Nyilván az a nap, amikor én kellő applombbal vissza óhajtok térni a civilizációba, nem csak bánatos taknyos idővel, de csepegő esővel is köszöntött ránk. Nem érdekel, sálálá, én most ki akarok menni, és ki is fogok menni, ha a fene fenét eszik is.
Amúgy a jelek szerint a zuniverzum csak mérsékelten támogatja, hogy kimásszunk a házból, a RK alatt a HÉV robbant le Békáson.
Fésülködés és smink nélkül, szűretlenül, mint egy palack búzasör, mielőtt belevágok valami rettenetesbe. Vasárnap, így szeretlek.
Holnapra:
Mivel a képeim nagyobbik részét felszívta a Jóleső Január meg az igyekezet, hogy egy szopornyicás hetet valahogy mégiscsak érdekessé tegyek, itt most nagyrészt a tegnapi sétám leletei, macskák meg némi süti látható. Galéria!
Én tényleg elmentem mászkálni egyet, túl a nagyúton elterülő utcarengetegbe, és egy hét bentcsücsü után annyira jól esett, hogy csak na.
Holnap meg innen lesz valami:
Szögezzük le: rémséges kis hörcsögöcskék vagyunk mind a ketten, a Repülő Kutató meg én. Több tényező közös jelenléte szükséges az ilyesmihez, de a csillagok együttállása éppen ezt forgatta ki, úgyhogy inkább az előnyeit próbáljuk megélni, nem a hátrányait.
Először is, mindkettőnkre erős hatást gyakoroltak a nagyszüleink, akik a második világháború idején voltak fiatalok. A RK egyikági ősei még svábok is voltak, bár a másik ág sem maradt le abban, hogy az “egyszer kelljen, s jó, ha van” szellemében komplett fészereket, szerszámoskamrákat és éléskamrákat, komódokat és sufnikat tömjön tele mindenfélével. Én a nyolcvanas évek Romániájában szocializálódtam, ami külön súlyosbító körülmény, ráadásul több alkalommal is tanúja voltam olyasmiknek, hogy apám egy építkezésihulladék-kupac mellett elhaladva megáll az utcán, aztán végigböngészi, van-e benne valami használható. Egyszer, világosan emlékszem, azt mormolta maga elé, “ez egy nagyon jó drót, kár lenne itthagyni”, majd elővett a dzsekijéből egy csípőfogót. Nem csoda, hogy ilyen bolondgomba lettem, na. Ja, és mindehhez egy akkora hodályban tengetjük az életünket, hogy vajmi kevés akadálya van a spájzolásnak és terjeszkedésnek.
Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy amikor a szopornyica első hulláma alatt egy csomó ember afféle hisztérikus felhalmozásba kezdett, mi pünkt ugyanúgy vásároltunk be, mint azelőtt.* És most, hogy már tavaly óta (höhö) nem hagytuk el a körletet, még csak most kerítek sort ilyesféle előpácolt husicsomagok felolvasztására:
Azért most már lassan ideje lenne kimászni a világba, ha csak egy kis egészségügyi séta erejéig is, mert ilyen gyöngyörű reggelünk van,
és úgy érzem, már kezdek némiképp megdohosodni.
* Néha azért dühös voltam arra, hogy a népek úgy elkapkodták a lisztet meg az élesztőt, mintha a) nem lenne a boltokban kenyér, b) tudnák, mit kezdjenek azzal a liszttel meg élesztővel. Valaki ráérő csinálhatna egy nagymintás felmérést arról, vajon hányan sütnek még most is kenyeret azok közül, akik 2020 tavaszán belevetették magukat.
Vízkereszt tiszteletére le kéne bontani a vízszintes karácsonyfánkat, de van egy aprócska akadálya, olyan hétkilós. Ott alszik alatta.
Alvó macskát nem bolygatunk, slussz. Oké, lehet, hogy valójában csak lusta vagyok, a dekadencia jegyében ugyanis tényleg annyi mindent kentem a pufámra, hogy afféle nyájas ki-nem-szarja-le nyugalomban és kisimultan tudok tojni a világra.
Az effélét mindenki másban méri, én a fürdőszobafiókjaimat kinyitva szoktam úgy érezni magam, mint egy márkiz.
Most a lehető legdekadensebb módon beállok könyékig a mosogatóba, mert az elmúlt napokban kissé, khm, elszabadultak a konyhában az állapotok, utána pedig bemászom a kádba, és rengeteg féle lötykőt kenek magamra. Azt a kollagénes-szenes lapótyát is rá fogom tenni a pofámra, miután már megpucoltam habbal, síppal, dobbal és rezgetős gépecskével. Képet ne várjatok a fekete maszkos fejemről, mindennek van határa.
