ajándék kategória bejegyzései

Ma reggel a fb, ami hajlamos arra, hogy szembesítse az embert azzal, vajon mit csinált tavaly nyáron (bár kampókezet, asszem, nem hord hozzá), egy hét évvel ezelőtti képet dobott fel nekem, ezt:

Elég jól emlékszem erre, elég jól. Éppen megérkeztünk Tamperébe, hogy aztán továbbrobogjunk Jyvaskylabe, és a két út közötti szünetben kitotyogtunk a Tammerkoski partjára, ahol éppen huszonhat fok volt, és fűben ülő finnek tömegei örvendeztek a nyárias melegnek. Mi totyogás közben bekószáltunk egy közértbe, vettünk magunknak kicsike sört, lapos kenyérkét meg egy kis krémsajtot és lazacot, aztán kitelepedtünk mi is a finnek közé a fűbe, és meguzsonnáztunk.

Akkoriban épp volt bajom elég: többé-kevésbé fölöslegesnek éreztem magam a munkahelyemen, és szegény voltam, mint a templom egere. Az utamat meg a sörömet meg a lazacos szendvicskémet is a Repülő Kutató fizette, aki néhány hajszállal kevésbé volt templomegér nálam, és leginkább azért utaztunk Jyvaskylabe, mert egy ösztöndíja részeként előadást kellett tartania nemzetközi vizekben*, mert ez is teljesítendő feltétel volt hozzá. Ő se volt a legjobb passzban, akkoriban éppen úgy festett a kariőrje, hogy csak melózik-melózik, mint a güzü, de alig jön rá visszajelzés. Szóval volt bajunk elég, de ez akkor ott nem számított. A múltból a legtöbbször afféle kimerevített pillanatképek maradnak meg “ez a boldogság” címke alatt, és nálam ezek a pillanatképek mindig valami kicsi és kevéssé reprezentatív, mondhatni jelentéktelen eseményhez kapcsolódnak. Az “életem legboldogabb pillanatai” nem a vaskos nagy élet-mérföldkövekhez kötődnek – ha össze akarnék rakni egy tízes listát, véletlenül sem kerülne bele az esküvőm vagy a diplomázásom vagy a doktori avatás vagy effélék. Ez a hét évvel ezelőtti uzsonnázás a Tammerkoski partján viszont talán igen.

Úgyhogy, ha már úgyis felültem a nosztalgiavonatra vagy -repülőre, előkotortam a szekrényből azt a cipőt meg kötényruhát, amit hét évvel ezelőtt hordtam, mert én tényleg alig dobok ki valamit, sem emléket, sem ruhát. Még akkor se, ha olyan csámpás, mint ez itt.

Holnap, ha igényelitek, a jyvaskylai iparművészeti múzeumba fogunk ellátogatni.

* Na az is emlékezetes volt. A RK megjelent az angol nyelvű ppt-ivel, az előadást bejelentő professzor pedig körülnézett a termen, aztán azt mondá ékes magyar nyelven: “Mivel a jelenlévők közül mindenki tud magyarul, úgy vélem, nincs akadálya, hogy magyarul tartsa meg az előadását”. Én ebben a pillanatban, kábé húsz szóból álló finn szókincsemmel, úgy éreztem magam, mint a Reichstag, “vuhh, és már végig is égett”.** Perkele.

** Ezt az EC egyik igazgatója mondta egy elszabadult pezsgős foci után mintegy véletlenül felgyúlt seprűről, és most persze ez is eszembe jutott hirtelen a nagy nosztalgia-árukapcsolás folyamatában.

Tegnap este végre eljutottam oda is, hogy nekilássak együttbandázni Feliciával, aki az én új varrógépem. Régi-új varrógépem, nyilván – a világvégét jósoló számos lehetséges jel (sáskák, véreső, kolera, a platformcipő és a haspóló visszatérése meg effélék) között én magánhasználatra egy olyat is számon tartok, hogy “és az ég elfeketüle, villámok csapkodának, MÁK pedig veve magának új varrógépet, bótból”. Nos, ezek alapján a világvége még várat magára (bár a platformcipők és haspólók esetét még gondosan monitorozni kell), mert Feliciát is a Vaterán szedtem össze magamnak.

