volna el testületileg gyakszira, ezt a két napot se tudnám itthon kornyadozni át, de szerencsém volt. (Abszolúte jellemző, hogy szerencsének tartom, ha a magánidőmben vagyok beteg, és az a gyanúm, mi tanarak mind így csináljuk.)
Persze továbbra is úgy festek, mint akit a vauvau szájából szedtek ki. Talán mert tényleg ez a helyzet.
Hihetetlenül büszke vagyok magamra, úgy lenyomtam a tegnapi tanítást, mint a huzat. Csudálatos az elszántság csudája, bezony mondom én néktek, különösen hogy az anyatermészet csudáiról is újabb tapasztalatom lett első kézből (öö, nem kézből, de öö, maradjunk inkább ennél a megfogalmazásnál), minekutána öt perccel azután, hogy belekezdtem az első órába, realizáltam, hogy ööö, és valószínűleg a nálam lévő táska az egyetlen, amiben éppen nincs egészségügyi betét. Nyilván ezt a problémát is megoldottam rögtön az első szünetben, és utána diadalmasan döngettem tovább végig az egész nyavalyás napon, aztán amikor végetért, úgy eresztettem le, mint egy lufi, psziúúú, és mire hazaértem, annyira be voltam rekedve, alig bírtam beszélni, a lázam 37.7, és már csak annyit tudtam mondani, hogy vauvau, de azt sokat és sűrűn.
A vauvau ma is folytatódik, közben idegen zöld létformák távoznak az orromból meg a torkomból, úgyhogy most ledöglöm a kanapéra, egyik oldalamon egy kanna tea, a másikon egy százas papírzsepi, és feltehetőleg fel se állok, amíg el nem fogy mind a kettő.
Elmentünk 10×45 percet tanítani, én meg a Mebucain szopogatótabletták. Ha valakinek nincs más álamügye fojóba, drukkolhat, hogy túléljem.
A tegnapi napom abszolút fénypontja amúgy az volt, amikor megittam egy Neocitránt, majd kényelmesen elhelyezkedtem az irodában a hetvenes évekbeli szőnyegen a dohányzóasztal lábai között, és aludtam egy órácskát. Ma még erre sincs lehetőség, Budapesten ugyanis nincs irodám. Dohányzóasztalom és velem egyidős szőnyegem se, it goes without saying.
Ha jön, akkor mindig csőstül, ezt már megtanulhattuk. Ma reggel olyan irgalmatlan taknyosan ébredtem minden ok és előjel nélkül, hogy ihaj. Mindezzel persze akár nem is lenne semmi baj, de nyolckor kirobogok az ajtón, és csak este tíz felé támolygok haza, mert mára szakdolgozók vannak programon, a múlt szerdán elmaradt 3×45 perc bepótlása, és mindehhez estére a Kutatók Éjszakáján én vagyok a Meseerdő program egyik állomása is, kis kosaramban minden fellelhető kacattal és plüssállattal, ami ilyen-olyan mesékre emlékeztetheti az ovisokat-áltisiseket. És még holnap is tanítok reggeltől estig, hajaj.
Azon sem leszek igazán meglepődve, ha este leboszorkányoz valamelyik kis elvetemült. Addigra már úgy nézek majd ki, hogy szerencsés lesz, aki öreganyjának szólít.
(Megint konzerv, és december közepéig így is lesz szinte minden szerdán.)
Muszáj volt megcsavargatnom az órarendet. Az eredeti változatban összesen másfél órám lett volna eljutni a Hűvösvölgyből az esztergomi bazilika mellé, természetesen tömegközlekedéssel. Huszonöt perc az Árpád hídig, egy óra tizenöt perc busszal Esztergomban a végállomásig, onnan pedig tizenöt perc gyalog a munkahelyemig. Tessék összeadni.