A holnapi napra pedig:
Azt hiszem, évtizedekben mérhető, mikor dolgoztam utoljára akvarellel. Az, hogy volt a házban belőle, nem számít semmit, van itt minden. A vízfestéket speciel a gengsztereknek vettem, akárcsak az ecsetfilceket, a viaszkrétákat, a két színesceruza- és három filctoll-készletet, a temperákat és ecseteket, meg persze mindenféle papírt is quantum satis. A kölköknek egyik kedvenc elfoglaltsága az, amit a húgom kreatív mocskolásnak nevez, és én az ilyesmit igenigen értékelem. Egyrészt mert paidagógiai becse is van, másrészt meg legalább addig sem egymást gyapálják. (Bevallom, az akrilfestékeket mindig gondosan eldugom előlük. Inkább nem adok a kezükbe olyasmit, amit ha megszárad, plazmavágóval sem lehet lerobbantani a felületekről.)
Az, hogy most miért kotortam elő, a tatárok kimenetele utáni állapotoknak köszönhető, ugyanis miközben összeszedtem a széthanyigált rajz- és festőkellékeket, feltámadt bennem egy afféle egészséges önzés, miért csak ezeknek a tulili madaraknak legyen öröme a kreatív mocskolásból, énisakarom. Úgyhogy rárepültem az akvarellkészletre, sálálá.
Nyilván nem vagyok benne túl jó, de ez nem azt jelenti, hogy ne ugorhatnék neki minden kezem ügyébe eső eszközzel egy papírnak, csak úgy. És akkor hívjuk ezt jobb híján vegyes technikának, meg miért ne.
Attól tartok, ez csak a kezdet volt, mert tényleg nagy örömömet leltem benne, még ha a pepecselés közben nem is mindig tudtam, mi jön ki belőle.
Persze ebben a vircsaftban, ahol tényleg van minden, éppen ennek megfelelő méretű képkeret nincs. Sebaj, egyelőre itt jól ellesz.
Huh, ezen a falon is hogy elburjánzott a kupleráj, ideje lenne rendet rakni…
Ma sem vagyok egy matyóhímzés, de tegnap tényleg egészen irdatlanul el voltam butulva. Most már valószínűleg jövök kifelé belőle, bármi is volt ez, mert egyre nyűgösebb vagyok,
és egyébként is elfogyott a házból a teljes kiőrlésű búzaliszt, rozslisztet kellett helyette tennem a kenyérbe,
márpedig én ezt a receptet hosszú, gondos munkával optimalizáltam ilyenre, és minden változtatás újratervezést igényel, ami nekem tegnap nem volt erősségem. Ezt a veknit például öt perccel korábban kellett volna kivenni a sütőből.
Szóval, mindent összevéve, valószínűleg javulunk, de ez most egy átmeneti szakasz, és elvileg ennek is megvan a szépsége. Sajnos lövésem sincs, mi lenne az.
5,59 kg.
Volt még a csomagban 5 db. TURILL párna, de azoknak nincs semmi sportértéke, az összes 40szer 40es párnahuzatunkban ezek laknak. (Igen, újabb párnahuzatokat fogok gyártani, reszkess, világ.)
A “bruttó súly” amúgy nem a legviccesebb ebben a rendelésben. A “bruttó idő”, az már igen, ezeket ugyanis én még dec. 12-én rendeltem. Azóta több kordiális levelet is váltottunk az IKEÁval, melyekben leginkább arról informáltak, hogy ők tényleg nagyon rakják össze a csomagomat, de, izé, a VINTERFINIT tálcáról menet közben kiderült, hogy elfogyott, meg, hogyismondjuk, a SPARVVICKER ágyneműhuzatról is csak azt hittük, hogy van még, de nincs. Most, hogy visszapislogtam a levelezésünkre, roppant derűvel konstatáltam, hogy ugyanaznap adtam fel a rendelést, mint amikor megkértem a zangyalt, hogy repüljön el Kínába, és hozzon karácsonyra Csicsóné gengsztereinek kicsi rénszarvas ledlámpákat. A zangyal 28-án szállította a kislámpákat, pedig ő Wenshenből indult, nem Soroksárról.
Na mindegy, ezúttal is minden jó, ha (többé-kevésbé) jó a vége. Örüljünk annak, amink van, mondok.