Mivel még egyszer nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy olyan varrógépet vaterázok, akinek csak évekkel később találom meg a neten a félig angol, félig kínai használati utasítását, melyben kiderül, hogy ő nem is Primera, hanem Feiyue (gondolom, ez a kantoni kifejezés arra, hogy “házsártos némber, aki nem hajlandó kooperálni”), még vásárlás előtt szörföztem egyet a világhálón, hogy megkeressem, ki ez a Felicia.

A Husqvarna volt olyan kedves, hogy minden, nyomozásaimhoz fontos információt rástemplizzen a gépre: már a névtáblájából

kiderült, hogy az Optima 150 E környékén kell keresgélnem az ő családfáját. Az Optimák, ha jól súgott nekem a net, általában drapp és szarbarna színkombinációban érkeznek, ezzel szemben Felicia fehér és piros.

Mint a gép megérkezte után kiderült, ezért:

A cég háromszáz éves fennállásának jubileumára lőttek ki a piacra néhány csajosabb darabot, és ha jól súgott nekem a net, Feliciát egyes helyeken Carmennek is hívják. Ő a piros. Van kék is, aki Sofie névre hallgat, és állítólag van Claudia nevű is, akiről nem találtam képet, de gondolom, ő zöld lehet. Mivel a Husqvarna alapítását 1689-re datálják, ez azt is gyönyörűen megmutattya, hogy Felicia 1989-es. Nos, voltaképpen Erikhez (meg hozzám) képest csitri, de a “régi varrógépet vegyél, jó lesz neked az” feltételrendszernek igenis megfelel.

Bár a fő részletek vasból vannak, Felicia minden eddigi varrógépemhez képest egy szilfid tündér, ráadásul félelmetesen halk. (Ha van ok arra, hogy miért nem nevezem át pl. Ingeborgnak, hát ezért.) Ő az első gépem, akivel azt is meg merném reszkírozni, hogy akkor varrjak vele, amikor a családom még durmol. Bár nem akarom alvó oroszlánok bajszát húzkodni, ez még jól jöhet az én érdekes cirkadián ritmusomhoz. Befűzni bizony még csak a neten talált Optima 150 E használati utasítással tudom, de majd csak meg fogom tanulni ezt is. Ezenfelül ez az első varrógépem, amelynél az alsó spulni cérnával való megtöltéséhez nem az az üzletmenet, hogy kifűzöd a gépet, spulnizol, aztán visszafűzöd a gépet, és varrsz, hanem az ide-oda fűzögetés ki van spórolva belőle. A spulnizója nem a gép tetején van, hanem a jobb oldalán lent, a varráshoz már befűzött cérnát kell átvezetni oda, ha kifogyott az alsó orsóból, és pótlásra szorulna. Egyszerű és nagyszerű megoldás, el vagyok tőle ragadtatva.

Ami az alsó spulnit illeti, természetesen ehhez a géphez is egy ikszedik fajta, a házban eddig nem tárolt kerekecske gombocska kell,

de a géppel együtt kaptam összesen tizenegy darabot, ezzel elleszek egy ideig.

Mindenesetre tegnap este végre megnéztem, hogyan tudunk együttműködni Feliciával, úgyhogy próbaüzemként megpróbáltam reprodukálni egy olyan projektet, amit Primerával nem lehetett, mert ordítva gyártott nekem gubancot.

Eleve nem csavaroztam át a gépben a varrótüvet sztrecsvarróra, hanem maradtam az eredetileg kapott példánynál, mert kíváncsi voltam, mire jutunk így.

Nos, arra jutottam, hogy Feliciát megtartom.

Csak remélni tudom, hogy mi még igen sokat fogunk hulladékból nemhulladékot gyártani így együtt.

Attól tartok, március eleje, a kolera beköszönte óta nem mondtam még itt (és másutt se) olyat, hogy “hű de melegem van”. Két és fél hónapja fázom rendületlenül, az meg már a röhejesség határát súrolja, hogy mindjárt itt a május vége, én meg továbbra is polár cikcakkruhában leledzem, kardigánnal.

