Valójában ez itt most nem csak “csengettyű”, de “csörgő” meg “csörlő” is, sőt a “csend” is fontos szerepet játszik benne. (NB, igazán hálás vagyok az AkH11-nek, amiért az adott oldalon az ö- és e-változatokat is szerepelteti.)
Nem tudom, mutattam-e már nektek (tizedik éve írom a blogot, azalatt történt már nagyjából minden, nem sok újat tudok elmondani magamról), de én ezt nagyon-nagyon-nagyon szeretem.
A Wintergatan amúgy természetesen valami olyasfélét jelent, hogy a tél útja, úgyhogy mindenképpen helyben vagyunk.
A holnapi oldal:
Brunszvik Teréz persze brutálisan magától értetődőnek tűnik, de megpróbálom kikerülni. Meglátjuk, mi a búbánatot kezdek ezzel az egésszel, én búgó búbos pacsirta.
Ezen legalább nem kell sokat gondolkozni, hát persze hogy egy bakancsnak fogok örülni máma, nem egy bajusznak, balalajkának vagy balesetveszélynek. Jólakötturin, az izlandi karácsonyi gonoszmacska, aki elviszi azokat, akik nem kapnak semmiféle ruhaneműt karácsonyra, ezúttal is hoppon maradt, én ugyanis ezt kaptam a Repülő Kutatótól:
Nyilván úgy esett, hogy odamentem hozzá egy kellemes tanulmányíró délutánon, és aszontam, hogy ha még nem tudja, mit adjon nekem karácsonyra, a Clarks sivatagi bakancsának limitált törökmintás kiadása éppen harminc százalékkal le van értékelve, harmincnyolcas méretben kérem. A RK újólag bizonyította, hogy okos ember és nincs neki sok fantáziája, a tanúság szerint ugyanis tényleg nem tudta még, mit adjon nekem karácsonyra, de rögtön cselekedett.
Őt se fogja elvinni Jólakötturin, ő egy táskát kapott tőlem, mégpedig úgy, hogy egy bürgüncfalvi adventi séta közben aszontam, most pedig bemegyünk ide ebbe a boltba, és veszünk neked egy táskát, mert amit négy éve kaptál tőlem nyáron, már eléggé le van rozzanva. Mondtam, hogy okos ember, rögtön bejött velem abba a boltba.
Holnapra ebből válogatunk:
Elég érdekes lista, de megoldjuk. Remélhetőleg nem csúfos, csüggedt csődtömegként.
Nagyjából amióta felértem a könyvespolcon a művészeti albumokat, és voltam már elég erős ahhoz, hogy le is vegyem bármelyiket, nagyon szerettem Albrecht Dürer tizenhárom évesen készített önarcképét.
Megvan már benne minden kicsiben, ami majd a nagy Albrechtben meglesz: az intenzív koncentráció, a részletekre fordított figyelem, és igen, a hiúság is (“hajaismijen”) meg az “én fontos vagyok” meggyőződése. Nézzétek csak azt a kéztartást!
Ritkábban rajzolok meg színezek, mint kéne, és ezzel eszem ágában sincs azt mondani, hogy düreri magasságokra törekszem, de néha ki szeretnék próbálni pár új technikát, aztán elhessegetem a gondolatot, mert annyi más tennivalót találok magamnak. Most viszont Jóleső Január van, nem? Úgyhogy tegnap előkotortam néhány rajzcuccot, kinyomtattam fekete-fehérben a kis Albrechtet, aztán uccuneki.
Azok ott a tányéron gyümölcstea-filterek, mert kíváncsi voltam, milyenre színezik a papírt. Képzeljétek, zöldre!
Végül ez lett az egész maszatolgatásból meg vonalkázásból meg színezgetésből, és nem mondanám elégedetlennek magam, mert igencsak jóleső érzés volt eljátszani vele.
Oké, egyszerű vagyok, mint egy pof, de miért is ne lennék, ez az én Jóleső Januárom meg az én bűnbarlangom, rendezői jobbomon koreai krimisorozat, balomon harminc deka praliné, körülöttem tarkabarka káosz, középen meg én, nyafogóruhában és horgolással. Soha jobbat.
