eská kategória bejegyzései

Az álmaim, mint általában, ezúttal is megbízhatóan referálnak arról, mi lakozik az agyam legsetétebb bugyraiban. Ma éjjel például azt álmodtam, hogy duci vörös macskánk, akinek széle-hossza egy, és Galóca az ő neve, ott pofozkodik a napsütötte kelimszőnyegen Pocival, és nyilvánvalóan mindketten roppantul élvezik a dolgot.

Természetesen azonnal felébredtem, de úgy, mintha gongot ütöttek volna meg a fülem mellett. És ébredés után természetesen azonnal lemásztam a nappaliba megnézni, megvan-e még Celó. Megvolt. Azt is mondta nekem, hogy müeeee, és odament a tálkájához.

Anasztázia nagyhercegnő alapjáraton nagyanyámra emlékeztet, merthogy ugyanazzal a súlyosan helytelenítő arckifejezéssel szokott rám nézni, amivel nagyanyám kérdezte meg mindig, hogy “jól meggondoltad-e ezt, fijam”. Ezzel szemben mióta a limbóban, azazhogy Schrödinger dobozában van, leginkább dédanyám jut eszembe róla, ő csinálta ugyanis azt, hogy folyton temettük, aztán mégis mindig megvolt. Mindeközben nyilván számos esetben ráhozta a családra a frászt, mert például tél elején gyakorlatilag hibernálni kezdett, aztán amire mindenki kivasalta a fekete ruhákat meg megbeszélték a zsoltárok sorrendjét a kántorral, eljött a tavasz, dédanyám pedig kimászott az ágyából, és lement salátákat palántálni. Na hát Celofán ugyanezt csinálja pepitában, most például megint csúfot űz az orvostudományból, és éppen nem is támolyog meg nem fossa le magát, pedig a hetet azzal kezdte.

Ezúttal is egészen egyenes vonalban ment oda a tálkához, aztán müeee. A következő röpke húsz perc során kipróbáltunk összesen négyféle eledelt, melyikből hajlandó csemegézni. A harmadik után Schrödinger végtelenül zakkant állatkája tüntetően átvonult Poci tálkájához, és belezabált a szárazpapiba. Ja, abba, amihez már két hónapja nem hajlandó hozzá sem szagolni. Mit volt mit tenni, ezek után elővettem a pillanatnyi aduászt (=a sajtkrémes izét, ami garantáltan nem tesz neki jót, és két napja ez a kedvence, úgyhogy még kábé két napig az is lesz, utána megint kereshetünk valami mást), abból meg hajlandó volt végre kegyesen fogyasztani is egy kicsikét. Kérdezhetitek persze, miért nem azonnal a sajtkrémes papival kezdtem, de hát könyörgöm, a remény hal meg utoljára, és a lakás tele van rohadtul drága gyógypapikkal. Ehhez képest ez a finnyás dög természetesen valami olyat akar, ami nem májbeteg mucikáknak való. Meh. Mondtam neki, hogy becsülje meg magát, Galóca már ott áll lesben a sarkon, de ő persze le sem szarta az én kukliprédikációmat.

Most viszont megpróbálok magammal is törődni végre. Nuku tanítanivalók meg előadások meg egyéb fontos és halaszthatatlan feladatok, ehelyett mostantól két napig egészen nagyon hétvége van. Szabadszombat meg szabadvasárnap, egy mukk pofázás meg elolvasandó háromszáz oldalas könyvek meg ácsolandó ppt-k és általában munka nélkül. El sem hiszem. Óóóó, Bűnök Barlangja, készülj, jövök. Lehet, hogy nagyrészt szundikálni fogok, de akkor is.

De előbb piac. Meg sajtkrémes papi ennek a hercegnőnek.

…

Na itt tartottam fél nyolckor, bejegyzés vázlatának mentése, remek. Felvittem a Bűnök Barlangjába a laptopot, aztán leültem kicsit a futonra. Meg egy kicsit eldűltem oldalt. Meg egy kicsit lehunytam a szemem.

A következő pillanatban arra ébredtem, hogy Poci (hogyan és mikor került ide Poci?) leugrik mellőlem, és hanyatt vágja magát a szőnyegen, hogy a Repülő Kutató, aki éppen jön befelé az ajtón, dögönyözze kicsit a hasát. Kérdeztem, he?, bár ez nagyjából úgy hangzott, hogy hrrrrmm. Mire ő, hogy fél kilenc van, izé.

Az a gyanúm, igen sokat és igen édesen fogok még szundikálni ezen a hétvégén.

Hét. Egész. Óra. Alvás. Majdhogynem a hála örömkönnyei csillogtak ébredéskor a szememben, csak sajnos nem fértek el a csipától meg a szemfestéktől, amit le se szedtem tegnap este, mielőtt elzuhantam.

Tegnapi bejutásom a székesfőfaluba még annál is kalandosabbra sikerült, mint eredetileg terveztem, merthogy az utolsó órám egyik tanítványa felajánlotta, hogy elvisz Solymárig kocsival, ő ott lakik, Solymáron meg bőséggel találok majd magamnak ekvipázst befelé, volánbuszot, békákábuszot, amit csak akarok. Én ezt elfogadtam, mert nekem akkor már úgyis mindegy volt. Nahát nyilván az én időskori prekoncepcióimmal van baj, meg a húszéves lányokról alkotott tévképzeteimet kellene sürgősen revideálni, mert én egy kiske szappantartóra számítottam, amibe cipőkanállal kell belepakolnom magam. Ehhez képest a kocsi egy akkora batár nagy városi terepjáró volt, hogy szinte sámlira volt szükségem, hogy felmásszak belé, odabent pedig minden új és csillogós, olyan tüchtig patikatisztasággal, hogy ha ezt Emese látta volna, sírva vágja fejünkhöz a féklámpáit. Igen, Emesének sürgős tavaszi nagytakarításra lenne szüksége, de legalábbis arra, hogy valaki kegyelettel kihajigálja belőle az üres ásványvizes flakonokat, csipszes zacskókat meg a régi újságokat, meg legalább összesöpörje a padlójába törölt kekszet. Emese szegénykém egy disznóól.