A nap ugyan süt, de az erejét nem érzem (pedig biztos van neki), és éjszakára egy olyan vastag térdzoknit bányásztam elő magamnak az alváshoz, amilyet február után nem szoktam használni se kint, se bent.

Mindemellett azért próbálok helytállni a vártán, sőt, vártákon, mert persze továbbra is mindent akarok (mindent IS), ez pedig munkás feladat. Tegnap lemázoltam kékre egy csomó cipősdobozt,

de ehhez az akcióhoz be kellett hurcolkodnom Filoméla szobájába, mert kint a teraszon a szél elfújt volna dobozostul-mindenestül. Ennélfogva viszont felszámoltam a lakás egyetlen olyan helyiségét is, ahol eddig nagyjából civilizált körülmények uralkodtak. A helyzet súlyára nincs is jobb jellemző, mint hogy ebben a pillanatban öszves termeink közül a Bűnök Barlangja van a leginkább mutogatható állapotban, ojvé.

Most kell valahogy megteremteni az új normalitást, és átcsempészni bele a régiből annyit, amennyi belefér. Például ezt itt ni,

mert ezt mi minden május vége felé megfőzzük. Besameles újkrumpli frissen fejtett zöldborsóval, parmezánnal és több maréknyi fűszernövénnyel, egy lábasnyi szezonális öröm a piacról. A piacon egyébként ezúttal bedühödtem, és azt mondtam, rosseb ebbe a világba, ahol nem vehetek vágott virágot se, mert a szőrös terrorista rögvest meg akarná zabálni. Úgyhogy a bedühödés eredményeképpen igenis megajándékoztam magam egy csokor rózsával, és most ott van a teraszon,

egy olyan csuporban, ami eredetileg mézesbödönkének volt szánva, és sok-sok éve vettük a Skanzen pünkösdi vásárán. A háttérben persze további kék mázolmányok láthatók, mert a “mindent IS” projektek sose nyugszanak, az emeleti folyosó mostanra teljesen felrobbant, a terasz fut, a konyha (az csak időhiány miatt) szintén fut, és ha nem ülök rá a kezemre, előbb-utóbb még új szőnyeget is fogok horgolni az emeletre, mert olyan még eddig úgyse volt.

Most viszont muszáj lecövekelnem a gép mellé, és esszét gyártani, mert engem többé-kevésbé ilyesmikért tartanak, az összes többi csak ráadás.

Akkor én ezt most mind egy szálig visszabontom.

Azt ugyan nem tudom garantálni, hogy nem fogok közben néha hisztérikusan felvihogni, de végül majd minden jó lesz, ígérem.

…miért vagy te szomorú? Hát ezek speciel nem szomorúak, desőt, úgyhogy kihasználván a hajnali felkukurikút és Grisette átmeneti kegyelmi állapotát, most kaptok ezekre tőlem leírást jól.

Csak emlékeztetőül: innen indultunk.

Utána persze elbogárzott a projekt a szélrózsa minden irányába, de a feladat azzal kezdődött, hogy bevonjam a koszorúalapokat valamivel, én meg a zöld polárhulladékot vettem elő erre a célra. Kedves, barátságos kulimunka volt, és a folyamat egyetlen olyan része, amelyhez varrógépet használtam, de azt is csak azért, mert lusta dög vagyok. Kétujjnyi széles csíkokat nyírtam le az eddigi projektek során innen-onnan leszotyogó darabokból – a legélénkebb zöld például a Muzsika Hangja egyik első változatából maradt meg, eredetileg ugyanis abból próbáltam összeácsolni a felsőrészt, de olyannyira “fuck, I’m going blind” hatása lett, hogy inkább visszadugtam a reciklálandók kosarába. A csíkokat a végükön összevarrtam, és lett ebből nekem egy szép kis-nagy gombolyagnyi akármim, így ni:

Innentől már egyszerű volt, mint a pof: tekergetni, körbe-körbe.

A csíkok illesztéseit megpróbáltam minél inkább a koszorú hátuljára irányítani, de persze ez nem történhetett meg maradéktalan sikerrel, de nem baj, majd úgyis felpimpelem én még ezt az egészet.