Sok csavargatás, alkudozás és miegyéb után viszont sikerült megoldani, hogy a kecskét is megegyük és a káposzta is jóllakjon (vagy mi), és alaposan összevissza toligáltuk az órákat, ezáltal viszont nem negyed hétkor kell kimásznom reggel az ajtón, hanem öt ötvenötkor. Csuhaj. Ráadásul az előjelzések szerint kilenc fokban, ami aztán délre huszonhárommá bimbózik szét.
Hadd jegyzem meg ezúton, hogy grr.
Jó kis éjszaka volt ez, kétszer ébredtem fel csak úgy minden ok nélkül, a közbeeső időszakokban pedig arról álmodtam, hogy a szőrös anarchisták elcsámborogtak, én meg macskaköves sikátorokban kergetem őket egy tengerparti Szentendrén, ahol szinte minden macska fehér-cirmos, és szinte mindegyik odajön hozzám, ha hívogatom.
A dögök nyilván megvannak, itt verik egymást éppen a nappali közepén, én viszont totál groggy vagyok, már benyomtam egy főzőnyi kávét, és közben egy szakdolgozónak javítgattam a kérdőívét a primér kutatásához. Ah, ez a mókás-munkás-hisztis élet.
Na ilyenkor kell egy adag váratlan pipiros.
Minden évben van egy olyan nap (általában, de nem mindig éppenséggel hétfő), amikor kinézek az ablakon, és megállapítom, hogy bizony, itt van újra. Nem kell hozzá eső, szél, ború, még a fák lehulló levelének lágy nesze sem, mégis definitíve ősz van már, egyik napról a másikra.
Úgyhogy ilyenkor szépen elmennek aludni a citromos tusfürdők, a naptejek meg a könnyű nyári kaftánok, a tornacipők, a kicsi zoknik meg a vászontáskák, és felébrednek a sálak, sapkák, bakancsok, blézerek meg a levendulás testápolók. Néhány napig méla vagyok meg fakócska, aztán nekilendülök, narancssárga párnákkal szórom tele a lakást, nagy kanna Earl Grey teákat főzök, színes harisnyákat veszek fel, és örülök az ősznek – annak, ahogyan lassan elsárgul a nyírfa, ahogyan reggel átnéz rám a Dunán meg a ködön a nagymarosi templom tornya, ahogyan esténként egyre többször érzem a fatüzelésű kályhák füstjét, amikor hazaérkezem.
Mindennek megvan a maga ideje, mint a szalmakalapnak, mondogatták nagyanyáim. Most éppen ennek van itt az ideje.
Hogy kevésbé poétikus vizekre evezzek: még a nyáron alakítottam át ezt a szoknyát két számmal kisebbre az eredeti változatánál. Ha érdekel valakit a folyamat, tessék jelezni, megvan hozzá a komplett fotódokumentáció, csak meg kell írni a bejegyzést.
A Repülő Kutató úgy elment Prágába, mint a huzat, péntekig nem is látom (tulajdonképpen az is kérdéses, mennyire fogom látni pénteken, minekutána aznap korán elporzok Esztergomba, és nem is kúszom haza késő estig). Ettől nem teljesen függetlenül ma kissé méla vagyok és indiszponált, ráadásul ébredés óta Lovasi nyafog a fülembe az agyamból, pedig azóta már próbálkoztam kihajtani valami lendületesebb zenével.
Azt hiszem, a mai olyan nap lesz, ami menet közben szétesik ezer apró pici darabra, és ugyan szüntelenül csinálok valamit, de a végén komolyan utána kell gondolnom, mit végeztem. Well, nem lehet az életünk mindig egy nagy bödön Beluga kaviár.
(Ez a projekt már ketyeg pár hónapja, és egyes fázisfotókat is láthattatok már esetleg, de most végre összecsomagoltam és elküldtem az eredményt, úgyhogy ideje posztot írni belőle. Képek a szokásos minőségben és színben, mert vagy kellett használnom hozzájuk vakut, vagy nem.)