Mindenesetre a tüchtigen karbantartott nagy batárral már akkor ott voltam Solymáron, amikor még csak elindult volna Esztergomból a buszom, úgyhogy kellő ráéréssel tudtam bebálozni a programomra, és oda is értem egy egész órával azelőtt, mint amikorra terveztem. Ez persze hiba volt, erre a szakaszra már olyan ólmos fáradság köszöntött rám, hogy attól féltem, leáll a rendszer, és nem tudok visszabútolni. Ha most én itt leülök és várakozásra kapcsolok, meg fogok krepálni, gondoltam, sürgősen tenni kéne ez ellen valamit. Úgyhogy előbb behajintottam a Jedermannban egy lórúgással felérő adag koffeint, aztán elkezdtem társalogni a program szervezőjével, aztán mikor némileg később berobogott, a beszélgetés moderátorával is, és majdnem egy egész órát pofáztam az előtérben csak úgy. Aztán bementem a könyvtárba, és megint pofáztam egy órát. (Ezúton is szeretném megköszönni azoknak, akik a) már húsz éve ismernek (én akkor se voltam jobb), b) könyvbemutatómon is részt vettek (én akkor se stb. stb.), c) a blogomat olvassák (én nemhogy akkor, de most se stb. stb.), aztán mégis bejöttek meghallgatni, amint éppen pofázom. Mintha nem mindig azt tenném.)

Ma úgyszintén a pofázásomért tartanak engem, délután 5×45 percig osztogatok meg társadalmi ismereteket a levelezősökkel, hej de mókás lesz. Ők is az egész munkahét után, én is ezután a csudálatosan szájbacsűrt hét után, hát nem jósolok magunknak valami nagy élményzuhatagot.

Utána viszont hazakúszom, és ha kicsit is kegyes hozzám ez a gyönyörű elviselhetetlen élet, hétfőig ki se nyitom a számat, vagy legfeljebb csak olyasmikre, hogy “Két kecskekefirt kérek”, meg hogy “Egy csokor bébimángold lesz meg tíz deka rukola”. Holnap ugyanis, hacsak kisbalták nem potyognak az égből, piac.

Schrödinger kicsiny nyürrencse ma reggel ismét a tálkája mellől köszöntött, és három részletben be is zabált egy komplett zacskónyi sajtkrémes extra macskapapit, ami nyilvánvalóan nem az ő májának való, de egyrészt az ő máján már semmi sem segít, másrészt meg ezt akarta enni. Utána még simogattatta is magát, aztán összegömbölyödött a kanapén, és elaludt.

Továbbra is annak örülünk, amink van. Ez az ancúgomra is érvényes, amit nem tudok és nem is akarok megmagyarázni. Tekintsetek rám úgy, hogy Emese vagyok, nem pedig egy tüchtig városi terepjáró.

Ha én lettem volna Szilágyi Örzsébet, pár száz évvel később Arany János ott ülhetett volna teljesen munkátalanul és balladátalanul, mert én ugyan megírtam mindenféle leveleket a múlt héten (szerelmes könnyeket nem sírtam beléjük, mindennek van határa), válasz viszont marhára nem jött egyetlen olyanra sem, amelyben fontos dolgok iránt érdeklődöm. Következőkor talán kipróbálom internet helyett a hollókat, esetleg közvetlenül odavonulok a címzettek ablaka alá, és balalajkázni fogok vagy mittomén. Mivel még sose fogtam a kezembe balalajkát, valószínűleg hamar fel fogom kelteni a címzettek érdeklődését, meg bárki másét is, aki hallótávolságban van.

Balalajka helyett viszont most kosarat fogok a kezembe, és címzettek ablakalja helyett a piacra vonulok, mert eldöntöttem, hogy vége van a télnek (erre majd még rá fogok faragni, csak mondom), és ha a télnek vége van, akkor értelemszerűen a tavasz jön, ha pedig tavasz, akkor piac. Na persze mára azt mondja derűsen az időjárás-jelentés, hogy perpill mínusz három fok van, és ne lepődjünk meg, ha mínusz ötnek érezzük. A kirelejzumát neki, mondtam én, hogy rá fogok faragni erre, aztán tényleg.

Piac után a mai nap nagyját előreláthatólag kedves és barátságos papírjaim között fogom tölteni, mert holnap lazsálni akarok a Bűnök Barlangjában, és ez csak akkor valósítható meg, ha már letudtam az összes fontos-sürgős rutyutyut, a lelkifuci harapdálásai elől ugyanis nincs menekvés. A fontos-sürgős rutyutyuk előtt viszont még szándékomban áll valami egészen merényletszerűt művelni a hajammal, és ez tényleg marha vicces merénylet lesz, ha összejön. Tessék várni türelemmel.

Ha már a merényleteknél tartottunk: egyre erősebben érzem azt, hogy az idei tavasz igen nagy mértékben kék lesz meg zöld meg sárga, és, mint talán tudjátok, én az ilyen merényleteket sem szoktam elaprózni.