A holnapi oldal meg a következő lesz, és erről még tényleg lövésem sincs, mit fogok választani:
Mivel egyáltalán nem meglepő módon átaludtam az éjfélt az összes durrogtatással együtt, most pedig már itt vagyok a hajnali felkukurikúmban, a mai nap pedig egy vasár-, semmi okom nincs arra, hogy ne lőjem fel a szokásos heti galériámat. Kaják, déli verőfény, napkelte, na meg persze a tatárok bejövetelének és kimenetelének körülményei – előtte a frissen vetett vendégágyak, utána a kreatív dzsuva egy kis részének fotódokumentációja meg a távozásuk utáni rumos kávém. (Tudok élni, hej. Cserébe tegnap egy árva korty alkoholt sem ittam, nem hiányzott. Egyébként is, a tegnapi nap csak egy szombat volt, bár zajosabb a szokásosnál, sok süstörgős istennyilával.)
Oké, már varrom egy ideje, de most végre kész is van. A folyamatról nem fogok sokat regélni, de itt vannak a fázisfotók:
A maradékmentés újabb csodája, bezony. A piros mintás akármicskék már itt ültek egy ideje a rongyoszsákban, az alap anyám függönyének aljából volt levágva úgyszintén elég régen. Ragasztófátyol, cipzár és röhejes mennyiségű gomb is volt itthon, szóval tulajdonképpen csak a belefektetett munkába fájt az egész.
Újabb hét újabb mindenfélékkel, incl. friss pohárpulcsik és párnahuzatok gyártása, egy bog lazac, amiből éppen gravlax készül, kacsamell és kagyló a péntek esti kint-vacsiról, a tegnap megépült horizontális karácsonyfám és csodálója, Maci, a piacon vett búzafű legelői, knackebröd-gyártási fázisfotó, a Poci nevű terrorista által eltört sótartó (filléres holmi volt, de persze pótolhatatlan) meg egy elpacsált kísérlet arra, hogy lőjek egy képet magamról és a szőrösökről, akik épp ott hédereznek mindketten mellettem.
Rendeltünk Tortasuttogótól (most se fizet nekem a reklámért senki, csak mondom) egy úgynevezett Karácsonyi Klasszikusok sütipakkot a Bűnös verzióból, úgyhogy miután a Repülő Kutató tegnap hazafuvarozta a dobozt, ráültünk a kezünkre (meg a szánkra is), de nyilván nem bírtuk kivárni vele az estét, úgyhogy ma piacjárás után ezt reggeliztük:
Egy kis bejgli, egy kis flódni, egy kis zserbó. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy kezdtem megérteni, miért szeretik a népek a zserbót. Az viszont garantált, hogy ez volt a legjobb mákos bejgli, amit valaha ettem.
Most pedig táncos lábbal és beszénhidrátolva el, mert felfőtt a krumpli, ami majd a kalácsba megy. Ne rágjátok le a lábatokat izgalmatokban, még jelentkezem.
A szokásosnál kevesebb féle van most készleten, de ez éppen amiatt, hogy ráérek apránként sütögetni, nem pedig egyetlen reggeltől-estig sütőnapon próbálok felhalmozni mindenfélét.
Meg aztán úgyse az a legfontosabb, hogy minél többféle legyen, hanem hogy minél finomabbak. Ez itt most egy kivételesen jó kis hármas. Igaz, hogy a csokis repedtkék nem akartak megrepedni, a melaszos-gyömbérest és a cseresznyés-csokicseppest pedig most csináltam először, de ezeket a recepteket megtartom.
Messziről és hunyorítva elég produktívnak tűnik ez a hét is, bár én úgy érzem, az öszves vizsgáztatással és rendrakással és sütifőzivel meg varrással együtt úgy ellazsáltam, mint a patyolat. Hja, mit tesz az, amikor nincs benne a hetirendben három-négy öt napon az Esztergomba meg vissza buszozás, az embernek hirtelen lesz egy csomó plusz ideje. Galéria!
