Ma reggel a fb, ami hajlamos arra, hogy szembesítse az embert azzal, vajon mit csinált tavaly nyáron (bár kampókezet, asszem, nem hord hozzá), egy hét évvel ezelőtti képet dobott fel nekem, ezt:

Elég jól emlékszem erre, elég jól. Éppen megérkeztünk Tamperébe, hogy aztán továbbrobogjunk Jyvaskylabe, és a két út közötti szünetben kitotyogtunk a Tammerkoski partjára, ahol éppen huszonhat fok volt, és fűben ülő finnek tömegei örvendeztek a nyárias melegnek. Mi totyogás közben bekószáltunk egy közértbe, vettünk magunknak kicsike sört, lapos kenyérkét meg egy kis krémsajtot és lazacot, aztán kitelepedtünk mi is a finnek közé a fűbe, és meguzsonnáztunk.

Akkoriban épp volt bajom elég: többé-kevésbé fölöslegesnek éreztem magam a munkahelyemen, és szegény voltam, mint a templom egere. Az utamat meg a sörömet meg a lazacos szendvicskémet is a Repülő Kutató fizette, aki néhány hajszállal kevésbé volt templomegér nálam, és leginkább azért utaztunk Jyvaskylabe, mert egy ösztöndíja részeként előadást kellett tartania nemzetközi vizekben*, mert ez is teljesítendő feltétel volt hozzá. Ő se volt a legjobb passzban, akkoriban éppen úgy festett a kariőrje, hogy csak melózik-melózik, mint a güzü, de alig jön rá visszajelzés. Szóval volt bajunk elég, de ez akkor ott nem számított. A múltból a legtöbbször afféle kimerevített pillanatképek maradnak meg “ez a boldogság” címke alatt, és nálam ezek a pillanatképek mindig valami kicsi és kevéssé reprezentatív, mondhatni jelentéktelen eseményhez kapcsolódnak. Az “életem legboldogabb pillanatai” nem a vaskos nagy élet-mérföldkövekhez kötődnek – ha össze akarnék rakni egy tízes listát, véletlenül sem kerülne bele az esküvőm vagy a diplomázásom vagy a doktori avatás vagy effélék. Ez a hét évvel ezelőtti uzsonnázás a Tammerkoski partján viszont talán igen.

Úgyhogy, ha már úgyis felültem a nosztalgiavonatra vagy -repülőre, előkotortam a szekrényből azt a cipőt meg kötényruhát, amit hét évvel ezelőtt hordtam, mert én tényleg alig dobok ki valamit, sem emléket, sem ruhát. Még akkor se, ha olyan csámpás, mint ez itt.

Holnap, ha igényelitek, a jyvaskylai iparművészeti múzeumba fogunk ellátogatni.

* Na az is emlékezetes volt. A RK megjelent az angol nyelvű ppt-ivel, az előadást bejelentő professzor pedig körülnézett a termen, aztán azt mondá ékes magyar nyelven: “Mivel a jelenlévők közül mindenki tud magyarul, úgy vélem, nincs akadálya, hogy magyarul tartsa meg az előadását”. Én ebben a pillanatban, kábé húsz szóból álló finn szókincsemmel, úgy éreztem magam, mint a Reichstag, “vuhh, és már végig is égett”.** Perkele.

** Ezt az EC egyik igazgatója mondta egy elszabadult pezsgős foci után mintegy véletlenül felgyúlt seprűről, és most persze ez is eszembe jutott hirtelen a nagy nosztalgia-árukapcsolás folyamatában.