Van nekem egy barátnőm, Poett, aki költőnő, és totemállata a nyúl. Poettnek ezenfelül van egy kedvenc kordruhája is, amit régesrégen vett, és azóta is töretlenül hordja szeptembertől áprilisig. Ilyen, ni:
Na most Poett a fejébe vette, hogy kell neki ebből a ruhából még egy(-kettő-három), és úgy vélte, én alkalmas vagyok arra a célra, hogy ebben segítségére legyek. Meg is jelent nálam a ruhával meg úgy két méternyi szép bordó mikrokorddal, hogy ugorgyunk neki. Aztán elment Prágába.
Mondanom sem kell, berezeltem. Hogy tisztázzuk, miért: én ugyan olyan bátornak látszom az ollóval-tűvel, mint egy vaddisznó, de egyrészt arra specializáltam magam, hogy 350 forintos turkálós holmikat alakítsak át bármivé, másrészt pedig ha méterben vett anyagból varrok, azokat az anyagokat én általában 490 ft/méter árban szerzem be. A polárt ugyan pár százassal drágábban, de azt már álmomból felébresztve is tudok varrni. Summa summárum, még sose varrtam semmit olyan anyagból, aminek egy ezresnél több lett volna métere. Na hát ehhez képest a Poett által hozott mikrokord igazi boltból jött igazi áron, piszkosul nem akartam elpacsálni.
Az eredeti ruhának olyanképpen kellett volna levenni a szabásmintáját, hogy lehetőleg ne vágjam szét hozzá kis darabokra, mert ugyebár Poett továbbra is hordani akarja szeptembertől áprilisig. Erre szerencsére volt már egy jól bevált módszerem: ráteríteni sütőpapírt, kitapogatni és körülrajzolni a varrásvonalakat,
aztán mikor kivágtam a szabásminta-darabot, igazítani, nevén nevezni, és bejelölni a szálirányt:
Ezen a ponton úgy gondoltam, hogy a) kell nekem egy olcsóbb, készleten lévő anyagból egy tesztdarab, mielőtt szétnyírom a drága mikrokordot b) kell nekem egy nyuszi, hogy Poett ne harapja le a fejem, amiért nem nyírtam szét a drága mikrokordot.
Úgyhogy csináltam nyuszi:
aztán összehordtam a ruhához valókat a bűnbarlang olcsó anyagaiból:
A zöldből terveztem a felsőrészt, a mályvából meg az alját. A nyuszi darabjait polárból vágtam ki,
aztán elgondolkoztam a szabásmintán.
Mivel a bűnbarlangból összehordott anyagok rugalmasak voltak (szemben a mikrokorddal), megpróbáltam összehozni egy bebújós kötényruhát, aminek az elején nincs gomboláspánt. A mellrész tehát ezúttal egyetlen darabból készült, a nyakvonalát is megemeltem egy kicsikét, és így pont ráfért a nyuszi:
Zoom out:
A ruha alját két alkalmatos méretű téglalapból vágtam ki, és mindenféle hólokkal meg hajtásokkal igazítottam hozzá a felsőrészhez. Az elejére varrtam kettő rátett zsebet is tilupámokkal,
ami miatt az elejét csak egy nagy szembehóllal tudtam megoldani, másként nem voltak hajlandóak kifeküdni azok a dög zsebek.
Úgyhogy az egésznek a vége valami ilyesféle lett, ni:
Én ezt most ugyan tragikusan amatőr munkának látom, de mint minden holmiról, erről is hordás közben fog kiderülni, mik a bajok vele, úgyhogy szépen összecsomagoltam, és elküldtem Prágába a Repülő Kutatóval.
A mikrokorddal viszont megvárjuk Poettet, hogy az összefércelt darabokat rá tudjam próbálgatni még a teljes összevarrás előtt. Tényleg fosok attól, hogy tönkretegyek egy drága anyagot.