A holnapi napra például ebből kell választani örülnivalókat:
Ezt, ha jól emlékszem, az Ivanhoében (szigorúan ezzel a kiejtéssel, mint mindent, amit azelőtt olvastam, hogy tudtam volna, hogyan kell, vö. Old Shatterhand, Old Firehand, de különösképpen Old Death) használták a normann urak a szászokra, és annyit tesz, hogy gőg meg elbizakodottság. Arra már nem emlékszem, miben állt ez az elbizakodottság, de biztos fontos lehetett, talán nem tudtak fhansziául, vagy nem ették meg a fokhagymát.
Na de ez csak azért jutott eszembe, mert tegnap merő outrecuidance-ból addig virgonckodtam, hogy ma szarabbul vagyok, mint tegnapelőtt. Ez persze nem nagy ügy, továbbra is csak azt jelenti, hogy bamba vagyok meg álmoskás, és sok a torkomban a zöld létforma, valamint a tárgyak kipotyognak a kezemből. Ennélfogva ma nem bütykölöm tovább ezt a párnahuzatot sem,
pedig erre tényleg már csak a hátlap hiányzik. Inkább példát veszek Maciról,
mert ő aztán tudja, miért érdemes élni.
Valójában ez itt most nem csak “csengettyű”, de “csörgő” meg “csörlő” is, sőt a “csend” is fontos szerepet játszik benne. (NB, igazán hálás vagyok az AkH11-nek, amiért az adott oldalon az ö- és e-változatokat is szerepelteti.)
Nem tudom, mutattam-e már nektek (tizedik éve írom a blogot, azalatt történt már nagyjából minden, nem sok újat tudok elmondani magamról), de én ezt nagyon-nagyon-nagyon szeretem.
A Wintergatan amúgy természetesen valami olyasfélét jelent, hogy a tél útja, úgyhogy mindenképpen helyben vagyunk.
A holnapi oldal:
Brunszvik Teréz persze brutálisan magától értetődőnek tűnik, de megpróbálom kikerülni. Meglátjuk, mi a búbánatot kezdek ezzel az egésszel, én búgó búbos pacsirta.
Ezt most csak azért, hogy demonstráljam, megvagyok, de még nem is festek túl roggyantul.
Ebben a világban ugyan nagyjából semmi sem biztos, csak a halál meg az adók, de az ezévi szopornyicánk egyelőre mintaszerűen követi a tavalyit: két nap fejfájás, majd miután az elmúlt, a RK torokkaparásra panaszkodik, én még arra se, csak a légzőrendszeremből távozó kis zöld létformákra. Ha ezek után nem történik valami váratlan, ezen a héten megint megpróbáljuk kienni a fagyasztót, ez megint nem sikerül, a hétvégéig meg egyre nyűgösebbek leszünk, végül nagy mocoroghatnékunkban teszteket fogunk köpködni, majd befejezettnek nyilvánítjuk a hülyeséget és marhaságot.
Ez egy remek forgatókönyv, és én szeretném is magam tartani hozzá. Dixit.
Ezen legalább nem kell sokat gondolkozni, hát persze hogy egy bakancsnak fogok örülni máma, nem egy bajusznak, balalajkának vagy balesetveszélynek. Jólakötturin, az izlandi karácsonyi gonoszmacska, aki elviszi azokat, akik nem kapnak semmiféle ruhaneműt karácsonyra, ezúttal is hoppon maradt, én ugyanis ezt kaptam a Repülő Kutatótól:
Nyilván úgy esett, hogy odamentem hozzá egy kellemes tanulmányíró délutánon, és aszontam, hogy ha még nem tudja, mit adjon nekem karácsonyra, a Clarks sivatagi bakancsának limitált törökmintás kiadása éppen harminc százalékkal le van értékelve, harmincnyolcas méretben kérem. A RK újólag bizonyította, hogy okos ember és nincs neki sok fantáziája, a tanúság szerint ugyanis tényleg nem tudta még, mit adjon nekem karácsonyra, de rögtön cselekedett.
Őt se fogja elvinni Jólakötturin, ő egy táskát kapott tőlem, mégpedig úgy, hogy egy bürgüncfalvi adventi séta közben aszontam, most pedig bemegyünk ide ebbe a boltba, és veszünk neked egy táskát, mert amit négy éve kaptál tőlem nyáron, már eléggé le van rozzanva. Mondtam, hogy okos ember, rögtön bejött velem abba a boltba.
Holnapra ebből válogatunk:
Elég érdekes lista, de megoldjuk. Remélhetőleg nem csúfos, csüggedt csődtömegként.
Ézös feleim, úgy fest, hogy mi benyaltuk a szopornyicát, megint. Ne aggódjatok nagyon, három oltásunk van per kopf, szaglás-ízlelés oké, a RK krákog, én még azt se, lázam nincs, a fejfájásomra meg bevettem egy Ibubétát. Mennünk nem kell sehová, kajánk meg annyi van, hogy azzal hónapokig is kihúznánk.
