Ahogyan az elmúlt hetem festett, ma szinte felüdülésnek érzem, hogy csak egyetlen városba kell elmásznom, az is kevesebb mint másfél órányira van tőlem, és csak 5×45 percet kell tanítanom, bagatell. Ebbéli rózsás kedvemnek megfelelően fejest ugrottam a szekrénybe, mert minél rohangálósabb napjaim vannak, annál kevésbé van energiám ilyesmikhez, ez meg itt mégiscsak egy őtözködős blog vagy mi a tosz.

Valójában amúgy most is a düh az, ami végigkattogtat az életemen, mint afféle felhúzós játék harciegeret. A doktori képzést továbbra is úgy tudom leírni a legtömörebb módon, hogy “szopatnak anyám stop”. Ami eddig a konferencia-részvételekben lehetőségnek látszott, most kötelezővé vált, mégpedig természetesen úgy, hogy szerdán tudtuk meg: a vasárnapi határidőig mindenképpen be kell küldenünk az egyik konferenciára egy előadás-absztraktot, amennyiben elégségesnél jobb jegyet óhajtunk, két tantárgyból is. Az pedig még mindig csupán közepest jelent, ha elfogadják az absztraktot, ugyanis további konferencia-jelentkezések meg tanulmányírások mentén lehet csak eljutni a jelesig. A fejem egyik fele (igen, most is ketté van szakadva) azt mondta ugyan erre, hogy egye penész, a kettes is szépen görbül, de a másik fele mégiscsak felköltött engem hajnalban, hogy azon az inkriminált absztrakton melózzak. Aztán persze visszaaludtam, és mindenféle nyomasztó hülyeséget álmodtam március tizenötödikével Clevelandben (nem jártam ott soha), amikor meg végül újólag felébredtem, ezúttal arra, hogy a pofámba süt a nap, az a teljes mondat volt a fejemben, hogy “fel kéne kavarni a kávéban a méhecskét”.

Abban a pillanatban ez roppantul logikusnak tűnt.