Amikor körbeértem, szépen beügyeskedtem a csík végét a csík kezdete alá, az ilyesmi általában igen pofásan megoldható. Azt hiszem, ezen valahol 11:50 környékén kell keresni a kezdetet-véget, de ez csak egy tipp.

És akkor előszedtem hozzá kincsecskéim végtelen tárházát, túlnyomórészt természetesen további hulladékokat.

A képen két egyidejű akció látható, az egyik az általam nautilusoknak nevezett polárvirágok gyártása. Ezt akár be tudom majd mutatni külön is, de asszem eléggé érthető: szabálytalan félhold formájú ficnikre van hozzá szükség, amelyeket a sarló keskenyebbik szélén végigöltöget az ember tűvel-cérnával, aztán összehúzza az öltéseket, és elegyengeti a virágot. Lehet pucéran is hagyni, de az is egy lehetőség, hogy gombot varr a közepére, akkor bibéje is lesz annak a virágnak.

A második akció ezeknek a gomboknak a kedvem szerént való átalakítása. Ezen most például röhöghettek egyet: körömlakkal csináltam. Voltak a végtelen készleteimben ilyen kis félgömb-gombok, amiket egy azóta szétesett kardigánról vágtam le, egyszer kelljenek, s jó, ha vannak. Kicsit kopottak voltak itt-ott, így felhúztam őket egy pipatisztítóra (zárójelben megjegyzem, a pipatisztító egy hobbivarrónő igen jó barátja, semmivel nem lehet annyira remekül kipucolni a gép alsó spulnija körüli résekből a szöszmószt), aztán juhé neki a körömlakkal.

Nem mondom, hogy a körömlakk-készleteim kimeríthetetlenek, de vannak olyan csudálatos színű példányok, amelyek úgyse nagyon fogynak, most meg leginkább azokra volt szükségem: élénk narancsokra és pinkekre. Úgyhogy elővettem néhányat a legendás tamperei fülesgombok közül is (ezek azok, amelyeket egy tamperei turkálóban vett nekem a RK 2012-ben, és még mindig van belőlük), mert a sok szép zöld meg sárga meg karamell mellett vannak a készletben seszínűek is, például olyan mosott-kékek, amikről nekem ötvenes évekbeli bababútorok jutnak eszembe, mert nekem így működik a fejem. Na akkor juhé nekik a körömlakkal, mint már mondtam.

(Rettenetesen drága körömlakkjaim vannak, igazán kár értük, hogy felkentem a gombokra. Még olyan is van, aminek az ára majdhogynem eléri az ötszáz forint.) Megvártam, amíg megszáradnak a gombok, aztán szépen felvarrogattam őket a nautilusok közepébe, ahogy esik, úgy szottyan alapon.

Innen pedig már csak a rakosgatás volt, virágok meg mini nautilusok meg a horgolófonalak hulladékából előállított rozetták. Meg egy doboznyi gombostű.

Gondolom, úgy lett volna illő és üdvös, hogy minden itemet külön-külön felvarrogassak a koszorúra tűvel-cérnával-kezecskémmel, de egy nagy frászt, az élet rövid, én türelmetlen vagyok, és ezt úgyis nekünk magunknak csinálom, úgyhogy nem fogja megrágcsálni senki, és nem is reklamál miatta, hogy micsoda pongyola eljárás ez, hé. Meg aztán, ha esetleg megunom, csak leszedegetem a gombostűket, aztán kezdhetem elölről.

Arra, hogy mit hogyan csináltam, persze ezúttal sincs pontos recept, az embernek a saját színérzékére (höhö) és esztétikai érzékére (HÖHÖHÖHÖ) érdemes bazíroznia. Előbb felmennek a koszorúra a nagyobb darabok, aztán a közöket kitöltögetni az összes többi, és egyszer, amikor már szikrázik a tarkabarkáktól az ember szeme, azt kell mondani, hogy stop.

Hát nálam beletelt egy időbe, mint a mellékelt ábrák mutatják.

Ezek most még egyelőre az asztalon ülnek, de az igen közeli jövőben rittyentek rájuk egy szalagot, aztán fellógatom a lakás egyik stratégiai pontján. Persze a lakás alapjáraton is egy vizuális támadás, de ezek különösen azok.

Nem baj, megszokjuk.