Az utolsó képen látható izében, ami békalencse-perspektívából szemlélt fenyőerdő akart volna lenni, még nem vagyok egészen biztos, de előttem a jövő, hogy kikísérletezzem, hogyan működne. Egyelőre feltettem egy kartonlapon a polc tetejére. Egy kis szerencsével nem is rántom a nyakamba valamelyik sürgiforgi során.
Minekutána tegnap elmentem Szilágyiékhoz, ugye nem gondoltátok, hogy úgy jövök haza, magunknak nem hozok semmit. Tessék, tekintsétek meg a téli bögréinket.
Szorgoscica meg lustacica,
fazék meg hóember,
és persze a karácsonyfa. Fák.
Lehet tippelni, melyik a Repülő Kutatóé, és melyik az enyém.
Szép összevissza nap ez a mai, két onlány vizsga között ki a házból, eltotyogni valamiért, amit anutámnak rendeltem, mindeközben pedig kenyérsütés zajlott, amit a vizsgadrukk miatt elbaltáztam folyamatice, mert úgy és akkor dagasztottam ki, hogy kelesztés közben be kellett vágnom a hűtőbe. Attól még persze megesszük, ez így szokott történni.
Poci viszont nagyon örült nekem, amikor visszajöttem.
A gyivákjaim ma írnak onlány vizsgákat nálam, és én ugyan mindent megtettem annak érdekében, hogy jól süljön el a dolog, háromszor átnéztem a kérdéseket, ellenőriztem, teszteltem, lefuttattam – de azért izgulok annyira amiatt, nem csesződik-e el valami, hogy kiborítottam egy szatyor polárficnit.
Szombaton voltam utoljára tanítani, és most még csak szerda van, de már mozog bennem a zsizsik, hogy fussunk neki, verjük szét, rakjuk össze, gyószangyószan. Ilyenkor nagyon határozottan magamra kell szólnom, hogy “Ül! Nyugszik!”, de lehet, hogy még az se fog hatni.
Évekig ríttam, hogy a tancsitancsi meg a vizsgáztatás miatt sosincs időm rendesen rákészülni az adventre meg a karácsonyra – nos, ez megint az az eset, amikor akartad, akartad, jól megkaptad. Tegnap bekörmöltem a neptunba az összes aláírást és gyakorlati jegyet, ellenőriztem és élesítettem az online vizsgákhoz a dolgozatokat, most meg itt állok tanácstalanul-izgatottan-szomorúan-reménykedve. Szó se róla, nagyon tanulságos és érdekes experimentum ez is, de olyan plusz energiát igényel, amire nem volt szükség, amikor nem volt lehetőség arra a lelazulásra, ami óhatatlanul magával hozza a terveken túl a tépelődnivalókat is. Amikor egy normális félév normális végével küzdök, olyan automatizmusok működtetnek, amelyeket már jól ismerek. Mint egy elnyűtt, jó meleg kabát. Mindig azért morogsz, hogy szúr a gallérján a szövet, és túl hosszú az ujja, de már megtanultad, hogyan tekerd nyakad köré a sálad, és hogyan lendítsd a kezed, hogy ne zavarjon a túl hosszú kabátujj. Aztán egyszer csak ott találod magad egy új kabátban, ami máshogy kényelmetlen és másutt meleg, a kezedben pedig még nincs benne a mozdulat, amivel magad köré kanyaríthatod.
Ma dél után elaludtam a futonomon, mellettem egy kosárnyi horgolnivaló, az ablakpárkányon illatmécses, álmomban pedig Mama házában jártam, csomagolnom kellett, mert épp be akartak költözni az új lakók, akik csak ügyvéd jelenlétében voltak hajlandóak kommunikálni velem, belsőépítészekkel méregették a szobákat, oh, a padlásra épp jó lesz egy játékszoba Villőnek és Menyhértnek, én meg közben könyveket raktam kupacba, a hálószoba ablaka alatti diófát méregettem, vajon hogyan lehetne kiásni és azt is elvinni, közben pedig késéles tisztán láttam, hogy nem tudok elvinni mindent, mert a minden nem elvihető, de azért csak pakoltam ott kétségbeesetten, mint Bogdán az üres boltban.
A season for joy, a season for sorrow, ettől is több leszek a végére, de azért nehéz, nagyon nehéz.