Mint ez rendkívül stílusos öltözékemből is látható, ma itthoncsücsü napom lesz – sőt, az órarend izgalmas változásai és trükkjei miatt meglepetésemre még a hétvégém is itthoncsücsü lesz, pedig nem ez volt az előrejelzés. Nem baj, no, meló van éppen elég, konferencia-előadás írásától (nincs kedvem hozzá) szöveggyomláláson át (ehhez sincs kedvem) ruhavarrásig (öö, mondanom se kell). Ez utóbbit amúgy is muszáj lesz befejeznem ma meg holnap, vasárnap reggel ugyanis a Repülő Kutató távozik Prága irányába, és vinnie kell magával a kész terméket. (Tényleg rohadtul nincs kedvem megvarrni azt a ruhát. Bocs, Poett.)
A kötelesszégtudat viszont kötelesszégtudat, kedveszkéim. Grr.
Az éjjel amúgy valamelyik kis szőrös anarchista disznó ellopta egy gombolyag szivárványszínű fonalamat, és akkurátusan legombolyította a nappaliban. Mi jön még máma, kérdem én.
Mindig nagy élvezetet jelent, amikor beleolvasok néhány “Mit ne hordj 40 fölött” megaszondásba, aztán végignézek magamon hozzá. Negyven fölött ne hordj semmi fodrosat (pipa), ne hordj babarózsaszínt (pipa), ne hordj semmi gyermeteg kiegészítőt (pipa), töltsd az életedet – a szabadidődet is – elegáns nadrágkosztümben egy szép blúzzal, valamint fogadj szót mindazon huszonhat éveseknek, akik manikűrözés közben lepötyögik egy blogba/magazincikkbe, hogy mit ne hordj negyven fölött. Ja, és ha száznyolcvan centi alatt, ötven kiló fölött vagy, ne hordj lapos talpú cipőket (pipa), sem pedig keresztcsíkos holmikat (pipa).
Tudjátok mit, én ebben most itt kiválóan érzem magam, és toll a fülébe mindenkinek, aki elő akarja írni, mit vegyek fel.
Ma megint családi grillnap van, anyósom imádja néhány hetente összetrombitálni a famíliát egy közös étkezésre, de egyre többen vagyunk és egyre hülyébbek, úgyhogy mostanra oda konkludált, nem érdemes fél napig görnyednie a tűzhely fölött ahhoz, hogy aztán a nyakán maradjon egy csomó jó főtt étel. (A legifjabb generáció éppolyan válogatós, mint a legifjabb generáció lenni szokott, elélnének pusztán sültkrumplin, rántotthúson, húslevesen, bundikenyéren és grillkolbászon, ez utóbbihoz viszont néha kegyesen elfogadnak egy kis salátafélét is. Grillkolbász rulez.)
Egyéb események nemigen várhatók mára, mint boldogan pacskolni a pecsenyezsírban, és ezt szintehogy el sem hiszem, a hét eleje olyan távolinak tűnik már, mintha a múlt hónapban lett volna. Ráadásul szakdolgozóim száma továbbra is riasztó mértékben nől, és én szeretem ugyan a hallgatói előrelátást, de a tegnapi órák után is odajött hozzám valaki, hogy nálam írhatna-e. 2018 áprilisában kell majd leadnia, csak mondom.
Nem mintha eddig nem lett volna evidens, de egyre tisztábban látszik, hogy ebben a tanévben el fogom köpni a tüdőmet is a nagy igyekezetben, és háromfelé szakadok majd, mint Gallia. Amit viszont eddig talán nem mondtam el, az az, hogy mindez rémült, de örömteljes izgalommal tölt el. Mazochista vagyok, nem vitás.
Ma viszont szabadnap van, és az is lesz, a kirelejzumát neki. Plusz grillkolbász.
 | mák - 14/3 – Hosszú |
 | magyaroramegminden - 14/3 – Hosszú |
| mák - 13/361 – Szárnyacskák |
| magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
Minden nap más - mindennap más 