Ragyogóan pocsék időjárás, akadozó békávé, összességében öt óra út (minimum), hát nem csoda, hogy azt kérdezem, ugyan miért vonulok már megint Pexre, ezúttal konferenciára. Amikor ezt megérdeklődtem a Repülő Kutatótól, ő már reflexből vágta rá, hogy “Mert hős vagy!”, mielőtt elrohant volna a saját, ezúttal budapesti konferenciájára.

Épp ez a baj, hogy nem vagyok hős, desőt nem is akarok az lenni. A konferenciára menetelek mostanság szinte automatikusan, mintegy reflexből hívják elő belőlem a heves vágyat, hogy hagyjam a komplett akadémiai szférát a francba. Rohadtul elegem van az öncélú elitizmusból és címkórságból, a hisztérikus publikációs kényszerből és magamutogatásból, az impaktfaktor-fetisizmusból, a köldöknézésből és a gondosan építgetett elefántcsont tornyokból – nagyjából az egész önelégült bagázsból elegem van, de annyira, hogy gombóc nő tőle a torkomba, és kisadag gyomorsavakat nyeldeklek már reggel óta.

Mintha kicsikét, hogyúgymondjam, túl sűrűn követnék egymást nálam ezek az életközepi válságok, mostanra már évi kettő biztosan bepuszil, hogy ütné meg a ragya. És ugyan tisztában vagyok azzal, hogy még így is túl jó dolgom van, de a héccencségit neki, az egész hátralévő életemet el tudnám tölteni így,

ehelyett viszont vízhatlan cipőket keresgélek, hátizsákot töltögetek, és torokszorongató görcsösen utálom az akadémiai szférán túl a saját lustaságomat és kényelmességemet meg prokrasztinációs kényszeremet is. Legjobban talán mégiscsak a kötelességtudatot utálom, ami ki fog vinni az ajtón akkor is, ha elmondhatatlanul rühellem az egész izét, amibe olyan sikeresen belelavíroztam magam.

Kéremkapcsojjaki.

U. i., du. Hát persze, hogy hős vagyok. Egy induló hős. Istenbizony, lassan már csak a dühben meg a tarkabarkákban tudok bízni, hogy ezek majd keresztülkergetnek a válságaimon yol, aztán túloldalt kibukkanok ragyogva, mint egy pillangó.

Egy frászt.