Pinokkió hadművelet iksz. A mai napot előreláthatólag háziruhában ténfergem végig, miközben a lakást és a félév hátralévő részére vonatkozó terveimet próbálom gatyába rázni, közben meg ilyen-olyan kulináris és kézimunkai kísérleteket folytatok, de tegnap egész rendesen fel voltam öltözve*, úgyhogy beküldöm a tegnapi magamat, mert miért ne.

Némi bánattal, de egyúttal belenyugvással értesítlek, hogy ez a ruha repülni fog a szekrényből. Nem ok nélkül teszi, valójában csak akkor néz ki jól rajtam, ha fele se látszik. Be kell látnom, hogy nem az én alkatomra és magasságomra van méretezve a drágám, átalakítani meg nem lehet, mert mindehol hímzések, szegélyek meg darazsolások állnak a kísérletek útjába. Ettől még persze el lehetne ketyegtetni a szekrényben (van itt ruha annyi, mint a ragya, és közte vannak ám nem-egészen-az-én-méretem darabok is csőstül), esetleg kettényisszanthatnám derékban, hogy csak a szoknyarésze maradjon, de augusztus elején egy csajbuliban afféle hirtelen ötletből felpróbáltattam Vaszilisza barátnőmmel, és neki sokkal jobban áll, mint nekem. Szóval tessék megnyugodni, a ruha jó kezekbe kerül.

Bárcsak mindennel ilyen könnyen el lehetne érni, hogy jó kezekbe kerüljön.

* Elmentünk bótba. A RK úgy gondolta, megreckírozza az Emesébe ülést, úgyhogy megejtettük a heti nagybevásárlást. Nyilván én voltam hozzá a hórukkasszony, de leginkább azért, mert hiába mozgékonyult sokat, időnként a legszigorúbb pajdagógosznéni hangomon közlöm vele, hogy “majd én!”. Mint ezt már elmagyaráztam neki, ez a józan önzés hangja is, mert kispöcsöm se akarja, hogy megint hátán feküdjön, mint egy felfordult bogárka, én meg körülötte ugráljak. Van nekem ennél jobb dolgom is bőven, ugye?