Már augusztusból is eltelt egy hét, ennélfogva rajtam kitört a szokásos pánik, hogy mindjárt vége a vakációnak, csináljuk meg gyorsangyorsan mindazt, amire nem érek majd rá ősszel meg télen meg tavasszal. Természetesen ez nálam nem az “üljünk le, aztán lógassuk ábrándosan a lábunkat egy pocsolyába” programokat jelenti, hanem a “takarítsuk ki, újítsuk fel, rázzuk gatyába” összest, és ezen a nyáron ugyan tényleg kiteszek magamért (hadd emlékeztessek mindenkit a két áthúzott kanapéra), de így is úgy érzem, hogy nem csináltam jóformán semmitse ahhoz képest, amennyi csinálnivaló akad a lakásban. A takonykór különösképpen nem javított a helyzeten, egy egész drága hetet pocsékoltam el miatta, és ezt nem tudom behozni. Ma reggel is fél hat óta a mosókonyhában pucolgatom az összes olyan felületet, amit csak pucolgatni lehetséges, de ez nem ér semmit, mert már ebben az életben soha nem fogom elérni, hogy palotánk mindegyik istenverte terme emberek elé való állapotba kerüljön. Mekkora szerencse, hogy úgysem jön ide senki.

A francba, olyan reménytelennek érzem ezt az egészet. Updike Az eastwicki boszorkányokjában panaszkodik arra Alexandra, amikor nekilát nagyméretű papírmasé-szobrokat készíteni, hogy mindene csupa ragacs, mikor pedig a szobor egyik oldalát végre jónak látja, a másik fele csupa hupli meg zűrzavar. Hát pontosan ez, pontosan így.

Lehet, mégiscsak hagyni kéne inkább a fenébe az egészet, inkább leülni, és ábrándosan belelógatni a lábam egy pocsolyába.