Tegnap kihagytam a budai hegyekben tartott legény-leánybúcsút: nem nagyon láttam magam előtt, amint ennek a kedves taknyos hétnek a csúcspontjaként hajnalig alkoholizálok a csepergő esőben. Nem mintha így jelentősen jobban jártam volna, ugyanis mindaddig nem tudtam elaludni, amíg a Repülő Kutató haza nem ért. Ez vala fél három. Valamiféle teljesen abszurd okból azon aggódtam mindvégig, hogy valami baja esik ott a messzi idegenben.* Így retrospektíve viszont akár el is mehettem volna, akkor legalább tudnám, mitől vagyok megint olyan szarul, hogy a fal adja a másikat. Jó, végül is csak fél négykor bírtam elaludni, és válogatott rémzöldségeket álmodtam nyolcig, de azért most már tényleg, tényleg kezdek rohadtul nyűgös lenni ettől a héttől. Ó, és persze a jó anyatermészet is úgy gondolta, megörvendeztet az ő ajándékaival, úgyhogy már most van bennem egy Cataflam, és csak remélni tudom, hogy megállhatok ennyinél.
Jobb híján sünis zoknikkal próbálom javítani kedélyemet, hátha ez segít. És (mondta derűlátást mímelve) a házban van csoki is. Kábé két kiló.
* Veszélyes népek közé ment, no. Az összevont legény-leánybúcsún nagyobb volt az egy négyzetméterre jutó bölcsész- és társtud-doktorok száma, mint lakásunkban a pormacskáké, pedig ez utóbbi sem piskóta