Vasárnap van. Amikor három óra tízkor felriadtam, egy pillanatig ugyan nem tudtam eldönteni, milyen nap van éppen, meg hogy hova kell futnom, mikor és miért, de aztán rájöttem, hogy ma van a galéria napja, és nem kell futnom sehová.

Hiába minden erőfeszítés, új szőnyeg meg új turkálós ágynemű, puha cicák meg pofás naplementék, ráadásnak pedig fél kiló praliné is, kicsit fakócskának érzem ezt a galériát. Végül is, én is elég méla meg nyugtalan vagyok éppen, mert hiába nyafogtam végig az elmúlt heteket, pontosan tudom, mennyire fog hiányozni nemsokára a tanítás, márpedig a jövő félév első óráit március 8-án kell megtartanom, és az még ujuj módon messze van. Nem mintha nem tudnám elfoglalni magam, nekem valahogy sose jön össze, hogy unatkozzam, de hát engem azért tartanak, hogy pofázzak, és most ki kell találnom valamit nempofázás esetére, hogy ne csak tengjek a világba bele.