Kilátásaink, mondhatni, elég jók. Az enyém például így fest, ni:
Erre nem számítottatok, mi? 😀
Nagyjából amióta felértem a könyvespolcon a művészeti albumokat, és voltam már elég erős ahhoz, hogy le is vegyem bármelyiket, nagyon szerettem Albrecht Dürer tizenhárom évesen készített önarcképét.
Megvan már benne minden kicsiben, ami majd a nagy Albrechtben meglesz: az intenzív koncentráció, a részletekre fordított figyelem, és igen, a hiúság is (“hajaismijen”) meg az “én fontos vagyok” meggyőződése. Nézzétek csak azt a kéztartást!
Ritkábban rajzolok meg színezek, mint kéne, és ezzel eszem ágában sincs azt mondani, hogy düreri magasságokra törekszem, de néha ki szeretnék próbálni pár új technikát, aztán elhessegetem a gondolatot, mert annyi más tennivalót találok magamnak. Most viszont Jóleső Január van, nem? Úgyhogy tegnap előkotortam néhány rajzcuccot, kinyomtattam fekete-fehérben a kis Albrechtet, aztán uccuneki.
Azok ott a tányéron gyümölcstea-filterek, mert kíváncsi voltam, milyenre színezik a papírt. Képzeljétek, zöldre!
Végül ez lett az egész maszatolgatásból meg vonalkázásból meg színezgetésből, és nem mondanám elégedetlennek magam, mert igencsak jóleső érzés volt eljátszani vele.
A holnapi oldal pedig ez lesz:
Oké, egyszerű vagyok, mint egy pof, de miért is ne lennék, ez az én Jóleső Januárom meg az én bűnbarlangom, rendezői jobbomon koreai krimisorozat, balomon harminc deka praliné, körülöttem tarkabarka káosz, középen meg én, nyafogóruhában és horgolással. Soha jobbat.
A holnapi oldal meg a következő lesz, és erről még tényleg lövésem sincs, mit fogok választani:
Mivel egyáltalán nem meglepő módon átaludtam az éjfélt az összes durrogtatással együtt, most pedig már itt vagyok a hajnali felkukurikúmban, a mai nap pedig egy vasár-, semmi okom nincs arra, hogy ne lőjem fel a szokásos heti galériámat. Kaják, déli verőfény, napkelte, na meg persze a tatárok bejövetelének és kimenetelének körülményei – előtte a frissen vetett vendégágyak, utána a kreatív dzsuva egy kis részének fotódokumentációja meg a távozásuk utáni rumos kávém. (Tudok élni, hej. Cserébe tegnap egy árva korty alkoholt sem ittam, nem hiányzott. Egyébként is, a tegnapi nap csak egy szombat volt, bár zajosabb a szokásosnál, sok süstörgős istennyilával.)
Láttam a Pinteresten valami hasonlót, aztán kíváncsi voltam, vajon hogyan lehetne megcsinálni.
Nos, így.
Ebben a vircsaftban továbbra is van mindenféle elképzelhető hülye alapanyag, például szilikonos töltővatta, de a filceket speciel a Bábkészítés órámra vettem. A félév végére világossá vált, hogy majd a jövőben muszáj lesz külön tanfolyamot tartanom “hogyan használjuk gazdaságosan alapanyagainkat” témában, mert annyi hulladékot termeltek, hogy csuda. A legelső képen ott abban a nesszeszerben csak egy kis része látható mindannak, amit összegyűjtöttem az “ezeket majd én jól megmentem” magánprojekt keretein belül.
Tessék csak kivárni türelemmel.
Kezdünk már belefúlni itt a tradíciókba, nemde. A múltkorában azt sütöttem ki, hogy minden szilveszterkor az aktuális év Pantone-színébe fogok öltözni – sajna a 2022-es Very Peri, amiről azt akarták elhitetni velünk, hogy energikus meg optimista meg mittomén, leginkább afféle bánatos kombinélila volt,
úgyhogy ez a maximum, amit nagyon-nagyon hozzávetőlegesen fel tudok sorakoztatni mára:
Ez is inkább katángkék, mintsem meténglila, de most már le van tojva a Very Peri, 2023 Pantone-színe a Viva Magenta lesz, kábé az a szín, amit én málnapirosnak szoktam hívni, és amely színben már van a szekrényemben egy csomó holmi.
Ha nem jönnék valami újabb hülyeséggel a nap folyamán, csuhajgós szilvesztert meg boldog új évet annak, aki most tartja.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 